Nézem a tévét, éppen a Costa Concordia két magyar túlélője nyilatkozik, azt hiszem, egy házaspár. Koromhoz képest zsengén fiatalok, szépek. Örülök, hogy itthon vannak, nem a hullámsírban, vagy az immár halálhajóvá vált luxushajón. Nem úgy, mint a sokáig keresett, de most holtan fellelt hegedűművész. Már legendák is születtek, miszerint a hangszeréért fordult volna vissza, és úgy érte a halál. Mások tudni vélik, a fejét verhette be valamibe, miközben csónakba szállt.

De úgy tűnik, minden tragédia kitermeli a maga hősét és gyáváját. Jelenleg Olaszország legutáltabb embere a Costa Concordia kapitánya, ami egyáltalán nem meglepő a napvilágra került felvételek fényében. Különösen azéban, amely a parti őrség ügyeletes tisztje és az egyik mentőcsónakban ringatózó kapitány párbeszédét rögzítette. Döbbenetes volt. Egy gyáva, talán sokkos ember hebegését hallhatjuk, miközben az ügyeletes tiszt dühöngve próbálja rábírni, hogy húzzon vissza a hajójára. Aztán persze napokkal később tovább próbálja magát szidolozni a kapitány, mondván, hogy véletlenül esett bele az egyik mentőcsónakba, mentőmellénye meg különben sem volt, mert az egyik utasnak adta. Így lesz egy vagánykodó, virtuskodó emberből egy gyáván makogó lény, merthogy mondják, a főpincér kedvéért ment túl közel a szigethez, és így futottak zátonyra.

A sors tragikus fintora, hogy pár hónap híján száz éve volt a Titanic katasztrófája, amiről persze Hollywood is leszopogatta a csontot, nem is először. Valószínű, ott is hibázott a kapitány. Számtalan teória látott napvilágot, mi is okozta a tragédiát, vagyis miképp súrolhatták a jéghegyet, ami aztán az elsüllyeszthetelennek vélt hajómonstrum tragédiáját okozta. A teljesítménykényszer, a Kékszalag bűvölete. A köd. Figyelmen kívül hagyott előrejelzés. Vagy ezeknek összessége. De egy tény: a hajó kapitánya, Edward John Smith valahogy nem penderült mindjárt egy mentőcsónakba, amikor kiderült: a hajó már menthetetlen.

Mi több, itt is legendák születtek. Az utolsó pillanatig játszó zenekarról. És a kapitányról, akiről egyesek tudni vélték, hogy a kabinjában érte a vég. Ott fulladt meg. Vagy főbe lőtte magát. Néhányan látták a jéghideg vízben, fel is akarták húzni az egyik mentőcsónakba, de így tiltakozott: „Követem a hajómat!” Mások szerint így búcsúzott: „Béke legyen veletek!” Akárhogy is: becsülettel szállt a hullámsírba.

Lesz tehát majd min elmerengenie a börtönben a Costa Concordia levitézlett kapitányának…

Ábrándosan nézem az egészségünket szolgáló hirdetéseket, az ilyen-olyan derék-, has- és sérvkötőket, amit ha magamra adjusztálnék, újfent virgonc lehetnék, mint csikókoromban. No meg a különféle fogyasztó pirulákat, aztán a tutajos (faszállító) szereket, táplálékkiegészítőket, amik naponta zuhannak ki a tévéből, és amik állítólag mind az én üdvömet szolgálnák. No és az asszonyét. Csak kapkodni kéne, mint tyúk a kendermagot.

És ott a sampon is, ha már korpás a hajad, illetve a tündérkének, aki reklámozza, hiszen már valamelyik celebnyikünk jó pár éve megmondta, hogy van az a pénz (szlenggel élve: korpa), amitől a szép sörénye korpás lehet. No de már ezen is túlléptünk, mert úgy tűnik van az a pénz, hogy tetvek is tenyésszenek a hajunkban (lehet, épp a korpaellenes sampon mellékhatása), mert ma reggel már ennek az élősködőnek az ellenszerét mutogatták, ami természetesen garantáltan elpusztítja a serkéket és a fejtetűt. A kis filmetűdben mosolygós anyuka permetezi még mosolygósabb leánykája haját-fejét a csodaszerrel, és mutatják azt is, miképp döglődik a letepert fejtetű.

