Kódhordozók
Röstellve vallom be, én szeretem a háborús témájú könyveket, filmeket. Annak ellenére, hogy immár bölcsebb lettem (mondom én, bár vannak, akik még mindig infantilisnek tartanak), tehát összecsattan bennem a humanista és a militarista, bár ez látszólagos. Vagy tán nem is az, hiszen a férfiak már a makogó, bunkót forgató ősemberek óta kódolva vannak valamiképp a harcra.
Aztán a fiúgyermek hintalovat kap, huszárcsákót, fakardot, később ólom- majd műanyag katonát, távirányítható játék harckocsit, aztán ilyen tárgyú számítógépes programokat, már ahogy fejlődik a világ. No és csodálhatod az emberi elme találékonyságát, miképp lehet minél hatékonyabban kifingatni a másikat, lásd a Kalasnyikovot, az Abrams tankot, a Lopakodót, a Predátort, és még az atombombáról nem is beszéltem.
De elkalandoztam. Most nem könyvekről írnék, nem az elsőről, ami nagy hatással volt rám, tehát nem az Oroszlánkölykökről, ahol a vérben és mocsokban azért fellelhető az emberi méltóság iránti sóvár vágy. Hanem egy filmről, aminek látszólag semmitmondó címe: A fegyverek szava.
Pedig a mozi pikáns témát dolgoz fel: a navahó indiánok majdhogynem döntő szerepét a második világháborúban, még közelebbről a japánok elleni, Csendes-óceáni harcokban. Azokét az indiánokét, akiket oly szorgosan irtottak az amerikai telepesek az 1800-as években, és akiket aztán rezervátumokba kényszerítettek. Nos őket, mármint a túlélők leszármazottjait rukkoltatta be a Nagy Fehér Atya a második világháborúba, mert zseniális katonai szakértők úgy vélték, nyelvük már annyira elszigetelt és ismeretlen, hogy bízvást rá lehet építeni azt a kódot, amit a japánok a büdös életben nem tudnak megfejteni. Így képeztek ki és vetettek be a harctereken legalább ötven navahó „kódbeszélőt”, akik valóban őrületbe kergették a japán kódfejtőket. Persze a navahókat védeni is kellett, illetve nemcsak őket, hanem magát a kódot, tehát mindegyik kapott egy harctéren tapasztalt testőrt, azaz tengerészgyalogost, akiknek azt a parancsot is adták fű alatt, hogy nem engedhetik őket japán fogságba esni, nehogy kiszedjék belőlük a titkot: tehát ha szükséges, akár likvidálniuk kell az indiánt.
A film csúcskonfliktusa pedig ez: meddig lehet az indián és testőre (aki mellesleg fehér) bajtárs? Képes-e megölni hidegvérrel a kódhordozót, ha úgy hozza a sors? Mert minden rangos háborús történetben ott vergődik a kifröccsent vérben és bélben a parányi humánum. Már ha a történet nem öncélú…
Hát ennyit a belénk kódolt férfias játékokról és a navahó kódról, ami azért jutott eszembe, mert a minap hunyt el nyolcvanhét éves korában az egyik utolsó kódhordozó, Keith Little…
De hallga csak, miképp vélekedik az LGT a háborúról…