Egy valaha volt nagykutyát cserkészett be a Mandiner.hu két ifjú munkatársa, hogy dokumentumfilmet készíthessenek róla. Biszku Bélát. Belügyminiszter volt ő 1956-tól 1961-ig, tehát a keze vastagon benne volt az 56-os forradalom leverése utáni megtorlásokban. Most pedig a Rózsadombon pergeti békés, aranykorú öregségét, 89 évesen. Szép kor ez na!

De kezdjük ott, hogy a két újságíró, immár filmes, átverte az öreget, azzal a rizsával, hogy szülőföldjéről almanach készül, azért szeretnének beszélni vele. Még valami meghitt álünnepséget, találkozót is szerveztek neki Márokpapin, állítólag krigli sörért mentek a talmi összejövetelre a helybéliek. Már-már megszántam az öreget, hiszen időseket, hajlott korúakat megvezetni nem nehéz, olvashatjuk az újságban, láthatjuk híradásokban, szélhámosok, rablók kedvenc céltáblái ők.

De Biszku esete más. A két internetes újságíró fondorlata bocsánatos, hiszen csak így tudták szóra bírni az évtizedek óta makacsul hallgató volt belügyminisztert, aki világ életében keményvonalas kommunista volt, oly annyira, hogy még Kádárt is bemószerolta az oroszoknál. Csilaj! — mondták erre akkoriban a ruszkik.

Aztán már, mikor a két riporter látszólag egész szépen összemelegedett „Béla bácsival”, végre elárulták, ők bizony nem almanachot készítenek, hanem az ötvenhat utáni eseményekről, abbéli szerepéről tennének fel kényelmetlen kérdéseket. Meg tán bocsánatot kéne kérni az akkori halálos ítéletekért, hiszen dokumentumokkal bizonyították: Biszku Béla kevesellte akkoriban az úgymond „fizikai megsemmisítést”, mert a börtönök túlzsúfoltak.

De Béla bácsi nem kért bocsánatot, az oroszokat emlegette, miszerint az erősebb kutya baszik.

A filmet még nem láttam, csak részleteket csöpögtettek el belőle a youtube-on. Meg aztán volt a bemutató körül is némi hercehurca, a Biszku lányok betiltatták volna a nyilvános vetítést, erre a pesti Uránia mozi meghátrált, nem akarván, hogy pert akasszanak a nyakukba, ez ügyben még parlamenti bizottságot is összerántottak. Ámde a pesti Menta vendéglőben vetíteni kezdték, több teremben, többször egymás után, mert az érdeklődés hatalmas volt. Aztán már minden mindegy alapon a Biszku család beleegyezett a dokumentumfilm levetítésébe. Remélem, itt is mihamarabb láthatjuk, mennyire erős ez a film.

A történet ennyi. A mozi pöröghet hát, Biszku Béla ettől még tovább tengetheti rózsadombi életét, hisz mondom, szép kort ért meg.

Kár, hogy a mintegy háromszáz halálra ítéltnek (a film szerint ennyien voltak), még esélye sem volt erre…

Akkor hát lássunk egy részletet a filmből!

…úgy kezdődött, hogy fülcimpán csókolt egy múzsa. Aminek különösképp nem örültem, mi több, póriasan szólva, alaposan felkanyiztam magam, már annak előtte. Mert a múzsa most nem lenge, fehér klepetusban szárnyalt felém, kezében lyrával, hogy zseniális írásra serkentő, leheletnyi csókkal illessen, ráadásul nem is boltozatos homlokomon, amely még pár év, és a seggemig ér. Hanem egy pimasz szúnyog húzogatta már jó ideje fejem körül idegesítő nyirettyűjét, aztán a fülemen landolt. De addigra már bucira pofoztam a saját fejemet, míg hessegetni próbáltam. De ügyes vándormuzsikus volt, elegánsan tovaröppent, ráadásul fülbelövő szándéka is sikerrel járt. De azért a végén mégis sikerült elkennem, hehehe!