Ki tudja? Én is mosolyognék, ha közben tudnám, hogy a felvétel után a pénztárablakhoz járulva felvehetem a zsozsót. Annak viszont nem örülnék, ha az utcán rám mutogatnának: Nézd már, ott megy az a faszi, akinek fejtetűje van…

Röstellve vallom be, én szeretem a háborús témájú könyveket, filmeket. Annak ellenére, hogy immár bölcsebb lettem (mondom én, bár vannak, akik még mindig infantilisnek tartanak), tehát összecsattan bennem a humanista és a militarista, bár ez látszólagos. Vagy tán nem is az, hiszen a férfiak már a makogó, bunkót forgató ősemberek óta kódolva vannak valamiképp a harcra.

Aztán a fiúgyermek hintalovat kap, huszárcsákót, fakardot, később ólom- majd műanyag katonát, távirányítható játék harckocsit, aztán ilyen tárgyú számítógépes programokat, már ahogy fejlődik a világ. No és csodálhatod az emberi elme találékonyságát, miképp lehet minél hatékonyabban kifingatni a másikat, lásd a Kalasnyikovot, az Abrams tankot, a Lopakodót, a Predátort, és még az atombombáról nem is beszéltem.

De elkalandoztam. Most nem könyvekről írnék, nem az elsőről, ami nagy hatással volt rám, tehát nem az Oroszlánkölykökről, ahol a vérben és mocsokban azért fellelhető az emberi méltóság iránti sóvár vágy. Hanem egy filmről, aminek látszólag semmitmondó címe: A fegyverek szava.

Pedig a mozi pikáns témát dolgoz fel: a navahó indiánok majdhogynem döntő szerepét a második világháborúban, még közelebbről a japánok elleni, Csendes-óceáni harcokban. Azokét az indiánokét, akiket oly szorgosan irtottak az amerikai telepesek az 1800-as években, és akiket aztán rezervátumokba kényszerítettek. Nos őket, mármint a túlélők leszármazottjait rukkoltatta be a Nagy Fehér Atya a második világháborúba, mert zseniális katonai szakértők úgy vélték, nyelvük már annyira elszigetelt és ismeretlen, hogy bízvást rá lehet építeni azt a kódot, amit a japánok a büdös életben nem tudnak megfejteni. Így képeztek ki és vetettek be a harctereken legalább ötven navahó „kódbeszélőt”, akik valóban őrületbe kergették a japán kódfejtőket. Persze a navahókat védeni is kellett, illetve nemcsak őket, hanem magát a kódot, tehát mindegyik kapott egy harctéren tapasztalt testőrt, azaz tengerészgyalogost, akiknek azt a parancsot is adták fű alatt, hogy nem engedhetik őket japán fogságba esni, nehogy kiszedjék belőlük a titkot: tehát ha szükséges, akár likvidálniuk kell az indiánt.

A film csúcskonfliktusa pedig ez: meddig lehet az indián és testőre (aki mellesleg fehér) bajtárs? Képes-e megölni hidegvérrel a kódhordozót, ha úgy hozza a sors? Mert minden rangos háborús történetben ott vergődik a kifröccsent vérben és bélben a parányi humánum. Már ha a történet nem öncélú…

Hát ennyit a belénk kódolt férfias játékokról és a navahó kódról, ami azért jutott eszembe, mert a minap hunyt el nyolcvanhét éves korában az egyik utolsó kódhordozó, Keith Little…

De hallga csak, miképp vélekedik az LGT a háborúról…

Nem tudom, mit adhattak az Operában, hogy odakünn úgy tülekedtek a jegyekért. Illetve tudom, na! Az új alkotmányt adták elő tán megzenésítve, dalba öntve. Premier volt. A jelenet persze ismerős, kívül rekedtek mindig akadnak, volt már ilyen a szoci érában is. Nem lehet mindenki Skála-kópé, hogy énekelhesse: Ha bemegyek, jól kijövök. Vagy valami ilyesmi…. Persze hol van már a Skála? Már csak a kópék maradtak, némi eufemizmussal élve.

No de a kint bokázókról, bár annyira azért nem volt hideg. Megfigyeltem, legyen bármilyen tüntetés, ha mi őszödi böszménk ott megjelenik, szinte félreugranak mellőle a többiek, legfőképp az LMP-sek. Valahogy nem akarnak egy aszfalton cseresznyézni vele, mert tudják: ahol ő megjelenik, az egész buli hiteltelenné válik. Mert a tüntetők a demokráciát siratták odakünn, az Opera előtt, erre jött a mi Ferink is hüppögni kicsit. Csak hát sokan emlékeznek még az ő regnálása idején történt lovasrendőr-attakra, kardlapozásra, viperákra, egyéb nyalánkságokra, így verték a jó népbe az általuk értelmezett demokráciát.

