Szobrászat

Nem szívesen lennék szobor. Főleg nálunk nem, piciny kis országunkban, mert úgy tűnik, ahány bokor, annyiban teremnek a zord kritikusok, akik aztán felrobbantják, ledöntik, leöntik vagy odébb tolják parkírozni a nékik nem tetsző köztéri alkotásokat. Ilyen sors várt Gömbös Gyula szobrára, netán Sztálinéra, amit bronzcsizmájából ugrasztottak ki ’56-ban, Osztyapenkóéra, amely már a szoborparkban lengeti a zászlót. No és a Károlyi-szoborra, amire vörös festéket löttyintettek. Divatja lett az utóbbinak, mármint nem a vörös grófnak, hanem a vörös festéknek, hiszen legutóbb a frissen felállított, vitéz nagybányai kereki Horthy-szobrot is azzal mázolta be jelen esetben Dániel Péter, akinek amúgy elég frusztrált gyermekkora lehetett, tán valamelyik nebuló az ő képes felén kente szét a tízóraira csomagolt kaszinótojást kecsappal, nem tudni, de valami maszatolási kényszer dolgozik benne. De hogy a Horthy-szobor elleni akciójával nem aratott osztatlan sikert, kiderül abból is, hogy a Jobbik iziben feljelentette a szoborgyalázót, de vörös festéktől tocsogó kritikusi hajlamait még a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége is elítélte.

Legyünk őszinték: a faszobor nem egy zseniális alkotás, azon túl pedig Horthy személye is vitatott. De hiszen elmélkedtem én valamikor a Kepes András-féle portréfilmsorozatról, amely árnyalt képet próbált festeni a kormányzóról és családjáról. Ám ezen már rég túlléptünk, ma már túlságosan is szidolozni akarják Horthy alakját, valóságos kultusz sarjad éppen, megfeledkezve ballépéseiről, amik aztán gyászosan komor következményekkel jártak. Bár, mint Kerekiben mondták, ők az otrantói hősnek állítottak emléket. Legyen!

Csak a galambokat nem jelentette még fel senki, pedig az ő emésztésük sértheti csak igazán a szobrok cizellált lelkét, amelyről vicc is született:

A nagy park bejáratánál évtizedek óta áll egymással szemben két szobor, egy meztelen férfi és egy ugyancsak pucér nő. Vágyakozva nézik egymást. Arra megy a tündér, s azt mondja nekik, hogy teljesíti egy kívánságukat. Mindketten egyszerre kívánják ugyanazt: fél órára hadd lehessenek élő emberek! Megtörténik. Azonnal a rezgő bokrok közé vetik magukat, ahonnan kéjes sikolyok törnek elő. Rövid szünet következik, amikor így szól a férfi a nőhöz:

— Alig van pár percünk, mit csináljunk?

— Ugyanazt, mint az előbb — mondja a nő pihegve.

— Oké — mondja a férfi —, de most te fogod le a galambokat és én szarom le őket…

De a beteljesületlen szoborszerelemről valamikor, réges-régen még a Metró együttes is énekelt. Hallga csak!

Kutyatévé

Ezek a marha amerikaiak megint kitanáltak valamit kínjukban: a kutyatévét. Vagyis egy csatornát, amit unaloműző gyanánt nézhetnek a lakásba szorult ebek, míg a gazdi egész nap keresi a kutyatápra valót. (Máris motoszkál bennem egy régi vicc, mikor még az olajtól cuppogó Ewing család élete fonalát gombolyíthattuk évtizedeken át. Aszongya a genya Jockey az amúgy lányszíveket döglesztő Raynek: Te Ray, pálik a szád! — Nem pálik az! — Pedigree Pal!)

A hír hallatán viszont eltöprengtem: annak, aki egész nap elkószál, minek a rezgő farkú eb a lakásba? Mert a kertes ház még hagyján, ott elcsellenghet a házi kedvenc, hajkurászhatja a galambokat, netán feltúrhatja a vakondtúrást, hörögve megugathatja az arra járót, esetleg összedughatja az orrát a kerítés tövében a szomszédék blökijével, vagy mit tudom én, nem vagyok etológus.

