Máig nem értem, hogy a hölgyek miért mennek át sikonyálós hisztibe, ha egeret látnak. Mert amúgy én jópofának vélem a hosszú farkincájú mini rágcsálókat a kis gombszemükkel, mósztató szájukkal, kackiás bajuszukkal. Lehet, ez még gyermekkori agymosás hatása, midőn vasárnaponként epedő izgalommal vártam, hogy megjelenjen Foxi Maxi a képernyőn. Szegény Csákányi Lászlaóóóóóóúúúú szinkronizálta. No és, ha jól emlékszem, ott tűnt fel Inci és Finci, a két furmányos kisegér, akik rendszeresen átkúrták a hülye macskát, így elégültem én akkoriban ki, legalábbis az igazságérzetem. És némely történet végén felhangzott az induló Váradi Hédi és Gombos Kati cicahangján (pedig ők voltak az egerek, erre varrj gombot!):

„Ne feledd, ne feledd,
hogy sose báááántsd az egeret!”

Aztán ugorjunk pár évet az időben, egészen a seregbéli surranóhúzásig, ahol újfent összeakadtam egy ilyen csendben surranó jószággal egy unalomtól vonyító éjszakán. Mert alegység-ügyeletes voltam, így hát pitymallatig nekem kellett strázsálnom a század NATO-mentes álmát. Ott gubbasztottam a folyosón az asztalnál, miközben gyíkhúst, azaz húskonzervet faltam éppen, mikor látom ám, egy egér bóklászik a lábamnál pimaszul. Tetszett a bátorsága, nosza, csináltam neki is egy katonát, és letettem a fókától koptatott kövezetre, hadd burkoljon ő is. Így táplálkoztunk, múlattuk az időt békésen, nem is egyszer. De legalább ébren tartott. Mert amúgy megesett, hogy elszundítottam az asztalra dőlve, a naplót vánkosként a fejem alá gyűrve, amit aztán az üti, azaz az ügyeletes tiszt rántott ki álomittas buksim alól. Két hét laktanyafogság…

No de azért regéltem én most ezt el, mert a szerkesztőség teakonyhájában egy egér garázdálkodik, rettegésben tartva a női nemet. Zömük csak kísérővel mer oda citeráló térdekkel belépni. Hülyítem is a lányokat, hogy bizistók láttam, midőn a pödrött bajszú kis sajtzabáló paráználkodott a számítógép egerével. (Bocs, mondta a sündisznó, és lemászott a súrolókeféről.) Mert hát így van ez! Ki gondolta volna még pár évtizede, hogy az emberiség jó része egeret nyomorgat-tologat majdan bőszen, amitől érdekes módon a hölgyek sem ódzkodnak, hanem pici kacsójukkal ők is megmarkolják. Igaz, látomásom hatására most gyakrabban mosnak kezet.

Azért én most is az egérnek szurkolok! Szorongva lépek be reggelente a teakonyhába, hogy megszemléljem a két felcsalizott egérfogót. Hál’ istennek, még nem kapták el. Szarik az egészre, mint az elhullajtott apró nyomokból látszik…

Mondják, hogy Újszászon, a kultúra fellegvárában, vagyis a művelődési házban nem érdemes káromkodni, mert a randa beszédű emberek jó magyar forintokat pengethetnek a malacperselybe büntetésként. Hogy mikor fog kipukkadni a röfi a belé szuszakolt apróktól, nem tudni. Mindenesetre érdekes disznótoros lesz, ha a belsőségeket szedi ki belőle a szemérmetes igazgatónő.

Nem új egyébként a kezdeményezés, régebben is alkalmazták ilyen-olyan kollektívák, tán azért fújták le róla a port tüsszögve, mert tényleg elburjánzott manapság a káromkodás, mi több, néha már meg sem lepődöm, ha a hamvas ifjúság szájából is csokorban csüng a lóizé. Amúgy bújunkban-bajunkban mi is gyakrabban elkanyarítjuk a szót. De a gondolat továbbfejleszthető. Mindenütt, ahol emberek fordulnak meg, esetleg vaskos szócsörtékbe bonyolódnak, perselyt kéne állítani, és aki például nobozmegel, nosza, fizessen, mint a katonatiszt! Vagy mint rohamra induló magyar baka. Mert a „nobozmeg” egy német haditudósító félreértése okán ősi magyar csatakiáltásként is bevonult a történelembe. Aztán naponta körbejárnának a perselyekért, akár a kukások, és begyűjtenék a manit, ami akár országunk adósságcsökkentő programjává is nemesedhetne, hadd duzzogjon az IMF. Gyanítom, hamar törlesztenénk. Odalöknénk neki az összegyűlt lét: neje, ’zdmeg!

