Chuck Norris, a békegalamb

Emlékszem, úgy jó hat esztendeje még minket döntött szavazási lázba Chuck Norris.

Történt pedig, hogy akkoriban szélnek eresztettek egy internetes szavazást, hogy ugyan, mi jó magyar honpolgárok milyen nevet is aggatnánk az M0-s körgyűrű északi Duna hídjára. Dőltek is a voksok, ám az egész humorfesztivál jelleget öltött, például Chuck Norris jó ideig listavezető volt. Aztán lassan visszacsúszott a tizedik helyre, mert a nagy karatemester-filmszínészt együttes erővel legyűrte Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor, Bocskai István fejedelem és Szent István, akinek jobbja, úgy látszik, súlyosabb volt, mint Chuck Norris rúgása. Aztán settenkedett még a fasorban Igazságos Gyurcsány Ferenc és Pató Pál neve is, de hál’ istennek, feledésbe is merültek. De az első helyre egy amerikai humorista-műsorvezető kapaszkodott fel, bizonyos Stephen Colbert, aki tán máig duzzog azon, hogy a híd nem az ő nevét viseli, mert a közröhejbe fulladó szavazási cirkuszt lefújták, és lett a híd neve: Megyeri.

Ám most a „kedves szomszéd”, Szlovákia szavaztatja honpolgárait egy, a Pozsonyhoz tartozó Dévaújfalut és az ausztriai Schlosshoffot összekötő híd okán. A szlovákok pedig, mert tán hallottak a mi hülyeségünkről harangozni valamit, ők is Chuck Norrist nyomták fel az első helyre, megelőzve a hüppögő Mária Teréziát. A Pozsony megyei önkormányzat elnöke pedig, mikor azt firtatták, mit szól a voksokhoz, jópofizni próbált, mondván, Norrisnak akár szimbolikus jelentősége is lehet: szétzúzhatja az ottani vasfüggönyt.

Hm! Nem tudom, milyen függönyre gondolt az elnök, ezek szerint az osztrák sógorokkal sincsenek a szlovákok jóban, de a dolgok mai állása szerint, egy külön firhangszaggató Chuck Norris híd miközöttünk, magyarok és szlovákok között is átívelhetne…

Szépelgés

Hozsannáznak mindenütt a SZÉP-kártyáról, a tévében is reklámozzák gusztust csinálva hozzá, milyen praktikus és mennyi szépre, jóra használható. Nekem például táplálkozni támadt gusztusom, el is kocogtam az egyik étterembe, ahol már elfogadják. Bár leledzik egy kis bibi, mert nem mindegy, melyik bank istápolja a SZÉP-kártyát. Úgy tűnik, az OTP élelmesebb volt, legalábbis jobbára az ő kártyalehúzó akármilyük működik az éttermekben. És bár elvileg már működnie kéne az MKB-s kártyával is, amilyen nékem is lapul a tárcámban, szarik működni. Pedig állítólag megköttetett a kártyafrigy a bankok között, vagyis az OTP-s kütyü akár az MKB-s kártyát is fogadná. Elvileg.

Mert gyakorlatilag éhkoppon maradtam. Ugyanis óvatos duhaj voltam: megkértem az egyik pincért, próbaképpen húzná le még rendelés előtt a kártyámat egy menü árának erejéig, műxik-e egyáltalán, mert azt hallottam, hogy másutt dacol még más bankok SZÉP-kártyáival a masina. Itt is dacolt, mondhatnám, beintett, bármit próbált vele variálni az egyre zavartabb pincér. Közben nyálcsorgatón, de egyre elérhetetlenebb messzeségben illatozott más vendégek előtt a már lucullusi lakomának tűnő menü.
Aztán elnézést kérve megjelent az üzletvezető, és dühödten mesélte, hogy ez a kálvária neki sem hiányzik, hiszen több éhes vendég is kifordulhat lemondóan tőlük, ami persze az ő üzletét is rontja. De tán márciustól működik már a rendszer. Talán. Addig is kuncog a zsozsó a kártyámon, mert használni nem tudom, legföljebb a hajamra kenhetem a kis plasztiklapocskát. Vagy kenhetek egy vajas kenyeret, miközben a reklámot nézem újfent, no és szidom az illetékesek viharos életű nénikéjét…

No de ha már ebédelni nem tudtam, hallga csak, hogyan szervírozzák Amerikában a reggelit!