De a négy fal közé bepréselni és egyedül hagyni egy társas lényt, felér a szadizmussal. Ám innentől kezdve vége a bezártak vonyító unalmának. Mert immáron nem csak minket, kétágúakat hülyít zombiagyúvá a tévé, hanem az otthon egyedül tengő-lengő ebet is. Egyébként megmagyarázták, hogy ellentétben a régi, képcsöves tévékkel, a mai készülékeket, vagyis a plazma- és LCD tévéket nagyobb képfelbontásuknak köszönhetően, már élvezettel nézhetik a négylábúak, csak a színárnyalaton kell csöppet változtatni, hogy a hűséges kutyaszem odaragadjon a képernyőre.

Bőséges programkínálat lesz, többek között nyugtató, vagy épp stimuláló filmecskék pörögnek a csatornán, tán gasztronómiai műsorok is, hogyan csináljon a gazdi kaviárral töltött velős csontot, amit valami magyar származású Judit stáhlalna fel búgó hangú körettel. Esetleg éjjelente kutyapornó, ha éjszakás az ebtulaj. Aki aztán meglepődik, ha reggel fáradtan, a munkától törődötten hazaér, és a blöki nem hozza a szájában sem a papucsot, sem az újságot telegráfozó farokkal, hanem üveges szemekkel terpeszkedik a fotelban a tévé előtt dobozos sört nyakalva, esetleg rámordul a gazdira, ha nem lábujjhegyen közlekedik a lakásban…

No de hogy azért vannak sanyarúbb sorsú ebek és emberek is, ennek bizonyságául hallga csak Hobóékat!

Uccu neki, lájkoljunk!

…szarban leszek, ha majd genetikailag kell igazolnom, hogy nem vagyok se cigány, se zsidó. Mert én mindenről lekések. Pedig meglehet, papírt kell szereznem róla, stemplivel, esetleg hologramossal, olyan bólogatós zsiráfossal (vagy mi a fitymás fasszal), hogy biztosan ne legyen hamisítvány. Bár Vona szerint ezt elég a piszoárban bizonyítani, ahol innentől kezdve mindenki mellé pisál majd, mert a másik farokszemléjével lesz elfoglalva. Azért szólni kéne Vonának, hogy mi van a hölgyekkel?

No de mennyire megnyugtatóbb erről papírt szerezni, hódolat a tudománynak, ami, lám, milyen öles léptékkel halad előre, az emberiséget szolgálva. Igaz, mikor az intézetben megtudták, mire is kell ez az igazolás (mert ugyebár, még csak nem is sejtették), serényen elhatárolódott mindenki mindenkitől, majd elmagyarázták, hogyan is értették azt, amiről ők adták ki a papirost. Egyébként ez jó alkalom volt, hogy genetikusok hajba kapjanak, mennyire megalapozott tudományosan az interneten fennen lobogtatott, közzétett tanúsítvány. Szóval már látom, ahogy az óvatosabbak böngészik az intézet címét az interneten, számlálják a zsozsót, mennyibe is lesz ez nekik, no és az öntudattól pezsgők, akik aztán berámázva kiteszik a falra szeplőtlenségük tanúságát. Vagy ők is az internetre. Mert ha így haladunk, kötelező lesz a procedúra, és kötelező lesz annak eredményét világgá ordítani a világhálón. Uccu neki, lájkoljunk!

Aztán felrémlik előttem emberi léptékkel mérve egy nem is oly távoli, embertelen kor, mikor keresztlevelet kellett lobogtatni, ha nem akart az ember valami haláltábor felé zakatolni. Hódolat a vallásnak és az akkori tudománynak, ami, nemdebár, az emberiséget szolgálta.

Vagy épp egy ordas eszmét…

Férfiak világa

Erősen fogyatkozik a Megasztár csapata, most már csak a garantáltan dobogós helyezettek danolják szanaszéjjel magukat legközelebb, akik közül nékem Szakos Andrea kedves a fülemnek, bár az etalon számomra Ruzsa Magdi marad, aki szintén egy valaha volt Megasztár felfedezettje, de róla majd máskor.