Lenne esélyünk, mert úgy tartják, hogy semelyik náció nem tud olyan ékesen, veretesen káromkodni, mint a magyar.

No és aki disznó viccet mesél, hogy maga a malacpersely pirulna belé? Teszem azt, ilyet:

Bemegy a kurva a húsboltba, kolbászért.

— Szeleteljem? — kérdi a könyékig gyűrt ingujjú hentes.

Erre a nő: — Mit gondol? Mi az én nunám? Persely?

Basszus! Ezért a trágár viccért hány forintot kell a malackába nyomnom?

Akkor most a tárlatvezetés után lazuljunk el egy kicsit, hallgassunk mjúzikot! Ami azért tanulságos, mert kiderül, a szarból mégis lehet palacsintát csinálni. Mert van valami Fluor nevezetű fazon, annak is egy nótája, a Mizu. Kínszenvedés volt hallgatnom az ő interpretációjában, dobhártyáim majd’ elhányták magukat. (Bár kitudja, ez már lehet generációs ellentét is. Emlékszem, mikor még zsenge csikókoromban Janis Joplint hallgattam, anyám megjegyezte, mintha a nunája szőrét tépkednék, úgy üvölt a csaj. Kitiltottam anyámat a szobámból…) Aztán az X-faktor egyik üdvöskéje, Bagosi Alexandra a fülembe tette a bogarat, tudjátok, az a bokaficamos. Ő már a Kesh-féle feldolgozást búgta a fülembe. Tetszett no!

Végül rálendültem a Kesh együttesre, és elolvadtam. Erre mondják, hogy jobb, mint az eredeti… Vérpezsdítő bossa nova, no és Herrer Sára hangja ringató, akit csak most tudtam azonosítani: színésznőként is bontogatja szárnyait. Érdemes figyelni rá.

Hallga csak!

Láttátok? Nem-e? No akkor igyekvést mazsolázzátok végig a Kerényi Imre által rendelt festményeket, aztán hüledezzetek! Mert én azt teszem, s közben azon is elmélázom, góráljam-e a kukába az eddig általam művészetről tanultakat? Vagy röhögjem-e magam könnyesre? Inkább tán az utóbbi, ha paródiának, karikatúrának fogom fel a nem éppen zseniális képeket. A sorból egyedül a vörösiszap-katasztrófáról készült festmény lóg ki, témája és stílusa miatt…

Imhol: http://fngaleria.hir24.hu//3/48791/0/1

No de induljuk el legelébb a kályhától, netán a búbos kemencétől, aminek kulturális rőzselángját most Kerényi Imre élesztgeti. Merthogy ő rendelt meg miniszterelnöki megbízottként képeket potom huszonötmillió forintért, melyek az elmúlt százötven év történéseit ölelnék fel, a dualizmus korától, az I. világháborún, Trianonon, majd a II. világháborún át, egészen napjainkig. És voltak piktorok, akik a felhívásra vászonra álmodták az eseményeket, mondjuk a hírhedt októberi rendőrattakot, ami leginkább egy templomi ólomüveges ablakra hajaz, vagy egy kódex iniciáléjára. Vagyis volt az a pénz, hogy korpás legyen a festők haja. De ne gonoszkodjunk: ez akár Rubensszel és más jeles művészekkel is megesett, mert a mecénás minden korban nagy úr.

Ugyanis a képek között olyan is pompázik, amelyet Kerényi (aki úgy tűnik, polihisztorrá cseperedett, hiszen immár mindenhez ért, kezdve még annó az április 4-i szelektől átitatott moszkvai ünnepi műsor rendezésétől a mai piktúra kritikájáig), elégedetlen lévén a mondanivaló kidomborításával, még pontosan instruált, a jeles piktor pedig tán alázatosan bólogatott, hóna alá csapta a vásznat, és otthon újból nekifutott ecsetjével. Furi érzés fogott el, mintha ilyet már egyszer átéltünk volna a cuclizmus pirkadó korában: a szocreált. No de ezt most mi a túrónak tituláljuk? Kapreálnak? (Kapitalista realizmus, hehehe!)