Felébredtem hát végképp. Gondoltam profitálni kéne ebből, elméláztam, kik is írtak számomra eddig leghumorosabban ezekről a vérszívó dögökről, hogy aztán megtámogassam kicsit élményemet vele. Vagy a műveltségemet fitogtassam…

Nyomban Fekete István jutott eszembe, illetve a Tüskevár című, örökbecsű, ifjúsági regénye, jelesül annak is azon oldala, ahol Tutajos hadakozik a szúnyogokkal. Nosza, gondoltam, guglizzunk egyet, biztosan fenn van a könyv az interneten. Nyertem! Azaz mégsem! Mert program híján nem tudtam megnyitni a fájlt. Csüggedten meredtem a semmibe, aztán eszembe jutott: dejszen megvan a könyv is, valahol ott szunnyad a polcomon, csak elő kell keresni, felütni a megfelelő oldalon… De nem leltem, valahová nagyon hátra kerülhetett. Méltatlanul.

Viszont ha már gugliztam, sok érdekeset megtudtam Fekete Istvánról. Hogy jó ideig indexen volt (no jó, ezt eddig is tudtam), hogy az ávósok voltak kedvesek kiverni a fél szemét, és még egyebeket.

No de aztán valahogy ráakadtam az egyik általam keresett részletre:

„És a szúnyoghajadonok, szúnyogmenyecskék, szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg, és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta, hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele; de talán nem is tudta, hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni, és békésebbek – mint a férfiak általában…”

Ezt leltem fel, és még sok más idézetet egy Fekete István remekművét elemző írásban, melynek lényege: felnőtt szemmel hogyan is föst a gyerekkorban olvasott kedvenc regény. Elborzadtam. A szerző, valószínű, valami modern kori szüfrazsett lehet, aki szakmai érvekkel és idézetekkel próbálta alátámogatni nézetét, miszerint a könyv írója lenézi a nőket (mi több arra int, óvakodjunk tőlük, hiszen furcsák ők, akár a nőstény szúnyogok), a városi értelmiséget, és egyáltalán: fasisztoid nézeteket vallott…

Nobozmeg! — gondoltam magamban hökkenten — nem hittem volna, hogy fasisztoid nézeteken cseperedtem! És minderre egy szúnyoghajadon ébresztett rá. Hm! Még az is lehet, hogy idővel a Magyar Gárda utódjának mellénykéjén nem oroszlán, hanem a kis Vuk fog acsarogni…

Állok lenn, a szerkesztőség kapuja előtt, épp tüdőzöm le a reggeli utáni első cigimet (mert evés után nem kétséges, rágyújtani egészséges, mondta még rímbe szedve hajdanán a gimiben miniszoknyás osztálytársam a menza után, aztán lezúdultunk a Tisza-partra Portit szívni), na szóval állok a kapuban, mert oda száműztek minket, csökkent értékű, dohányzó placebókat, mikor jönne ki a kollégám, no de az ajtó ilyen elektronyos, vagy mi. Kártyával nyílik bévülről-kívülről. Látványos kárörömmel nézem az ajtóüvegen át, ahogy a száguldó riporter liluló fejjel kártyája után kurkászik a táskájában, de jó ideig nem leli. Az enyém pedig ott a kezemben. De nem mozdulnék. No de végül, miután kiborított mindent, és előkapta azt a fránya plasztikkártyát, ki tud dúródni a kapun, és megjegyzi kínjában röhögve:

— Kinyithattad volna, ha már itt szobrozol!

De én tovább kajánkodom:

— Mit csináljak, ha szeretek genya lenni?!

Ezen eltöpreng egy kicsit, aztán válaszol:

— Jó is az!

Hallga csak!

Végül is nagy idők tanúja lettem, mikor frissen érettségizve a nyomdászszakmát választottam. Azaz inkább ő választott engem, hiszen akkoriban derült ki egy alkalmassági vizsgán Jászberényben, hogy nem tudok énekelni. Egészen sajátos stílusban interpretáltam egy népdalt, aminek még a szövegét sem ismertem igazán. Így hát elestem attól, hogy valamikor is tudásvágytól égő nebulókat tanítsak, azaz a nemzet egyik lámpása legyek.

Maradt hát a nyomdászat, mint az irodalomhoz oly közeli fogalom, amit akkoriban már csak elvétve tituláltak kalapos szakmának. Vagány társaság volt ott, Szolnokon, a Mária utcában, (néhány évtizedig Május 1. út),  a kissé kopottas épületben serénykedtek Gutenberg kései utódai, köztük én is. Inasként — azaz, miket mondok, ipari tanulóként — sok gép hengerét mostam benzines ronggyal, hogy a gépmester szépen sorjázó ólombetűs formát zárhasson, spaknival megfelelő színt keverjen. S ez csak egy stációja volt teszem azt, egy könyv vagy egy újság születésének, hisz bábáskodtak még fölötte szedők, gépszedők, korrektorok, mettőrök, könyvkötők, és még sorolhatnám.