Ám hogy megállapíthassuk, másutt is akadnak zsenipalánták, ahhoz most a kenguruk országába kalandozzunk el. Mert ezt egy Ausztráliában élő hölgy, Kanga blogjában leltem, pontosabban nem is én, hanem oldalbordám, ő mutatta nekem, mivel mindketten muzikális lelkek vagyunk. Tehát mondhatnátok, máshonnan loptam, mint akár a mi Palkónk vagy Ferink a dolgozatát, de hadd védekezzem, azzal, hogy egyrészt én pontosan megjelöltem a forrást, másrészt ez nem is PhD-ra aspiráló dolgozat, csak megosztanám Veletek örömömet, hogy fiatalok milyen bátran, érzőn nyúlnak vissza immár klasszikussá váló nótákért.

Erről a tehetségkutatóról tudni kell, hogy a versenyzőknek háttal ül a zsűri, és ha tetszik a hang (Ez is verseny neve: The voice), akkor tetszésük jeléül megpördítik a széküket, hadd lám, ki varázsolja el őket. A verseny további szabályaival nem untatok senkit, jöjjön inkább a dal, két verziót is felteszek, egyrészt a verseny hangulata miatt, másrészt hogy teljes egészében élvezhessük a leányzó, Karise Eden Janis Joplinra hajazó hangját. A dalnoknőjelölt egyébként problémás utcagyerek volt, tehát a bugyor fogalma előtte sem lehet ismeretlen, tán ezért tud ennyire azonosulni ezzel a nótával…

De hallga csak és nézd a versenyt!

…és csak úgy, a fülnek való: (klikk)

No de kutakodtam én a nóta eredete után, és arra jutottam, hogy legelébb tán James Brown fűzte fülre, többek között a hatvanas években, a párizsi Olympia színpadán.

Tanár úr, kérem!

Valahogy természetes, hogy így szólítalak. Mert már verseghys diákként ott ücsörögtem a padban óráidon, amelyeken a magyar és világirodalom szépségeit plántálgattad elménkbe, vagy a muzsikáló francia nyelvet kóstoltattad velünk. (Mert merítettél nekünk a francia népdalokból is, velünk együtt brummogtad osztálykirándulásokon az avignoni hídról szóló nótát, netán a Chevalier de la table Ronde-t.) Sokan voltunk fogékonyak tanításodra, én is hagytam magam terelgetni, akár Berzsenyiről, akár Rimbaud-ról, vagy a huszadik századi írókról, költőkről festettél nekünk élvezetes képet.

Nyomdászként találkoztam Veled újra, mert maximalizmusod okán sokszor lerándultál a nyomdába, hogy a kefelevonaton még javíts valamit. Aztán volt akkor még egy Sajtóklub, ahová mi, lapkészítők is bebocsátást nyertünk, ahol zsurnaliszták és nyomdászok még közös, kötetlen műsort is csináltunk, és ahol tőlünk, nyomdászoktól fricska gyanánt még egy felpántlikázott ólomrudat is kaptál, hiszen már akkor számtalan veretes színházi és tévékritikádat öntötték ólomsorokba a gépszedők.

Korrektorként mindig élvezettel olvastam írásaidat (javítani rajtuk nem volt mit, legföljebb néhány elütést), de bizton mondhatom, a napilap olvasói is így voltak ezzel. Úgy vélem, nem voltak ezek ledorongoló, vitriolos kritikák, inkább szelídek, vagy fanyar, bölcs humorúak, de aki akart, érthetett, tanulhatott belőlük, hiszen tanítottál akkor is.

Aztán én is a Néplaphoz kerültem, immár a szerkesztőség kebelébe, és megint úgy éreztem, mintha a katedra szélén állnék, a Tanár úr előtt. Bár már nem a diákkori feszengő tiszteletet éreztem, de tiszteletet, éppen ezért állt nehezen tegezésre a szám. És nem csak azért, mert főszerkesztőhelyettes voltál. Később pedig, mikor már nyugdíjasként (be csúf szó, hiszen neved továbbra is összeforrt Szolnok kulturális életével, örültem, ha felfedeztelek a helyi tévében), bejártál hozzánk, hoztad továbbra is írásaidat, amelyeknek a lapban helye volt. Beszélgettünk néha, többek között engem is szondáztattál, mennyiben értek aktuális kritikáddal egyet. Ritkán hümmögtem.

