Az a hülye akác!

Megvallom, már csak ernyedten legyintek, ha szóba kerül Schmitt plágiumügye. Húzzák-vonják, mint foxi a lábtörlőt. Már nagydoktorit lehetne írni elnökünk kisdoktorijának születéséről, hogy milyen mesterien csattogtatta az ollót Schmitt Pál, midőn nekihasalt értekezésének.

Hogy az ellenzékben nem bimbózik szerelem snájdig államfőnk iránt, az már korán kiderült, hiszen már elejétől kezdve kárörvendőn vihogva figyelte az elnök csetlését-botlását a helyesírás útvesztőiben. Aztán egyszer csak a HVG leporolta az 1992-es kisdoktorit, amiből kiderült, egész passzusok ékeskednek benne, amik nem Schmitt kútfőjéből származnak.

Monnyon le! — hördült fel az ellenzék, és a botrány addig-addig dagadt, hogy a témában, már tényfeltáró bizottságot kellett összegereblyézni, amely végre kimondja a megmásíthatatlan igazságot az államfő kisdoktorijával kapcsolatban. (Egyáltalán: tényfeltáró bizottságokban igazán jók vagyunk, tán már olyan tényfeltáró bizottságok is izmosodnak, amelyek feltárják az előző tényfeltáró bizottságok tényfeltáró munkáinak alaposságát, i tak dáse…)

No aztán tegnap napvilágot látott a bizottság 1157 oldalból álló jelentése, ami igazán szőrszálhasogató, alapos munkát sejtet. A lényeg: bár a dolgozat (vagy a szabásmintakönyv) hemzseg a formai hibáktól, no és szokatlanul nagy terjedelemben idéz másoktól, ebben nem a szerző(?) a hibás hanem azok a ludasak, akik akkor elbírálták, elfogadták azt, és nem szóltak a mi Palinknak időben a hiányosságokról.

Hm! Nekem viszont erről újfent egy Hofi-paródia jut eszembe, midőn a futballista elmagyarázza a vereség okát: az akác, mármint a kapufa akáca, nem szögletes volt, hanem gömbölyű, és a labda nem erre pattant róla, hanem amarra, és így lett gól…

Ja! Az a hülye akác!

Óceánjáró

És most kóstolgassuk kicsit Rakonczay Gábor nevét. Megérdemli, csuda egy fazon. Ő is a szent őrültek közé tartozik, mint mondjuk, Erőss Zsolt, igaz ő a hegyek vándora, Rakonczai pedig az óceáné, bár mint most már tudjuk, ott is tornyosulhatnak hegyek méretes hullámok képében. No szóval, Rakonczai úgy döntött, egy szál kenuval átszeli az Atlanti-óceánt. Egyedül. A világon először. Merthogy ehhez hasonló úttal próbálkozott már hitvesével karöltve, de fel kellett adniuk. Ám most Rakonczay magányra vágyhatott, vagy mi, de ezt csak a rossz májam mondatja velem. Így hát újfent nekivágott egy Fa Nándor tervezte és építette speciális kenuval.

Én a vízi járművekhez nem értek, velük való ismerkedésemet még kamaszkoromban, egy tikkasztó nyári napon duzzogva abbahagytam, midőn az egyik oldalon beszálltam egy kenuba, aztán ugyanazon svunggal a másik oldalon ki is estem belőle. A többiek persze kárörvendőn nyerítettek. Pedig apámnak még kajakja is volt, kétszemélyes, gyakran kalandoztunk vele a Tiszán, persze én csak pöffeszkedtem benne boldogan, apám húzta a vizet az evezővel. Szóval ennyi az ismeretségem, illetve még annyi, hogy a csónakázótavon paskoltam a vizet lógó nyelvvel, mint valami szerelmi regattán, miközben az aktuális leányzó nekifeszítette tejmirigyeit a napnak…

No de evezzünk vissza Rakonczayhoz, aki tavaly decemberben lódult neki a portugáliai Lagos kikötőjéből, hogy aztán átlapátolva magát az Atlanti-óceánon, a festői Antigua szigetén kössön ki úgy április elején. Eleinte minden rendben ment, ám február 6-a óta nem hallott róla senki. Eltűnt. A kereső hajók sem lelték. Emlékszem, ahogy múlt az idő, mérsékelten csüggedt és optimista latolgatások színtere volt a média, én viszont valahogy hittem a feleségének, Viktóriának, aki tántoríthatatlan, mi több vidám optimizmussal bizonygatta, hogy ismerve férjét, biztos benne, végzetes baj nem érhette, továbbra is a cél felé tart. Bájos vátesznek bizonyult a hitves, aki még azt is kitotózta, miért is nem tud jelentkezni férjuram, hiszen, ma már tudjuk: egy viharban kétszer is felborult a kenu, úgyhogy egy „dzsipieszen” kívül minden elázott, még a telefon is.