Számomra egész más értelme van hát, ha leemelek a polcról egy kötetet, és remegő orrcimpákkal beleszippantok, mert már nemcsak a vegytiszta irodalmat keresem, hanem azokat az időket is, mikor még klasszikus nyomdászatról beszélhettünk.

S akkor eszembe jutnak a régmúlt, ünnepi könyvhetek, amikor a múzeum udvarán Szörényi Levente lemeze szólt: Zazi, miért hiszed azt… Mi pedig ex libriseket nyomtattunk egy kézisajtón, amelyeket pillanatok alatt elkapkodtak. A három T korszaka volt az, (tűrés, támogatás, tiltás), de mégis, mintha tengernyi értékes könyv között dúskálhattunk volna. Ámbár hiányzott a sorból például Faludy György… Viszont méterrúddal és zsákkal, valamint jóformán aprópénzzel lehetett a könyvhéten kultúrát vásárolni, mert olcsó volt, de nem azért, mert romlott.

(Elballagtam a múlt héten a könyvesboltba, gondoltam, kupálódni kéne már kicsit, azaz valami jeles művet vásárolni, hátha nem kell túlzottan szétguberálnom a bukszámat. Mi tagadás: volt választék, szívrepesve turkálhatott volna az ember. Csak hát az árak… Így aztán hiába gusztáltam mondjuk Bächer Iván kötetét, visszacsúsztattam a könyvhegyre. Majd megtudom, miképp veri ököllel a zongorát, ha már az országok rongyában, azaz a könyvtárban kölcsönözhető…)

Ha jól emlékszem, 1974-ben adták át az új nyomdát, nagy ünnepség volt, az akkori könnyűipari miniszter hosszan ecsetelte, miként válunk Közép-Európa egyik legkorszerűbb üzemévé, mi pedig elhittük. Mint oly sok mindent. Mellesleg a könnyűipari minisztert Keserű Jánosnénak hívták… Nomen est omen.

Az épületre egyébként a nagyzási hóbort volt jellemző, folyosóin akár Forma—1-es futamokat rendezhettek volna, mi csak kézi targoncával kísérleteztünk, de az is osztatlan sikert aratott. No, de mintaüzem lettünk, jöttek a vadalmamosolyú vendégek, delegációk mindenhonnan, mi pedig álnokul még az üres gépeket is járattuk, hadd lássa a testvéri delegáció, milyen bősz termelőmunka folyik itt, hiszen látszott rajtuk, fingjuk nincs az egészhez, szemük előtt már a magyarosh ebéd párolgott.

S aztán ide is szép lassan beszivárgott a számítógépek világa, szakmák szűntek meg fokozatosan, s régmúlt idők homályába tűnt a kéziszedő, a mettőr… vagy ha tudta, átképezte magát, mert hát számítógéppel dolgozni is varázslatos dolog, hisz sokkal tágabbak a lehetőségek. De mégis, valahogy más…

Nos, ez jut eszembe, mostanság, ha e jeles ünnepen pápaszemet biggyesztek szimatoló orromra, felütök egy szép könyvet, s olvasás előtt az orromhoz emelem…

Hallga csak!

(Itt valószínű, elszundikált picit a Slágerbizottság.)

Láttátok? Szili Katalin egyedül ücsörgött a Tisztelt Házban, a Trianon-emlékülésen. Mármint az MSZP-sek közül. Mert a többiek elmentek duzzogni máshová. Persze Szili valahogy mindig kissé rakoncátlan volt. Emlékszem, midőn 2004-ben a kettős állampolgárságról szavaztunk, amúgy népileg. Ő úgy nyilatkozott akkor, voksoljon mindenki lelkiismerete szerint. Persze, meglehet, házelnökként nem mondhatott mást. A Fidesz pedig felkarolta Szili mondatát, mely szerint ez az igenre való buzdítást jelenti, ezt viszont már cáfolta az akkori házelnök. De akkoriban olyan csuda is előfordult (tulajdon két szememmel láttam a Duna tévén), hogyan  kapacitáltak minket egy műsorban baloldaliak az igenre. Kár, hogy nem jegyeztem meg a nevüket, pedig könnyű lett volna. Mert nem voltak sokan…

Persze, hogy miért sikeredett gyászosra az akkori népszavazás, annak okait lehet kurkászni. Tán hatott az MSZP riogatása is, no de vastagon benne volt Mikola szerencsétlen kijelentése is, midőn így vélte bebetonozni a jobboldalt. És lássuk be: akkoriban még jóval több MSZP-szimpatizáns leledzett országunkban, akik nem szerették volna, ha megköt a jobboldali beton… Bár baloldali lévén, engem még Mikola marhasága sem zavart. Igennel szavaztam. Mert azt is láttam-hallottam, miképpen beszél az akkor még élő Cseh Tamás a székelyekről. Márpedig ő etalon volt számomra. Illetve az ma is.