Elképzelem, ahogy pár napja, reggeli közben Feri felnyálazza az újságot, hol tüntetnek éppen? Nini! Az Országház előtt csörgetik a láncaikat az LMP-sek! Aztán rohan mint a nyúl, akár a rendőrautó után, miközben méltatlankodik, mint valaha Gugyerák éltes nyugati turistanője: Hőj! Hát az erőszak hun marad? Aztán őt is begyűjtik, ha már annyira akarja. Hadd vizionáljon később a Gyorskocsi utcai koalícióról, amin az LMP megint csak fanyalogni tud… Szóval a mi Ferink leginkább a csavaros szemöldökű Kiszel Tüncikére hajazik, ő is odacsapódna mindenkihez. Tán közösen kéne kiadniuk egy naptárt.

No de az Operáról kezdtem én révedezni, ahol mi tagadás, szép tömeg verődött össze, persze, most csak átvitt értelemben. Azért volt egy kis lökdösődés, mert hát az ellentüntetők is kivonultak, főleg a kulturáltabbja, így hát volt, akit le is köptek, inzultáltak, míg a közelben lévő rendőrök épp másfelé néztek, tán az Operaház fantomját vizslatták éppen a tetőn.

Izgi lehetett. Kár, hogy nincs operabérletem…

Ma is láttam a tévében Szendrő József oldalán. A meztelen diplomatát vetítették a királyiban, egy Rejtő Jenő-adaptációt. Aztán a számítógép elé vágódtam, gondoltam, a monitorra vetek valami szellemeset, marha vidámat, bohókásat, de előbb szokás szerint körbeszörföztem a világhálón. És olvasom, hogy hetvenhét esztendős korában elhunyt Garas Dezső. Mondom döbbenten a konyhában tüsténkedő hitvesemnek a hírt. Ő pedig így reagált: szegény Törőcsik Mari… Hirtelen nem is a családot érő mérhetetlen gyász jutott eszünkbe, hanem az övé, aki kortársa, sorstársa, színésztársa, barátja volt Garasnak. A kilencvenes években tán három évig Szolnokon is együtt játszottak. Két ilyen színészóriás erősítette az itteni Tháliát.

Nem tudom, készült-e itt velük interjú akkoriban, nem emlékszem, lehet, lemaradtunk róla. Aminthogy arról is, hogy színpadi játékát élvezhessem. A lustaság átka.

Hiányozni fog, valahogy természetes volt, hogy annyi filmjét láttam megunhatatlanul, és lám, most is mosolyra görbül a szám, ha Minarek Edére gondolok, vagy a Ripacsokra, esetleg a Két félidő a pokolban című opuszra, ahol csetlik-botlik a labda körül, és aminek sztoriját még Hollywood is lenyúlta. És sorolhatnám még hosszan, terjedelmesen filmjeit, mint például a Szamárköhögést. Megintcsak Törőcsik Marival. És Hernádi Judittal…

Velük is szilveszterezem most, Garas Dezsőre emlékezve, fanyar mosollyal…

Nézzük csak!

Egyik csapás a másik után: nemrég hunyt el Kim Dzsong Il, az észak-koreai fárosz, most pedig Csita, a Tarzan-filmek egyik sztárja dobta el festékes mancsából (kezéből?) a kanalat. Mert az agg csimpánz festegetett is, mázolmányait jó pénzért vásárolták. Gondolom, egyik sem fityeg berámázva akár a Louvre-ban, akár az Ermitázsban, inkább magángyűjtők szobafalát ékesíthetik. Persze a képekért lepengetett pénz többek között annak az állatotthonnak a számlájára került, ahol Csita is morzsolgatta nyugdíjas napjait, no és a banánt. Valamint gyúrta a zongora billentyűit, persze nem a Royal Albert Hallban. Szóval nagy fazon volt Csita, aki állítólag nyolcvan évet élt (bár vannak, akik ezt kamunak tartják), mi több, tán még várost is neveztek el róla Szibériában, bár ezt lehet, én tudom rosszul.