Róbert bácsi szelleme

…nem hagy nyugodni egy fotó. Amit tavaly karácsony táján kattintottak Budapesten, a Blahán kígyózó, mintegy háromszáz méteres, panorámás sorról. Az éhezők soráról, akik ingyenebéd és ételcsomag reményében araszolnak előrébb és előrébb. Azt hittem, többé ilyen nem lesz. Hittem ezt akkor, mikor már csak történelemkönyvekben tűnt fel Róbert bácsi és ingyenkonyhája, mikor a história az elmúlt századbéli nagy világgazdaságot taglalta. Tán feledésbe is merülhetett volna Róbert bácsi neve (mint ahogy jó ideig feledésbe is merült), ha most nem sejlene fel bennem a friss, ropogós kép láttán, ami akár a múlt században is készülhetett volna. Mert keverni lehetne őket. Mint szociofotókat…

De tegyük hozzá: a jóságos Róbert bácsi szélhámos volt, mint utóbb kiderült. Ám addig is a jóság fogalma párosult vele, hiszen az ő ingyenkonyhája előtt is ott araszolt a sor, elébb egy kétfogásos ebéd, majd utóbb már csak egy meleg leves reményében. Mert hát, mint Róbert bácsi panaszolta, lassan koldusbotra jut ő is a nagy jótékonykodásban, pedig még Horthy Miklósné is perselyezett neki. Aztán, mikor disznóságai (az elsikkasztott javakból felvásárolt bérházak képében és egyebekben) kiderültek, kiutasították az országból. De mondom, ennek ellenére Róbert bácsi konyhája sokáig fogalom volt, ama bizonyos történelemkönyv is idézte mint a kapitalizmus szomorú-elborzasztó rekvizítumát, de ami soha többé nem fordulhat elő a mi kis krumplileveses gulyásszocializmusunkban. Meg egyáltalán…

Nem tudom, mit érezhettek a sorbanállók, csak sejtéseim vannak róla. Mert hát álltam már sorban én is, igaz, egészen másért. Mondjuk, Szolnokon a Jugóból nagy tételben beszállított dupla Pink Floyd-lemezért, a Falért. Vagy a Pesten először megnyíló Adidas bolt előtt. Ja, igen! És csörömpölő csajkámmal a seregben a gulyáságyú előtt, hadgyakorlat idején, ízlelőbimbóimmal előre ráhangolódva az obligát babgulyás ízére, ami azért ízletes volt…

Nem tudom, lesz-e majd egy jobb korszak, mikor az akkori történelemkönyvet lapozgató suhanc, aki az e századbéli gazdasági világválsághoz ér, értetlenkedve nézi majd a mostani karácsonyi fotót, mert nem hallott még ingyenkonyháról. Remélem, lesz!

De addig is Róbert bácsi szelleme kísért…

De azért ide passzoló mjuzikról se maradjunk le! Hallga csak!

Freeman, a fekete kacsa

Hallottátok? Nem-e? Pedig ezen röhög beszarásig a netezők jó része. Mármint azon a híren, hogy Morgan Freeman lesz a torok kéményseprője, azaz a Negro cukorka új reklámarca. Persze a hír marhaság, de lám, még egy komolynak vélt zsurnaliszta is bedőlt neki, mert igazán pofás cikket rittyentett egy műsoros újság hasábjain a színes bőrű színészről, gondolom, egy valamelyik csatornán futó film apropóján. Szépen, szorgosan, mint egy kis termeszhangya, összegyűjtötte az anyagot, kellőképpen méltatva Freeman munkásságát. És a cikk végére még odapászított egy frissnek tűnő hírt is, amit még látványosan ki is emeltek, miszerint Morgan Freeman lesz a Negro cukorka új reklámarca. No ez utóbbi volt a kacsa, még csak nem is különösebben szellemes, hanem inkább rút, de az újságíró, a jól végzett munka részegítő hatása alatt, nem ellenőrizte le egy direkt ilyen szárnyaló kacsahírekre szakosodott blog kitalációját, hanem beszopta a tudatmódosító cukorkát.