Egyszóval magányos volt Szili, ott, az MSZP-frakció padsoraiban a trianoni emlékülésen. Értem én őt, sajnálom is kicsit, de karakánságát is díjazom, ahogy felrúgta a pártfegyelmet. Pont ő, aki amúgy házelnökként elég sokszor és erélyesen szedegette ráncba a renitens képviselőket. Vagy tán éppen azért: úgy érezte, ennyivel tartozik a Tisztelt Háznak. Mert Trianonra emlékezni kell, tennénk már helyre végre közös dolgainkat. És ez esetben nem külön-külön, már ha az Országgyűlésről van szó, még akkor sem, ha némelyik frakció utálja egymást, mint varjú a rohadt tököt.

És itt akár véget is érhetne fésületlen posztom, de épp most olvastam újra Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Íme, a könyv végéből egy kis részlet, midőn a húszas években a kadétok egy hajókiránduláson vesznek részt:

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél — mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Nem nélkülöz némi fricskát ez a pár mondat, de elgondolkodtató…

Halihó!
Aki a Szecskáról dúródna befele a városba (no meg vissza), az jól teszi ha nem báli topánkát, hanem nyakig érő gumicsizmát húz. Mert ülök reggel nyolc előtt a buszon üdvözült mosollyal, hogy elértem soványmalac-vágtában, midőn csuklós járművünk lekunkorodott az aluljáró előtt, a hőközpont elé. Stop! Aztán a pilóta sajnálkozva széttárta karját, és rögtönzött szpícsében elmondta, hogy nem tud tovább menni, mert az aluljáróban tökig ér a víz. Mármint a busz tökéig. Aki akar, marad, azokkal a jámbor utasokkal kunkort csinál a Széchenyi háta mögé kerülve, úgy cserkészve be a belvárost. A kalandorlelkűek pedig leszállhatnak.

Így esett, hogy sokan lehömpölyögtünk a buszról, ki sietősen, ki andalogva, kaptattunk a város felé. Fútt az esernyőcsavargató szél, esett az eső. Járni tanultunk sokan, ami buszhoz szokott ülepünknek lábunknak kicsit szokatlan volt. De valami ilyesmit érezhettek a zordon-bordon Vadnyugat pionírjai… Bár mintha egy-két fohászt hallottam volna elmorzsolni. 

Aztán a gyalogkaraván is szertemorzsolódott a városban, ment ki-ki a dolgára. Én is fújtatva érkeztem a szeribe, s míg harmadik zsömlémet kenegettem, nem fogott el lelkiismeret-furdalás. Hiszen legalább öt szalámis zsemlét lemozogtam a mai Széchenyi-emléktúrán…

Azért este mégis jó lenne, ha már járna a busz arra, mert nagyon cingár nem szeretnék lenni, no meg emléktúrákból is megárt a sok!

…mjúzikvíkendet tartottam, Creamet volt hallgathatnékom, kihámoztam hát a borítóból 2005-ös Royal Albert Hall-beli koncertjüket. Sör előttem, sör utánam, köztük egy kis Jim Beam gyorsítónak. No és én, kihegyezett fülekkel.

Clapton is God! — hogy a falfirkákat idézzem, bár az egyik ilyen firkát lepössenti a kutya, egy fotó tanúsága szerint. Persze, lehet, csak a felségterületét jelölte ki. Clapton az övé. Vagy süket a szerencsétlen eb. (Mint a viccben: a hegedűst körbeveszik az oroszlánok, az meg végső kétségbeesésében előkapja nyírettyűjét, és elkezd játszani, az oroszlánok pedig leülnek, és áhítattal hallgatják. Ám jön még egy oroszlán, ráveti magát a hegedősre, és jóízűen felfalja. A többiek pedig megbotránkozva kérdik, miért, hiszen olyan szépen játszott… Erre a jóllakott oroszlán füléhez teszi a mancsát: — He???!)