Aztán tegnap éjjel jelentkezet telefonon: — Szia, Gábor vagyok! — köszönt az asszonynak, immáron Antigua szigetéről, ahová még a megpróbáltatások ellenére is hamarabb ért a tervezetnél. Szóval lubickolhatunk az örömben, nemcsak Viktória, hanem mi is, no meg újfent dagadozhat honfiúi keblünk (ránk fér ezekben az ínséges időkben), hogy újabb világhíres magyar rekordert köszönthetünk. Mondjuk, egy fenséges, már-már himnikus Vangelis-zenével…

Hallga csak!

Dinamizmus

És most tekerjünk egy kicsit! No nem szextettre gondoltam, nem is egy bódítóan füstölgő mariskára, hanem szobabiciklire. Mert jobb híján én is azon pedálozom ki magam estelente, miközben öveges szemembe valamilyen tévéműsor kanálisa csordogál bele. Jobb esetben valami útifilm, tán épp a pekingi bicajosok tömegében vegyülök el. Mert amúgy meddő dolog részemről az egy helyben való karikázás.

Pedig leleményes emberek rájöttek már, akár koncertet is lehet erre szervezni, mint tették ezt egyetemisták a Balkan Fanatik együttes szeánszán, így termelve elektronyos áramot a zeneszerszámok erősítőihez. Az ötlet persze nem új, régi találmányt poroltak le, hiszen még, ha jól emlékszem, régi partizánfilmekben is tekertek lógó nyelvvel ehhez hasonló áramfejlesztő szerkentyűt Jedlik Ányosnak, a dinamó atyamesterének nevét mormolgatva, miközben tán épp Tito elvtárs osztotta az észt a rákapcsolt rádión keresztül, miképp rúgják ülepen a németeket.

Aztán leledzik egy kis település, Mátraverebélynek hívják, ott polgármesterkedik ama híres Seres Mária, aki aláírásgyűjtésével a képviselők orra alá akart törni borsot, de csak részsikerrel. Az ő kies falujában is szobabicikliznek az egyik családi házban, hogy áram legyen, mert a tartozások miatt kikapcsolták. Félórányi pedálozás után lőn világosság, sőt még tévében csordogáló kedvenc sorozatotokat is végig lehet szurkolni.

Innentől kezdve nem is értem, miért nem föstöttük fel még a kibontakozás hajnalpiros horizontját: egymillió ember tekerne amúgy dinamikusan bele a pirkadatba (munkahely is megoldva!), és tán még külföldre is osztogathatnánk a kitaposott áramot…

De ha már itt a Balkan Fanatikról és Jedlik Ányosról esett szó, essen a fülünkbe egy kis muzsika is, miközben dagadozhat honfiúi keblünk. Hallga csak!

Pulóveres Bagó

Áll egy fazon a Csillag születik színpadán, mintás pulóverben, és énekel. Egy operettrészletet, és katarzisod van közben, pedig úgy általában az operettet utálod, mint varjú a rohadt tököt. De nemcsak te hallgatod megigézve, hanem a közönség is, pedig az ölég heterogén, meg nem is erre a műfajra rándult ide igazán. Mi a tököm van? Tán öregszel? — gondolod meghatottan, miközben a bepárásodott szemüveged törölgeted, hiszen te sem ezen a zenén cseperedtél, igaz, hébe-hóba hallottad a nagyi rádióján, de sosem rajongtál ezért a műfajért. De hát a fiatalok is megigézve tapadnak a danoló mintás pulóverre, egy pissz nincs egészen a végéig, akkor viszont kitör az ováció.