Tegyük hozzá, a Tarzan-filmek kasszasikerek voltak, tán mert a főhős oly remekül tudott jódlizni, vagy mert deltás úszóteste megdobogtatta a női szíveket, de ő hűséges volt  Jane-hez, aki Tarzan kedvéért „otthagyni civilizáció” (a mostanit lassacskán már nekem is kedvem lenne), és emiatt még a pocsétában fenekedő krokodil is könnyeket hullajtott. Vagy lehet, maga Csita cipelte szőrös vállain a több filmből álló történetet a siker horizontjára, amiért akár csillagot is kaphatott volna a hollywoodi hírességek sétányán. Mert Amerikában semmi sem lehetetlen, bár ezt az ötletet mégis megfúrták.

A Tarzan-filmeket persze mi is láttuk, nemegyszer előrángatták nálunk is a tévében a sublótfiókból. Azért ma már nem nézném meg újfent, még nekrológ gyanánt sem, vagy ha mégis, toljuk ki úgy nyolcvanéves koromig. Addig megtanulok festeni és zongorázni. Mert makogni már tudok…

…és most nem zenehallgatásra buzdítom olvasóimat, hiszen jószerével minden üzlet élt azzal a nyúlós-nyálas leleménnyel, hogy karácsonyi dallamokkal vágott mellbe már a küszöbön, ha betértem manapság, hogy kedvem lett volna onnan kifarolni. Milliónyi száncsengő nélkül.

Inkább most egy versre invitálok mindenkit ebben a szürke, vacogtató időben, amit tán újfent nevezhetünk rosszkedvünk telének. Egy Ady-vers meghallgatására, amire legszebb hangú színművészünk, Szabó Gyula lelt. Én pedig kettejükre. A nagy találkozás. Nem vagyok hívő, de a szívbe markoló, sóvár sorokat befogadva, majdnem az lettem… Hallga csak! Ezt teszem most a fa alá.

Kívánok mindenkinek békés karácsonyt!

Szerettem, no és még most is szeretem Gáll István novelláit. Aki nem tudná, ő az, aki a Ménesgazdát is papírra vetette, amiből aztán később pazar film is kerekedett. De mondom, novellái is olvasmányosak, első kézből nyújtanak betekintést a sztálini, rákosista korszak nyomasztó világába. Gáll István aknászként szolgált ebben az időben, ezért életszagúak katonatörténetei. És közöttük ott van egy, ami arról szól, miképp volt illendő gyászolni Sztálin halálát valahol, egy magyar határ menti laktanyában. (Átellenben a láncos kutya, Tito vonyított.) A lényeg: a riadót jelző kolompot meghallva, nem fegyver és bornyú után kellett kapkodni, hanem kit ahol ért, merev haptákba kellett vágódni.

Csak egy ember nem tette ezt, egy továbbszolgáló, idős tisztes, aki tán elfeledve a napiparancsot, a konyha felé csoszogott a szokásos cupák reményében, míg rá nem sziszegett az udvaron vigyázzba kövült tiszt. Ketten álltak hát megadva a végtisztességet a nagy generalisszimusznak, mert amúgy senki le nem ment a laktanyaudvarra, mindenki az ablakok mögül kandikált ki. De a kinn szobrozók közül az egyikük akkor is zsíros cupákokról álmodott…

Hogy ki miről álmodik most Észak-Koreában, nem tudom, csak látom, könnyes szemű hölgy- és férfikoszorúk zokognak vadul és zihálva a nagy népvezér, Kim Dzsong Il méretes képei előtt, de mintha egymást is lesnék ferde szemmel, mennyire sír a másik, mert azt mindenképp überelni kell, egyáltalán: meddig kell még sírni?

Meglehet, őszinte könnycseppek is gurulnak ott, no meg tán a tömegpszichózis is kiválthatja a már-már hisztibe torkolló gyászt, de remélem, nálunk már soha nem figyelnek minket, hogy ha ünnepi alkalmakkor tapsoncok vagy gyász idején siratóasszonyok beintenek, kellő lelkesedéssel, átéléssel követjük-e őket…

Emlékszem az első viharkabátomra. Gyerek voltam még, tán hat-hét éves, de majd be reccsentem, úgy áhítoztam érte. Tegyük hozzá, ez a hatvanas évek elején volt.