Szóval a Cream.. A fáma szerint az első szupergrupp. Megérdemelt ez a titulus, hiszen három nagyformátumú zenész bazsevál együtt. Azaz jammel a koncerteken. Frenetikusak voltak, de aztán hamar, két év múlva szétugrottak, mert Ginger Baker, a dobok guruja, és Jack Bruce, a basszusgitár avatott babrálója (no de herflizabálónak sem utolsó), szóval ők ketten nem csipázták egymást. Clapton pedig beleunt a viszálykodásba, no meg más zenei irányzat felé kacsingatott…

De igazi szólókarrierről csak a Lassúkezű esetében beszélhetünk (mit is mondott róla Hendrix? „Ő az a fehér muzsikus, aki úgy játssza a kéket, mint egy fekete!”), akit amúgy alaposan megtépázott az élet, igaz, tépázgatta ő saját magát is rendesen, alkohol- és drognirvánába merült, de sikerült kikászálódnia belőle. Aztán kisfia tragikus halála…

De ne ragozzuk tovább! Mert 2005 májusában megtörténik a csoda: újra összeáll néhány koncert erejéig a Cream. Hol másutt, mint a Royal Albert Hallban, ahol Clapton szöszmötölt gitárjával, jószerével minden esztendőben? Pazar koncertek, pazar CD és DVD készült róluk, ami már nagyon kellett, hiszen a Cream-rajongók kis híján lemezjátszójukba dőltek a Cream négy LP-jére és öt kis bakelitjére fülelve, miközben azon keseregtek, hogy többé már nem hallhatják őket együtt játszani színpadon.

Nézem-hallgatom a DVD-t, valami rusztikus, óborrá nemesedett muzsika ejt rabul (nem kéne kevernem a sörrel), másképp szól zenéjük, tán még teljesebb. Világ életemben szerettem volna a kulisszák mögé lesni: biztos, hogy csak hárman játszanak?
Pedig nem fiatalodtak, Ginger Baker tűnik közöttük a legnagypapásabbnak. És mesélnek a fiataloknak, lányoknak-fiúknak, akik, ha nem is a térdükön lovagolnak, de ott vannak a nézőtéren. Jóval többen, mint az én korosztályom. És érzik a ritmust, fejjel, testtel, mintha megannyi bólogató kutyát látnék az autók hátsó üvege mögött. Muris lenne, ha levenném a hangot. Aztán azon kapom magam, hogy én is bólogatok, bár már régvolt, rakoncátlan fürtjeim nem omlanak a szemembe… Fíling van! Hallga csak!

…és ha már az előző posztomban retorikáról dödörögtem, most lendüljünk át Böjte atyára. Aki talpig ember, tán nem kell mondanom miért, mindenki ismeri misszióját Erdélyben. Aki nem, nézzen utána eddigi munkásságának. Nem véletlen hát, hogy ő tartotta a csíksomlyói búcsún az ünnepi szentbeszédet. Előrebocsátom, nem vagyok templomjáró lélek. De ha tehetem, mindig megnézem ezt a magasztos, jeles eseményt a tévében, amely a magyarság együvé tartozásának is szimbóluma.

Lehet, pofátlanság nekem erről írni. Mert én pusztán itthon, a fotelből nézem, miképp gyűrődnek ott az emberek, nem vagyok ottani részese az áhítatnak, de hát zarándoktípus sem vagyok, utazási fóbiám van (Böjte atya tán azt mondaná rám: én is tápos vagyok), engedtessék meg hát, hogy itthon örüljön a lelkem.

De Böjte atyánál tartottunk, akinek szentbeszédét oly szívesen figyeltem, rég feledve gyermekkorom padrugdosós unalmát, miközben a pap kongó beszédét hallgattam a nagyi mellett kucorogva. De Böjte atya beszéde rögvest fülön ragadott, hogy egyéni retorikájával végigtereljen mondandóján, mely a csüggedés ellen, az együvé tartozás erősítéséről és a szeretetről szólt. Mert beszédében sajátosan, szerencsésen ötvöződött a régi, klasszikus, emelkedett stílusú oráció az új, a friss kifejezésekkel, szófordulatokkal, élvezetessé téve az elmélkedést a mai ember számára. Mert Mária nem nyafog. Mert Jézus nem dobja be a törülközőt. És nem azt mondja Nikodémusnak, hogy fiú, későn jöttél, mert elment a vonat…  (Vizuális alkat lévén, látom, ahogy Jézus és Nikodémus pihegve nézik, ahogy a pályaudvarról kihúz az intercity.)