De most mintha elsötétült volna a képernyő, a színházban is tikkadt csend lenne.

Pedig olvasnálak, olvasnánk még Téged…

A szürke eminenciás

Különösebben nem lepődött meg senki, hogy Áder János lett vadi új köztársasági elnökünk. Szűzbeszédén viszont annál inkább, sokan felkapták durcás fejüket a baloldalon is. Mert többek között békülékeny húrokat pengetett, mert jószerével mindenkit megszólított, mert hipp-hopp, nyíltan folytonosságot vállalt még Göncz papával is, ami fideszes körökben azért elég eretnek gondolatnak tűnik. Persze a beszédet rögvest szétcincálták elemzők és egyéb tudorok, ám nagyjából megegyezik a véleményük: a retorika nem hordozott népieskedő, hatásvadász, bombasztikus jegyeket, hanem egy higgadt, megfontolt, művelt emberhez méltó volt.

Beszéde alapján nékem Áder egy jó értelemben vett szürke eminenciásnak tűnik. De tán éppen ez kell, feledtetve Schmitt ugribugri vehemenciáját. Mások savanyújóskának tartják, igaz, tán egyszer valaki látta mosolyogni, de az illető másnap kijózanodott. Volt olyan elemző is, aki befőttesüveget emlegetett, no nem a nagyi lekvárját torkoskodhatjuk belőle, hanem mert Áder egy kis madár látta brüsszeli levegőt hozhatott benne. Hogy hozott-e, nem-e, én nem tudom, ámbár Brüsszel most nem olyan népszerű. Mintha már jó ideje falsul fújná mindenki az Örömódát.

Persze nem feledhető, hogy Áder a mi Vitykánk embere, de személyét latolgatva úgy vélik egyesek, hogy annak idején nem véletlenül száműzték Brüsszelbe, mert markánsabb véleménye van-volt dolgokról, mint a kritikátlan nyaloncoknak. Más kérdés, hogy Brüsszel azért nem Szibéria, ott én is elropogtatnám a száműzöttek keserű kenyerét.

De Áder beszéde, ismétlem, kellemes meglepetés, most már csak várni kell, mennyire tartja magát ehhez. Bár gyanítom, vannak már, akik diplomája után kutakodnak, vagy valami más után kurkásznak serényen, hátha blamálható lenne személye. Mert ez már nálunk immár nemzeti sporttá nőtte ki magát…

Plazmáról

Sosem kedveltem igazán a rapet, közönyösen füleltem rá, azt is csak percnyi időre tettem, aztán unottan fordultam el tőle. De van ez az izé… a Csillag születik, amiből kiderül, hogy a langymeleg, átlagos produkciók közül igazán csak ketten emelkednek ki toronymagasan (bár ott van még a harmadik, missziót teljesítő operaénekes is, akiről áradoztam már). Az egyik a táncos lábú csapat, a Quantum XXL, akik mindig meglepnek szellemes, friss humorú produkcióikkal amik minden izzadságszagtól mentesek (pedig a próbákon minden bizonnyal bőségesen patakzik a verejték). A másik pedig a Plazma gyerök. Utóbbiról szólnék bővebben, akinek bemutatkozó számánál akár Hacki Tamást is felfogadhatták volna, hogy füttyével lenyomja az ordenáré szöveget. És mivel nem értettem semmit, ugyanúgy nem értettem, miért ad neki Puzsér, az egyik ítész szó szerint egy kibaszott nagy igent. (Egyébként Puzsér nagy fazon, velős és általában igaz kritikai észrevételeivel egyedül elcepelhetné a hátán az egész műsort, jó választás volt, alig tudom hitvesem kezéből kicsavarni a mobiltelefont, nehogy őrá szavazzon, mert rá amúgy sem lehet, de nem is pazarlunk ilyesmire SMS-t).

No de elszánt kutakodók hamar rálelhetnek Plazma cenzúrázatlan bemutatkozó produkciójára, aminthogy felfedeztem én is, ami végül is első hallásra nem más, mint ordenáré szöveghömpöly, de az első undoron és kínos heherészésen túl, el lehet gondolkodni, hogy mi hozta ki Plazmából ezt a korántsem rokokó stílust, ami persze a rapnek, mármint az igazinak, amúgy sem sajátja. Csak provokatív antrénak szánta, ami ezúttal bejött, vagy ennél többet cipel bugyrában?

