Mariska

Megvan az a vicc, hogy a postás csenget az ajtón? Egy kisfiú nyitja ki, szájában egy füves cigi, kezében egy fél üveg whisky.
— Itthon vannak a szüleid? — kérdi tőle a levelek hordozója.
Erre a gyerek: — Szerinted?

Na ezt a viccet írta felül az élet, midőn egy nagymarosi fazonnál (no jó, ő már nem gyerek volt, a flaska is hiányzott a kezéből), kopogtattak a rendőrök, aki szintén füves cigit pöfékelve nyitott ajtót, el is lehetett szállva egy kicsit, mert különösebben nem vette zokon, hogy lebukott. Tán még meg is kínálta a zsarukat, sodorjanak egyet. De a rendőrök nem kértek belőle, mert el voltak foglalva a Cannabis indica (marihuána) tövek számlálgatásával, el is jutottak nyolcszázig. Ráadásul negyven védett, lassú léptű teknősre is ráleltek, akik egy házi terráriumban buliztak éppen. A kis páncélosokat el is szállították az állatkertbe (végre megtudhatták, mi az a sebességmámor), nem hivatalos értesülések szerint nem kell őket drogelvonó kúrában részesíteni.

No de megkérdezték a szorgos termesztőt, minek ez a sok mariska-alapanyag, aki odanyilatkozott, hogy csakis saját szükségletére gondolt, eladni nem akarta. Ami dicséretes. Mert lehet, hallott valamit harangozni valami termeld magad mozgalomról, bár ott mintha konyhakerti növényekről esett volna szó, és az ólakban sem teknősök araszolnak, bár a mi fazonunk a látszat kedvéért megtaníthatta volna őket röfögni…

Ám hogy kicsit líraibb húrokat is pengessünk, füleljünk bele a Rush című film zenéjébe. A sztori a drogmaffiába beépülő rendőrpáros bukásáról szól, és ezt a történetet teszi Eric Clapton cizellált muzsikája igazán tragikusan széppé…

Hallga csak!

Sherylnek szurkolva

És most lendüljünk át Sheryl Crow-ra, persze csak képletesen. Merthogy az ötvenéves, szerfelett csinos, gitáros csalogányra rájár a rúd: pár éve még mellrákkal kezelték, most, illetve még tavaly viszont agydaganatot diagnosztizáltak nála az orvosok, mert Sherylnek feltűnt: memóriazavara van. Saját dalszövegeit feledte el koncert közben, ami elég kínos, bár volt már ennél kínosabb eset is, mikor jó pár éve Király Lindus felejtette el a Himnusz szövegét, bár ő kitűnő egészségnek örvendett.

Eric Clapton nagyon szeretheti (tegyük hozzá: én is), hiszen nem egy koncertjén szerepelt a csalogánytorkú, nem is tudom, hányszoros Grammy-díjas énekesnő, természetesen nem érdemtelenül. Mint ahogy a Rolling Stones együttes szívesen látott vendége is: egy coitusszal ért fel az a duett, amit Mick Jaggerrel műveltek a Honky Tonk Womanben.

Belefülelve Sheryl szólólemezeibe, inkább a country zene elemeit érezzük dominánsnak, pedig ha kell, a dalnoknő könnyedén hangol át vadóccá, mint például egy immár klasszikus Led Zeppelin-nótában, a Rock And Rollban.

Hallga csak! És ha valakiben ennyi vitalitás van, tán az agydaganattal is meg tud küzdeni. Én szurkolok neki…

Krémkóstoló

…mjúzikvíkendet tartottam, Creamet volt hallgathatnékom, kihámoztam hát a borítóból 2005-ös Royal Albert Hall-beli koncertjüket. Sör előttem, sör utánam, köztük egy kis Jim Beam gyorsítónak. No és én, kihegyezett fülekkel.

Clapton is God! — hogy a falfirkákat idézzem, bár az egyik ilyen firkát lepössenti a kutya, egy fotó tanúsága szerint. Persze, lehet, csak a felségterületét jelölte ki. Clapton az övé. Vagy süket a szerencsétlen eb. (Mint a viccben: a hegedűst körbeveszik az oroszlánok, az meg végső kétségbeesésében előkapja nyírettyűjét, és elkezd játszani, az oroszlánok pedig leülnek, és áhítattal hallgatják. Ám jön még egy oroszlán, ráveti magát a hegedősre, és jóízűen felfalja. A többiek pedig megbotránkozva kérdik, miért, hiszen olyan szépen játszott… Erre a jóllakott oroszlán füléhez teszi a mancsát: — He???!)

Szóval a Cream.. A fáma szerint az első szupergrupp. Megérdemelt ez a titulus, hiszen három nagyformátumú zenész bazsevál együtt. Azaz jammel a koncerteken. Frenetikusak voltak, de aztán hamar, két év múlva szétugrottak, mert Ginger Baker, a dobok guruja, és Jack Bruce, a basszusgitár avatott babrálója (no de herflizabálónak sem utolsó), szóval ők ketten nem csipázták egymást. Clapton pedig beleunt a viszálykodásba, no meg más zenei irányzat felé kacsingatott…

De igazi szólókarrierről csak a Lassúkezű esetében beszélhetünk (mit is mondott róla Hendrix? „Ő az a fehér muzsikus, aki úgy játssza a kéket, mint egy fekete!”), akit amúgy alaposan megtépázott az élet, igaz, tépázgatta ő saját magát is rendesen, alkohol- és drognirvánába merült, de sikerült kikászálódnia belőle. Aztán kisfia tragikus halála…

De ne ragozzuk tovább! Mert 2005 májusában megtörténik a csoda: újra összeáll néhány koncert erejéig a Cream. Hol másutt, mint a Royal Albert Hallban, ahol Clapton szöszmötölt gitárjával, jószerével minden esztendőben? Pazar koncertek, pazar CD és DVD készült róluk, ami már nagyon kellett, hiszen a Cream-rajongók kis híján lemezjátszójukba dőltek a Cream négy LP-jére és öt kis bakelitjére fülelve, miközben azon keseregtek, hogy többé már nem hallhatják őket együtt játszani színpadon.

Nézem-hallgatom a DVD-t, valami rusztikus, óborrá nemesedett muzsika ejt rabul (nem kéne kevernem a sörrel), másképp szól zenéjük, tán még teljesebb. Világ életemben szerettem volna a kulisszák mögé lesni: biztos, hogy csak hárman játszanak?
Pedig nem fiatalodtak, Ginger Baker tűnik közöttük a legnagypapásabbnak. És mesélnek a fiataloknak, lányoknak-fiúknak, akik, ha nem is a térdükön lovagolnak, de ott vannak a nézőtéren. Jóval többen, mint az én korosztályom. És érzik a ritmust, fejjel, testtel, mintha megannyi bólogató kutyát látnék az autók hátsó üvege mögött. Muris lenne, ha levenném a hangot. Aztán azon kapom magam, hogy én is bólogatok, bár már régvolt, rakoncátlan fürtjeim nem omlanak a szemembe… Fíling van! Hallga csak!