A betétdal pedig Bagó trombitás belépője, Kacsóh Pongrác—Heltai Jenő János vitézéből való, egy múlt századbéli, 1904-es sikerdarabból. Veretes neveket idézhetünk fel abból az aranykorból: a Király Színház, Fedák Sári (aki nadrágszerepben pompázhatott mint Kukorica János, azaz János vitéz), Beöthy László színigazgató, Újházi Ede, igen, a tyúkhúsleveses, és Konti József dirigens…

És a politikai háttér is pikáns, hiszen az ellenzék akkoriban azért lobbizott, hogy szakadjunk már el végre az osztrák sógoroktól, vagy legalább önállósodjunk, amennyire lehet. A darabnak frenetikus sikere volt, és ebből az oroszlánrészt, akárhogy nézzük, varázslatos zenéjével Kacsóh Pongrác (aki egyébként eredetileg matézist tanított, tehát, ha úgy vesszük, autodidakta volt, és csak a János vitéz sikere után merült el igazán a zeneirodalom, a komponálás technikai részleteiben), karmolta ki, tegyük hozzá, nem érdemtelenül. Aztán Fedák Sári még sokáig hordhatja a darabban a nadrágot, a cifra szűrt, no és mentét, hiszen első nekifutásra több mint ötszázszor csendült fel a muzsika, kirántva a Király Színházat az anyagi csődből…

Ennyit arról, hogy milyen forrásból merített a pödrött bajszú dalnok, Mészáros János Elek agronómus, aki amúgy valamelyik földhivatalban dolgozik. És mert utána kutakodtam, eleinte azt hittem, átverték a bucimat, mert a guglival nyomozva Simándy-díjas énekesként tűnt elő, de egy rádióműsorból kiderült, mégsem profi, „csak” isten áldotta tehetség, akinek hangját azért profi énektanár köszörülgeti, és akitől végül is nem idegen a színpad, de csak ebből nem tudna megélni. Remek interjúalany egyébként, aki úgymond kulák családból származik, süt belőle a dal, a föld, a család szeretete.

Erre is jó hát a Csillag születik, hogy az önkritika erős hiányában szenvedők között, legyen az akár lufihajtogató vagy „szintetizátorkirály”, megcsillanjon az igazi gyémánt, és ha nem is lesz a műsorban győztes, de a közönség, az ezerfejű cézár, netán valami mecénás megismerje, értékelje, támogassa őt. Akár csúfos anyagiakkal is. A mi gyönyörűségünkre…

Hallga csak!

Tótágas

Azért elregélem itt is, milyen mafla tudok lenni. Történt pedig, hogy elügettem az otöpöbe, hogy befizessek a folyószámlámra. Le is téptem illedelmesen a kunkori cédulát, amely arra hivatott, hogy besoroljon a kuncsaftok közé. Nézem úgy futtában: 900 a szám. Ücsörgök türelmesen és ábrándosan, várom a csilingelő hangot, és a kiírást, ki is következik mostan.

És jő a hang, piroslik a szám: 006. Aztán villogva megismétli. Na még egyszer! De senki nem mozdul. No! Ki az a balfasz, aki közben elment? — dohogok, és a nyakamat tekergetve pislogok körbe, aztán megfordítom a kezemben tótágast álló cédulkát, és én egysejtű tapír, rájövök, én következtem volna. De már közben szólították a következő, pénzt leszurkolni vágyó delikvenst. Mondom pirulva, kérlelőn az ügyintéző hölgyeknek, hogyan jártam, erre ők kuncogva bár, de sorra vesznek, ne kelljen még egy kört tennem, újabb cédulkát tépve.

Így szereztem nekik derűs perceket, de végül is jó napunk lett mindahányunknak…

Azért a cédulka ürügyén füleljünk bele egy kis LGT-mjuzikba is! Hallga csak!

Reggel

Hárfalélekkel ébredtem ma, elvégre nőnap van, vagy mi a szösz. Cuppantok a hitves nyakába, míg a feredőszobában sminkeli magát, el is húzza ajakán a rúzst, na, mit izélsz, kérdi sietősen, szétnéz, mint aki a csatabárdot keresi, dolgozni menne, én meg itthon henyélek hereként, szabadnapos vagyok.

Mondom néki, megyek hóvirágot tépkedni egy nyalábbal, tán még börtönbe is kerülök, mert védett a kis fehér szirmú növényke, hozhatja a bablevest a beszélőre. Ne marháskodj, dünnyögi, majd fülön fog, és a hűtőszekrényhez cipel, mutatja, mit is ebédeljek, melyik edényből, miközben lelkem hárfájának húrjai csüggedten lógnak. Ühüm! Bólogatok mint egy óvodás, aztán megcirógat, majd kilibben az ajtón, de még megjegyzi, tán nőnap alkalmából kiporszívózhatnék.

Tehát most megyek, és megtiprom a porszívó ormányát, de azért ideplántálok egy kis virágot, azaz a Petite Fleur-t, Benkó tanár úr klarinétja búgja a fülünkbe, este már nem fogja elnyomni a porszívó otromba zúgása…

Hallga csak!