De ott volt a tegnap esti fellépése, amire már csettintenem kellett, hiszen felsejlett már a költészet is, és ki tudja miért, nekem rögvest Deák Bill Gyula Rossz vér című lemeze villant be…

Tehát hümmöghetek én itt, de tényleg úgy tűnik: a rap, legalábbis a Plazma által művelt, felzárkózik a magyar blues mellé, mint a „proletár” vagy kamasz düh kifejező eszköze.

Hallga csak, aztán döntsd el, jól sajdítom-e…

Baj van!

Hujuj! Nagy baj van! Ránk lőcsőltek megint egy rakás adónemet, nehogy hiányérzetünk legyen. Van itt már minden, mint a szatócsbolban, de friss áru is érkezett: sárgacsekk-adó, telefonadó, biztosítási adó, meg ki tudja még mi az ángyom kínja. Alakul ez, mint púpos gyerek az (adó)prés alatt, már bocs! De már azt is sustorogják némelyek, nem tudom, igaz-e, no meg ódzkodva írom le, mert nem akarok écát adni, hogy a lankadót is bevezetik, hiába van a lemenő napnak is ereje…

De hallga csak, miképp vélekedik erről a Besenyő Blues Band!

Hírnökök

Felfüleltünk páran a kisposta felől csendülő friss, de mégis ismerős hangokra a buszmegállóban. Itt vannak hát. Legalábbis a szolnoki Széchenyi-lakótelepen. Birtokba vették, tatarozták az eresz alá ragasztott, kora ősszel elhagyott fészkeiket. Bár előbb cikázva csatároztak a lakukat elfoglaló szemtelen, de kissé lomhább, bumfordibb verebekkel. A légi harc itt a fecskék diadalát hozta. Mi, emberek pedig kunkori mosollyal nyugtáztuk a győzelmi köröket, és ahogy csivitelve landoltak fészkeikben, hogy csak villás farkuk látszott ki belőlük. Ideplántálták nékünk a tavaszt…

Eddig a kis szösszenet, ami a Néplapban megjelent, bár még tovább fűztem volna a gondolatot, de ennyi fért. Pedig a derűs (és nem kincstári!) optimizmuson, az enyhe katarzison túl, el is szontyolodtam, ahogy ugyanakkor megpillantottam egy fecsketetemet heverni a járdán. Szegény fehér mellényes kis levegőakrobata! Nem tudom, hány ezer kilométert repült ide, persze szusszanásnyi pihenőket is beiktatva, hogy aztán itt pusztuljon el a célnál… Aztán azon is eltöprengtem, mennyire szeretjük mi ezeket a kis tollas jószágokat. Népdalok, műdalok, versek sőt regények ihletői ők, elég ha csak Fekete István szívet melengető Csijére gondolunk… (Arról nem beszélve, hogy még feredőnadrágot is neveztek el róla, no meg cigarettát, ami érthetetlen, mert egészen más érzés a füstöt letüdőzni, mint röptében az éltető levegőt…)

Csi, Csík zenekar, hogy játszódjunk a szavakkal, no és belekóstoljunk muzsikájukba, miképp bazseválnak ők a fecskékről.

Hallga csak!

Sziszüphosz

Baktatok egy kies utcán, és nini, mit látok? Egy eltévedt teknős araszol káprázatos sebességgel az úttesten a túloldalra. Megszánom, mert bár errefelé lanyha a forgalom, valamelyik erre kószáló, vigyázatlan autós eltiporhatja. Felemelem hát a komótos jószágot a tekenőjénél fogva, és mivel a túloldalon csak sivár betonjárdát látok, gondosan visszateszem a zsendülő fűtől zöldellő árokpartra. Aztán saját jóságomtól eltelve megyek tovább. Ám eszembe jut: tán ott pufog a szerencsétlen kis páncélos, aki ki tudja, hanyadjára kísérli meg az átkelést, de ezek a hülye kétlábúak mindig visszarakják…

Hallga csak!