Hová tűnt Bontovics Kati?

És most hadd írjak egy régi balfogásomról, ami végül is jól sült el. Mondom, régi balfogás (az újabbakat feddje még jótékony homály), mert legalább húsz éve egy interjú jelent meg Bontovics Katiról annál a napilapnál, ahol éppen akkor vitézkedtem egy seggel két nyeregben: korrektorként és tördelőként. Ha nem tudnátok, rettentő izgalmas hangú énekesnőről van szó, akinek, bár jelent meg egy könnyen feledhető poplemeze, de dzsesszt nagyon parázs szépséggel tudott tolmácsolni. Azért is vettem meg akkoriban a bakelitlemezt, de nem hallgattam karcosra, mert éppen a dzsessz hiányzott róla, csalódottan el is dugtam porosodni egy sarokba.

Igen ám, de jött a nagy ötlet, harangozzuk már be a riportot az első oldalon, de ehhez még egy fotó kellene. Némi tipródás után hazaugrottam a rég feledett Bontovics-lemezért, gondoltam, a borítója a monokliban megteszi illusztrációnak. Bőszen be is szkenneltem, hadd pompázzon, akár kicsiben is, az egyes oldalon.

De volt még egy bibi: az oldalt nyomdába küldés előtt még két színre kellett bontani, zöldre és feketére. Én pedig addig-addig bénáztam vele, hogy mire a nyomdába lekerült az oldal, eltűnt a monoklikép: véletlenül kidobtam belőle.

Másnap aztán elhűlten láttam, sehol a kép az újság egyes oldalán, csak a helye, úgy egy kétszer két centis fehérlő négyzetecske. Már készülődtem, mikor hív a főszerkesztő raportra, hogy aztán páros lábbal rúgjon ki. Ám többen elismerően lapogatták a hátamat, milyen nagy ötlet, hogy kihagytam a képet. Mert a beharangozott cikk címe a következő volt: Hová tűnt Bontovics Kati?

Én pedig mit tehettem, rájuk hagytam, hogy milyen zseni vagyok….

Ám most már ki ne hagyjuk Bontovics Kati érzéki hangját, hallga csak, miképp teszi magáévá a dzsesszt!

Livin’ Blues

Turkálni hasznos dolog. No nem az orromra gondoltam. Hasznosabb például régi lemezek között, például antikváriumban, ott nagyobb kincset találni.

Eszmélésemet a blueszenére ennek (is) köszönhetem, midőn három használt lemezt is válogattam ott. Lengyel nyomásúak voltak, a Muza (tán jól írom) cég sajtolta. Áldom a nevét, aki eladta, borítójuk is csodás, igaz a bakelit már karcos volt, de megigézve terpeszkedtem a fotelban, annyira fülön ragadott, még a hetvenes években.

A lengyelek akkoriban már dzsesszel, blueszenével jól el voltak eresztve, el lehetett zarándokolni például a sopoti dzsesszfesztiválra, no meg ők bátrabban kacsingattak az európai zenére is, így pillogtak rá fél szemmel a holland Livin’ Blues együttesre, amely igazi, vérbeli bluest lökött, de a rá jellemző stílusban. A frontember Ted Oberg volt, no meg John Fredriksz nevére emlékszem még. És a zenéjükre. Ami nem nehéz, mert azóta CD-n is beszereztem. (Balázs Árpi nevű jó ismerősömnek köszönhetem, akivel sokat darvadoztunk együtt akár a sajtóklubban, akár a Technika Házában működő vendéglátó-ipari egységben, ami leginkább Csucsu nevezetű, anyáskodó hölgy — aki Hernádi Juditra hajazott — szárnyai alatt prosperált igazán, de a klub neve pillanatnyi rövidzárlat miatt most nem jut eszembe, pedig számomra tengernyi, szimpatikus ember enyhelyt kereső menedéke volt, számtalan sört és rövidet le lehetett gurítani meghitt duruzsolás közben.)

Mert a Blue Breeze bakelitjükről már lepattant a tű, annyit hallgattam… Meseszépek ezek a számok!. Hogy miért? Hallga csak, érdemes!