Félreértés ne essék: nincs ellenemre a múlt fóliánsait, netán a közelmúlt lapjait, fotóit lapozgatnom. De ezeket a megrendelt, káprázatos vásznakat nem nézem öveges szemekkel, mert csak egy kép égne be a retinámba: a Nagy Imre és társai újratemetéséről készült festmény kaméleonja. De az nagyon…

Dédelgetett emlék lehet tudatom alatt. Gyermekkoromban imádtam egy képregényekkel teli újságot, a Vaillant-t. Francia volt, gyerekeknek készült, leginkább Pifet, a kutyát imádtam benne. Apám mindig megvette a legfrissebb számot, mert valamiért hetente vagy havonta nálunk is megjelent. Legszebb pillanataim voltak, mikor apám mellé fészkeltem magam, és kértem, mesélje el, mik vannak a szereplők szájából kibucskázó buborékokba írva. Áhítattal hallgattam, miképp mesél, aztán csak jóval később jöttem rá: apám nem tudott franciául. De olyan elegánsan, folyékonyan „fordított”, hogy csüggtem ajkán. Mármint a szememmel. Lehet, gazdag képzeletéből morzsányit tőle örököltem… Korán meghalt. Szerettem. Nagyon. És míg most a klavit gyúrom, egyre inkább sóvárgok ezekért a soha vissza nem térő, meghitt pillanatokért.

Sosem tudom meg, vajon mit szólt volna apám ehhez Beatles-dalhoz. De azért mondom neki is: Hallga csak!

Ennyi…

(Illetve még annyi, hogy utólag kinyomoztam, a képregényes újság a francia kommunista párt ifjúsági lapja volt, azért juthatott hozzánk, Magyarországra. A Pif figura „szülőatyja”, José Cabrero Arnal a köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol polgárháborúban, majd Franciaországba emigrált. Megjárta Mauthausent is… Hogy miken nem cseperedik az ember fia…)

Él minálunk, kies hazánkban egy emberszerű képződmény, neve is van: Dániel Péter. Ügyvéd a szentem, az a bizonyos kaszinótojásos. No meg arról is híres-hírhedt, hogy Gyurcsány cimbije, már ha hinni lehet a fotóknak, ahol a mi Ferink valamelyik baloldalán pózol, miközben vigyorog, mint akit baszni visznek.

No már most ez az „européer”, ki tudja, miért, nekiugrott Wittner Máriának, az 56-os forradalom és szabadságharc egyik, még élő, emblematikus alakjának, simán lekurvázva őt a facebookon, amely jó néhány kommentelőt is vonzott magához a haveri körből, dagonyáztak is vidáman a saját maguk által összehordott mocsokban. Mi több, az ügyvéd úr még egy fotót is betett, melyen szerinte Wittner Mária köp le egy felkoncolt katonatisztet.

Ekkor már Eörsi László történész, a kor ismert kutatója is közbeszólt, miszerint a fotón nem W. M. látható, hanem Nagy Dezsőné Markos Mária, aki leköpi Papp József honvéd ezredes holttestét. De a normális hang elsikkadt, tovább folyt a röfögő gyalázkodás.

Megjegyzem, Wittner Mária mai ténykedésével én sem értek mindig egyet, akár az emlékezetes, Horn Gyuláról tett, nem éppen keresztényi kijelentésével. De van kettőnk közt némi különbség. Koromnál fogva nem voltam ott davajgitárral ötvenhatban, a pesti utcákon, nem én sebesültem meg. Nem engem ítéltek halálra, majd nem én kaptam életfogytig tartó büntetést, és nem én raboskodtam 1970-ig. Hanem Wittner Mária. Így tán érthető engesztelhetetlen gyűlölete az elmúlt rendszer és annak letéteményese iránt, amit némely takonypóc nem ítélhet meg.