Hogy is írjam le, vállalva a kockázatát, hogy tévedek, hiszen csikókori emlékeim már hézagosak. A színe: sárgás homokszín, anyaga leginkább a ponyvára hajazott, vagy tán az is volt, recsegett-ropogott, ha megmozdultál benne, de volt férfias öve, lebernyege, és valami sajátságos illata. Vagy bűze. No de megkaptam jó szüleimtől, pechemre verőfényes, aránylag még meleg időben, ami viszont cseppet sem tántorított el attól, hogy rögvest magamra öltsem, apám somolygása, anyám fejcsóválása közepette. (Ennél nagyobb eksztázist jóval később, csak első Levi’s farmisom viselete okozott.) Így hát a viharkabátba csomagolva pompáztam büszkén a srácok között, és ötpercenként megjegyeztem, hogy milyen melegem van a szép, új kabátomban. Hát vedd le, te marha! Amúgy is már az ötödik gólt nyeled be! — üvöltötték a srácok kórusban.

No de hiába boklásztam most a guglin emlékeimet frissítendő, hogy felleljem, hogyan is nézett ki akkoriban ez a jeles ruhadarab, kudarcot vallottam. Mert leginkább a mi Viktorunk viharkabátos-esernyős szpícse okán született írások penderültek a szemem elé, igaz, én is ezért ragadtam klavit. Persze a kabétot még értem, de viharban mi a frásznak az esernyő? Hogy mint megannyi Mary Poppins kerengjünk a levegőben? Vagy jó lesz még az a tojásdobálós időkre? Amúgy is megfigyeltem: vihar után sok megtépázott, önmagából kifordult paraplét láttam már az utcai szemetesekbe pászítva, mintha csak esernyőtartók lennének.

Egy viszont biztos: a butikosok jól jártak a Viktor-beszéd apropóján. Mert a guglin rengeteg viharkabátos hirdetést találtam, és tán meg is lódult az üzlet. (Hah! Lehet, hogy lefizették Vitykát?) Igaz, ezek a hirdetések már messze nem az én viharkabátomról szólnak, amit, ha meglenne még és nem nőttem volna ki, magamra ölthetnék éppen kissé fanyalogva, mert az eksztatikus élmény most alighanem elmaradna…

..szátok meg, hallottátok már a vadi új Dopeman-himnuszt? Nem-e? Pedig már be is citálták érte a rendőrségre, hogy tanúként hallgassák meg a zseniális opusz miján. Ne essék beléd az ideg, a poszt végére odabiggyesztem a jeles rapper mondandóját (vagy majd attól esik beléd), hogy mégis tudd, miért jelentették fel. Ami nézetem szerint fölösleges bolhacirkusz, ez pusztán ízlés dolga, hogy megítéld, szar-e ez a rapszám, avagy nem. Szerintem szar.

Igaz, amúgy a tökünk már valóban tele van, tehát még meg is értem ezt a (polgári nevén) Pityinger gyereket, hogy össznépi szextettre buzdít minket, csak hát nincs annyi Viagra, hogy megcselekedjük, amit a rapper megkövetel. No meg nem is a tömény bazmegelés birizgálja a fülem leginkább, hiszen mi tagadás, néhanapján az én szótáramból sem hiányzik, csak hát számomra mégsem ez a magyar nyelvben mindinkább kötőszóként is fungáló ige a fő vonulat. Hanem miért kellett ehhez Kölcsey Himnuszát pászítani? Ami azért húzós, illetve gusztustalan. Illetve sejtem: hogy sokkolóbb legyen a mondandó. Sokkolt is némelyeket, hiszen rohanvást fel is jelentették Dopemant nemzeti jelkép megsértése miatt (ilyesmiben mindig jók voltunk, mármint feljelentgetősdiben), aki most persze magyarázkodik.

De én inkább az elegancia híve vagyok. Mint teszem azt, Fábry eleganciája (nem a Söndör, hanem a Zoltán), aki a Hannibál tanár úr filmje végén, midőn Nyúl Bélát merő rajongó szeretetből letaszítják a mélybe, lassan beúszik a verklidallam: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország… Halihó! Még nem késő, haló poraiban Fábryt is fel kéne jelenteni! Persze, csak marháskodom. Mert vetíteni kéne újból ezt a filmet, hadd pörögjön a celluloid, hátha tanulunk belőle.

Mondom, Fábry Zoltán elegánsabb volt. Igaz, ő viszont nem tudott rapelni.

Persze azt is gyanítom, hogy a most felálló „slágerbizottság” aligha fogja Dopeman himnuszát az eurovíziós dalfesztiválon indítani…

No de hallga csak, hogy miért nem!