Így teszi tehát még plasztikusabbá mondandóját Böjte atya, amiben csipetnyi humor is fellelhető, de hát csüggedt ember ritkán humorizál… Idézhetnék még hosszan a szentbeszédből, mitől jó, mitől friss és mitől felemelő. És miért is kell drukkolnunk, akár a futballmeccsen. De akit érdekel, és nem hallotta, íme itt olvasható!

http://erdely.ma/hitvilag.php?id=69144&cim=bojte_csaba_szentbeszede_a_csiksomlyoi_bucsun_audio_video

Miért érzem úgy, hogy tán a Fidesz retorikáján változtatni kéne kissé? Elmondom. Nézem reggel, még csipás szemekkel, első, illatozó kávémat szürcsölgetve a tévét. Éppen Varga Mihály, a Fidesz tényfeltáró bizottságának vezetője nyilatkozik. (Mellesleg csodálom a megmondó embereket, bármely párté legyen is, milyen gyorsan végig tudják haknizni reggelente a tévéket, jószerével még be sem fejezték egyik csatornán mondandójukat, máris a másikon pihegnek a műsorvezetővel szemben, de szinte zsinórban, a többi párt szószólójával egyetemben. Hogy csinálják, nem tudom, hiszen ennél még anno Simon Templarnak is jobban félrecsúszott a nyakkendője, a haját is több ideig kellett gereblyéznie.) Szóval Varga Mihály előkapja komor képet festő, verbális pemzlijét, de jól is van így, hiszen még előtte valami bugyirózsaszín képet föstögetett egy MSZP-s szószóló a Bajnai-kormányról, annak üdvös tevékenységéről, kell tehát a kontraszt.

Csak hát Varga Mihály már megint a szekrényekből kizuhanó csontvázakról beszél, mint egy kiérdemesült antropológus. Hovatovább már alsóneműért nem merek benyúlni a saját szekrényembe, nehogy az én nyakamba is zuhanjon egy, ölelő karokkal. És ezzel nem csak az a bajom, hogy elveszik a lényeg, vagyis milyen disznóságot fedezett fel éppen a tényfeltáró bizottság, mert a menetelő csontvázaktól jótékony kómába esem, már nem is félek, hiszen immúnissá lettem, akár körtáncot is lejtenék velük. Netán jattolnék is, mint régi, tovavesző, gimnazista korunkban, a Samunak becézett csontvázzal, midőn becepeltük szemléltető eszközként a biológiaórára. Akkor, az ujjperceit szorongatva, nem is sejtettük, hogy évtizedek múltán milyen karriert fut majd be, mint szimbólum.

Csak hát, úgy vélem, Samu is megfáradt, ahogy mi is, unjuk már a banánt. Vagyis Samut fel kellene ültetni az immár szintén sokat emlegetett talicskára (tehát nem pénzt kellene már szállítani vele, hiszen már ez is kiérdemesült szimbólum), és kitolni valahová a kertek aljára. Aztán ott felejteni. A talicskával együtt…

A sors egy részeges szabász: amikor belevág a szövetbe, nem lehet tudni, mellény vagy zakó lesz belőle. (Rejtő Jenő után szabadon)

Jutott még eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, de midőn Lendvai Ildikó zakót ajánlott fel Vona Gábornak az ujjatlan ruhadarab helyett, nem csodáltam, hogy a Jobbik potentátja nem kívánta ama ruhadarabot felölteni. Mármint az MSZP méretes zakóját. Olyan volt Vona, mint a mesebeli molnárlány: viselt is mellényt, meg nem is. De exkluzív divatbemutatókon soha nem volt olyan fergeteges érdeklődés az egyes modellek, mint most, Magyarországon a mellényke iránt. Villantak a vakuk szaporán. Valószínű, Pierre Cardin, aki valamikor a kínai hadsereg és posta egyenruháját is megálmodta, most szederjes fejjel hasogatta össze legújabb ruhakölteményeit, miközben anorexiás manökenek kardala zokogott körötte…

De gyanítom azt is, már nagyik serege csattogtatta itthon, a hintaszékben ringatózva a kötőtűket, hogy árpádsávos fonalból kunkorodjék elő a legújabb fazon. És közben a tévében nyomon követték, hogy amúgy mellékesen, lábujjhegyen hogyan alakul meg az új Országgyűlés…