Persze a dolognak van más tanulsága is. Úgy vélem, az ötvenhatos forradalom harcosait nem lehet egységes masszának tekinteni, bár két dologban egyetértettek: nem akartak többé Rákosi-mintájú diktatúrát, egyáltalán: diktatúrát, és nem akartak többé ruszkit látni hazájukban. Ezért harcoltak. De a hogyan továbbról már eltérőek voltak a vélemények. Volt, aki hitt még valamiféle emberarcú szocializmusban, volt, aki nem. És még gondolkodtak számtalan variációban, ennek okán már a harcok idején is gyanakodva méregették egymást. Ez kiderül számtalan visszaemlékezésből.

Hogy mi történt volna, ha az oroszok nem csinálnak vargabetűt, hanem tényleg elhordják az irhájukat, nem tudhatjuk. Mert vargabetűt csináltak.

Így aztán a mai politika kétes dicsősége szortírozni, hogy ki volt igaz forradalmár, ki nem, ki volt áruló, ki nem. Lásd akár Mécs Imre esetét, akit szintén méltatlan támadás ért jó néhány éve, igaz, őt a jobboldalról.

Itt tartunk most, miközben olvasom, hogy Madridban emlékművet kaptak a Nemzetközi Brigádok, akik a köztársaság oldalán harcoltak a francóisták ellen, és akiknek tagjai jórészt baloldaliak voltak.

Ezek a spanyolok tudnak valamit. Megbékélni bizonyosan. Mert ha jól tudom, az akkori harcok halottai, bármely oldalon álltak, sok helyütt közös temetőben nyugszanak…

„Goethe Egmont című szomorújátékának bécsi előadásához 1809 őszén kérte fel a császári színház igazgatója Beethovent kísérőzene írására. A zeneszerző örömmel tett eleget a felkérésnek, ugyanis nagy tisztelője volt a német romantikus irodalom főalakjának. Goethe drámája valóságos történelmi eseményeken alapszik. II. Fülöp spanyol király Egmont Lamoral grófot bízza meg a hispán uralom alatt álló németalföldi tartományok vezetésével. A gróf azonban a király helyett ténylegesen kormányzó, véreskezű diktátorként hírhedté vált Alba herceg ellenében a lázadó nép oldalára áll, ám elbukik. Az uralkodó bosszúja nem maradhat el: Egmontot elítélik, és kivégzéséig börtönbe csukják.”

Ennyi dióhéjban Goethéről és Beethovenről, illetve a zenemű eredetéről, ami 1956 kapcsán nekünk, magyaroknak különös jelentőségűvé vált, hiszen szomorú párhuzamot vonhatunk a mi szabadságharcunk és a Goethe-dráma között. És ha a nyitányt hallom, torkon ragad, hiszen a korabeli, ’56-os képsorok, dokumentumfilmek komor-fenséges, mégis sodró lendületű kísérőzenéje általában. Nem véletlen ez.

Mert a legenda szerint 1956. okt. 23-án este a rádió épületénél a harcok miatt lehetetlenné vált az adás elkészítése, ezért a Parlament épületében alkalmi stúdiót rendeztek be. A rádióból átkerült néhány hanglemez, ahol a közlemények és a híradások között azokat felváltva játszották le. Elhangzottak operarészletek, többek között a Bánk bánból és a Hunyadi Lászlóból, lehetett hallani Beethoven V. szimfóniáját, de az egyik leggyakrabban játszott darab mégis az Egmont-nyitány volt.

Szóljon hát most az Egmont-nyitány a szabadságharc emlékére, de most különösképp azokéra, akiket 1956. október 25-én gyilkoltak le a Parlament előtt. Hogy mi történt ott, máig vitatott, többféle verzió létezik. De én is úgy vélem, hogy az első gyilkos sortűz a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről dördülhetett el, mégpedig ávósok (vagy tán a partizánszövetség némely tagjának) fegyveréből, amitől a szovjet harckocsizók is megzavarodtak, akik egészen odáig a magyar tüntetőkkel fraternizáltak, de utána lőttek mindenre, ami mozgott. A legyilkoltak száma is vitatott. Egyesek hetven halottat említenek, mások kétszázról beszélnek, de Kéri Edit szerint, aki behatóan foglalkozott könyvében az eseményekkel, akár ezren is lehettek.

Akárhányan is voltak, most hajtsunk fejet emlékük előtt!

Hallga csak!