Már kóstolgattam én is a furi képet, Freeman, mint cukros bácsi, amint csörgetné a zacskóját. Mármint a negrósat. A gyapjas, illetve immár korpás hajú Freeman, amint báránybőr subában sasolja a kerekes kúttal hadakozó pirszinges Julist, ott, alant a völgyben, aztán elbődül jó magyar tájszólással. Vagy ahogy kéményseprőként billeg a tetőn, és tetovált arcából csak a szeme fehérje villan ki, netán a tévében osztja az észt, miképp védekezzünk a szén-monoxid-mérgezés ellen. Persze a sminkmesternek könnyű dolga lenne, kormot nem kéne a jeles színész orcájára kennie.

Csak fogná tétlenül a gombját. Hátha szerencsét hoz…

Amúgy pedig sasoljuk meg mi is a még zsendülő, fiatal Morgan Freemant, milyen elsöprően tudott tüsszenteni. Lehet, mert akkor még nem szopogatott Negro cukorkát. Pedig mondják, az orrot is tisztíccsa. Vagy az egy másik reklám?

Testőr nélkül

…és most egy filmről, annak apropóján, hogy 48 éves korában elhunyt Whitney Houston. Bevallom, az énekesnő munkásságát nem ismerem különösebben, pedig csodás hangja volt. De az 1992-ben készült Több mint testőr című moziban nagyot alakított, mert színésznőként is brillírozhatott Kevin Costner oltalmazó karjaiban. No és hogy énekelt! Valószínű, inkább miatta szárnyalhatott a film is. Méltán lett a betétdal, vagyis az I Will Always Love You világsiker. (Ennek a Costner gyereknek általában szerencséje van a filmzenékkel, hiszen az ezerszer megénekelt Robin Hood-történethez pedig Bryan Adams pottyantott neki egy nótát a sherwoodi erdő zöldellő pázsitjára, igaz, a filmben sokáig kell keresgélni, hová is bujtatták a csak pár pillanatig felsejlő dallamot.)

Tény, hogy a varázsos szépségű és hangú Whitney Houston ekkor élte fénykorát, ám aztán ő is kábítószerhez nyúlt, azon függeszkedett mint remegő izmú hegymászó jó ideig. Nehéz volt utána a visszatérés, ami nem is sikerült igazán, mert a drog nem arról híres, hogy jót tesz a hangnak és a szépségnek, ezt már tapasztalhattuk jó néhány hírességnél.

De emlékezzünk rá ama bizonyos betétdallal és a filmbéli részletekkel. Kár, hogy a drogtól már nem tudta megvédeni a testőr…

Hallga csak!

Malév-sirató

…és ha már előző posztomban a Malév-gép farkincájáról írtam, hadd röppenjek vissza rá. Mert valóságos sokként éltük meg a magyar légitársaság megszűntét 66 év után. Kis híján hüppögtem én is, mikor snájdig egyenruhába öltözött pilóták tartottak halotti tort a tévé stúdiójában: valóban úgy tűnik, egyre kevesebb ami magyar.

Persze olyan hangok is hallatszanak: nem mi vagyunk az egyedüli ország, akinek nincs nemzeti légitársasága, hiszen ott van akár Litvánia, akár Szlovákia, nincs ok tehát a darvadozásra, megleszünk nélküle mi is. Ühüm! De mégis… Most, hogy végiglapoztam amúgy futtában a Malév krónikáját, elfog egy kis szomorúság, miközben a fülemben mórikál a légitársaság szignálja. No meg többek között felsejlik Repülős Gizi története, aki persze nem stewardess volt, hanem a régi, légcsavaros időkben, mikor még belföldi légi utasszállítás is leledzett, repülővel járt lopni.

