A csend hangja

Hányféle csend ólálkodik a sarokban! Döbbent csönd. A félelem csendje. Süket csend. Vagy valami alkotó csend, ahol csak a toll percenése hallik valamely kolostor mélyén, remegő gyertyafénynél, a készülő kódex lapjain…

És az a csend, ami relaxál, vagyis újra feltölt, hogy aztán dobolhass, mint a Duracell-nyuszi.

Ha már relax, felrémlik a Vörös zsaru nevezetű film egy részlete, midőn az amerikai rendőrfőnök pátyolgatja bent az őrsön az akváriumát, közben magyarázza az ott kényszervendégeskedő vörös zsarunak, azaz Schwarzeneggernek (lám, Ámerika, a korlátlan lehetőségek hazája, ahol még szovjet fakabátból is lehet szenátor, no jó, egy valaha osztrák izompacsirtából), hogy milyen megnyugtató két drogdíler idegőrlő levadászása közt a pirinyó kopoltyúsokat etetni, közben valami andalító, csendes zenét hallgatni.

— És önök mivel relaxálnak? — fordul Schwarzi, azaz Dankó őrnagy felé.

— Vodkával! — hallik a tömör válasz…

Egyáltalán: amit mi csöndnek hívunk, tán sosem igazi csend. Valami mindig neszel a háttérben: távoli, meghitt harangszó, madárfecsej, lombok nesze, már ha van benne részünk ebben a ricsajtól túlcsorduló világban.

Furi, de a legszebb csendhez én sorkatonaként jutottam, Szentkirályszabadja mellett, egy lokátordombon. Vasárnap volt, tudtam, nem riadóztatnak, tehát még a szokásos telefonfrász érzése sem basztatott, ami a lokátorkocsiba parancsolt volna, csak ügyeletben voltam, egy pléden heverésztem gyantaillatú fenyőfák között, kedvesemnek írtam levelet, miközben a madarak cserfeltek egymással… Tiszta eufória volt…

No, ennyi a filozofikus nosztalgia mára, de tán még belefér egy tiszta hang, a csend hangja, amit Paul Simon és Art Garfunkel prezentál nékünk, és amitől garantáltan nem leszünk másnaposak, mint a vodkától. Már ha fel tudom ide varázsolni a mjúzikot, mert matattak itt zseniális informatikusok a blogtéren, azóta kurvára bonyolult lett itt minden. De azért próbálkozom, mint az először paráználkodó kiskutya, de ha nem sikerül képzeljétek el. Mármint a két dalnok nótáját…

Hallga csak!


2 hozzászólás a(z) “A csend hangja” bejegyzéshez

  1. Tollminátor Uram!
    Meghallgattam a csend hangját – közben a háttérből a hang csendjével – lehalkítva nézve az első meccset az EB-n! Bévallom, hogy nekem a Garfunkelről Gádor Béla Garfunkelje jut eszembe a hajdani Ludas Matyiból – de azért ezt a számot ismertem. Uraságodnak egyébként nincs restellkedni valója, hogy nem ismerted Knut Hamsunt, merthogy aki ekkora zenei qualitással rendelkezik, az megengedheti magának a Gutenberg galaxisban való tétovább kalandozást. (Mondom én ezt a Magyar Nyomdászok Állócsillagának!) Persze, hogy áll-e még, vagy már lehullóban van – azt nem én tudom eldönteni!

Hozzászólás a(z) tollminator bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>