Meséli egy ismerősöm, miért nem egészséges a lakásban nyálból váló hálót fonó (by Romhányi rímhányó!), csellengő pókot felporszívózni. Mert ő ezt cselekedte egy takarítás alkalmával. Aztán ahogy illik, elcsomagolta az ormányos készüléket. Igaz, vétkes lustaságból eredően, nem takarította ki. Két nap múlva visítozva rohant elő oldalbordája, hogy a porszívó környékén rajzanak a kis pókok…

No mondom, akkor te nemcsak porszívóztál, hanem egyúttal pókereztél is…

* * * 

Vannak látnokok, jósok vagy mifenék, akik szinte kéjjel jósolják meg, jószerével naponta a világvégét. Mára is jutott egy riogató barom, egy amerikai rádióprédikátor.

De fasza! — gondoltam —, akkor én most odatolom az ablakhoz a fotelt, és lesem a vándorló fölyhőktől terhes eget, hátha kiírja  rá a Jóisten, hogy Vége, The End, Fini, Konyec, hogy mégis biztosak legyünk benne.

Ám ha mégsem omlik össze ez a korántsem összkomfortos világ, akkor legalább azt fösse fel, hogy “To be continued”. Hadd legyen az élet egy szappanopera…

No de a zene se maradjon el, egy csipetnyi blues a pókról és a légyről, a Rolling Stones tolmácsolásában. Hallga csak! Hogy kerül ide a légy? Hát legyen túlélős, szép napotok!

Kénytelen vagyok leírni, hol is láttam a kis kefebajszú emberkét, aki amúgy az emberiség legnagyobb szörnyetege volt. Nem egy Chaplin-burleszkben, nem is Moldova föstötte most le plasztikusan kisregényében. Hanem Olaszliszkán csámborgott az Index felvételeinek tanúsága szerint. Ott, ahol az öt éve meglincselt Szögi Lajosra emlékeztek a jobbikosok, illetve az új magyar gárda.

No már most két eset lehetséges.

1. Közülük valamelyik bunkó, nyáladzó hülye úgy vélte, ez a remeknek tűnő poén egy méltóságteljes megemlékezésen, fáklyás felvonuláson helyénvaló.
2. Provokátor volt az illető az ellentáborból, aminek azért kicsi a valószínűsége.

Bárhogy is volt, senki nem akadt a megemlékezők közül, aki odament volna a Hitler-epigonhoz, hogy pofán vágja, hadd csússzon vissza a taknyán ama bizonyos berlini bunkerig, amelynek helyét már régen fűvel vetették be.

Így aztán innentől kezdve aligha lesz hiteles a sértődötten rebegtetett könnyes szempilla, ha netán az a vád éri akár a jobbikosokat, akár az új magyar gárdát, hogy ők nácik…

Meséltem már, hogy oldalbordámmal élmény tévét nézni? No nem mindig öröm, de mégis… Itt van például az X-faktor. Valami mazochista gyönyörrel csemegézi már első perctől fogva, amikor még jobbára fürdőszobadalnokokkal van teli a műsor, élvezi, ahogy égetik magukat.

— Ki ez a hegyek lánya? — kérdezi egy termetesebb induló láttán, aki tán szabadnapos börtönőr a női szakaszon.

— No jól van, picinyem, ennyi elég volt, lehet csomagolni! — veti a képernyőre egy másiknak. Esküszöm, mint egy ötödik mentor. A harmadiknak pedig azt javallja, hogy maradjon ott. Zongorát tologatni. Szóval vitriolos a kedves. Én meg vinnyogva röhögök.

No de fordul a kocka, midőn én szeretnék végignézni egy háborús-kanfasztikus filmet. Ő lemondóan otthagy, a számítógéphez ül. De hamar elunja, visszajő hát a kerevethez, elfészkelődik. Én pedig rosszat sejtve közelebb húzom magamhoz a kispárnát, de azért még elmerülök a Los Angeles-i utcákon tomboló harcokban az idegenek ellen, akik leginkább a takony és a robotok furi hibridjei. Van itt minden, heroikus küzdelem, hősi pátosz, de mégis, kicsit idegesen pislantok az asszonyra.

Aztán épp a több sebből vérző őrmester zihál valami olyasmit atyáskodva az egyik túlélő fiúcskának, mintegy lelket verve belé: — Te leszel az én kis katonám!

Erre az asszony: — Mit mondott??? Te leszel az én kis kotonom???

És akkor elkezdem gyepálni a kispárnával…