Nem mondom én, hogy most meg az egész Malévot ellopták, annál kissé bonyolultabb a helyzet, megy is az egymásra mutogatás az előző kormány és a mostani között, no meg titkos záradék után kurkásznak, de mindenesetre érdekes, hogy alig zúgott el az utolsó lízingelt Malév-gép, a Liszt Ferenc repülőteret máris szélsebesen felkérték más légitársaságok egy fapados keringőre. És az egyiknek, hogy, hogy nem, igazgatósági tagja a Bajnai-kormány volt pénzügyére, Oszkó Péter.

Így hát már nem azért csendül fel majd néhanapján a légies hangzású szignál, mert netán a Malév föltámadna, hanem mert Presser Gábor komponálta a csodálatos fülbevalót. Érdemes hát meghallgatni, mert bár a Malév meghalt, mint a fagyott madár, Pici zenéje halhatatlan… Hadd szárnyaljon legalább ez tovább..

Hallga csak!

Forró tonhal

Szerencsém volt, csak öt percet késett a vonatom, pedig nagy rutinnal megint lezsíroztam a bakancsomat, feltarisznyáltam, mint a tovagördülő sztrájkok idején. Igaz, a kihúzó szerelvények a füstölő metrókra hajaztak, annyira porzott róluk a hó, no meg néminemű bokázás a peronon belefért az időbe, akár a táncházmozgalomba. Ám a meleg vonaton lekabátolva ez már csak múló bosszúsággá homályosult. Innen viszont nézelődni volt érdemes, elsuhant a Liszt Ferenc repülőtér, de nini, mintha egy Malév-gép farkincáját látnám, pedig állítólag elröppent az utolsó is…

Aztán már csak hópaplant, didergő bicikliseket a sorompónál, hósipkás házakat, meg egyéb ilyen lírai marhaságokat rántottak el a harmatos vonatablak előtt… Bő egy óra múlva Szolnokon szusszant a city a harapós szélben. Kívántam is valami forrót, mondjuk egy tonhalat. Falatozzatok Ti is belőle a fületekkel, mondanám, ha ez nem volna képzavar….

Bankoltam

Mi tagadás, jól felkanyiztam ma reggel. Történt pedig, hogy cigarettát akartam venni, gondoltam, kuncog még kétezer-hatszáz pajzán magyar forint a kártyámon, hogy arra vegyek. Merthogy új fizu még sehol, a múlt hónapiból kellett gazdálkodnom. De megszégyenültem. Mert felszisszent az eladó hölgy: — Ajjaj, erre nincs fedezet! És mutatta a kunkori cédulát.

Álltam ott irulva-pirulva. Makogtam valamit, aztán a bukszából perkáltam ki a cigi árát. De nem értettem a dolgot, tehát beügettem a bankomba, ahol bankolok (na melyikbe?), magyaráznák meg, nekem, kis hülyének: miért nincs fedezet?

Sokat, hál ’istennek, nem kellett várnom, bólogatott mondandómra az ügyintéző, majd guberálni kezdett a számítógépben, aztán ő is felszisszent, mint a felbontott dobozos sör.

— Igen, igen! Megvan! Új kártyát fog kapni, annak a munkaköltségét vonták le…

Nyeltem egyet, mert nékem a régivel nem volt gondom. De azért — hogy is mondja Moldova? — karácsonyi arcot vágtam.

— De jó! — lelkendeztem —, akkor el is vinném most iziben az újat, nem kell kétszer fáradnom!

De megint pofára estem: az csak valamikor a jövő héten lesz kész. Megint nyeltem egyet, picikét úgy érezve, packáznak velem. No meg ha már kötelező vadi új kártyával pompáznom, miért nem akkor karmolják le az árát, mikor még jóval több forint ficánkol a számlámon?

De hallga csak, miképp vélekedik erről az Abba együttes, bár ők nem tudom, kinél bankolnak…