Viszkibontó

A média már csak ilyen. Képes volt hajnali háromkor farkasvonyító hidegben szteppelni a sátoraljaújhelyi börtön kapuinál, nehogy már a viszkis (csak így, fonyetikusan, hiszen úgy elhíresült) rabló csak úgy, feltűnés nélkül elsomfordáljon szabadulása okán. Egy miniszterelnöki, protokolláris látogatás kutya fasza volt ehhez képest, mert ott nem kattogtak ilyen géppuskaszerűen a fényképezőgépek, nem villantak a vakuk, akár egy diszkóban. Én azért valamelyik zsurnaliszta helyében vittem volna neki valami skót itókát, bár lehet, hogy az ír whiskyt szereti… De az is, lehet, nem örült volna neki, mert állítólag most nem akart feltűnést.

Persze a nagy felhajtás érthető, hiszen Ambrus Attilának, aki dicső pályafutása alatt harminc bankot rámolt ki, nimbusza volt, sokan Rőzse Sándort látták benne, ha akkor él, lehet, a Röpülj Pulyka Körök kedvenc repertoárja lett volna. Igaz, a mi Döglegyünk, Ganxsta Zolee azért megénekelte. Ám Ambrus a rabolt manit nem szórta szerteszét a szegények között, inkább egzotikus tengerpartokon hörbölte a margarita koktélt. A rendőrség pedig mindeközben szorgosan rombolta a viszkis rabló nimbuszát, mást jó darabig nem tudott tenni, mert csak gumibottal ütögethette a nyomát. No azért a végén csak elkapták a frakkját, bár még így is meglógott egyszer. Idegesítő alak volt, na, hiszen alaposan megtépázta a zsaruk renoméját.

Aztán megmázsálták a bíróságon: tizenhét évet kapott munkássága elismeréseként, amiből csak tizenkettőt kellett letöltenie jó magaviseletért. Betyárbecsületére legyen mondva, a benti időt hasznosan töltötte, leérettségizett, kerámiával foglalkozott, aztán még le is diplomázott, tehát valóságos polihisztor lett belőle, ami azért nem jellemző túlzottan ott, a rácsokon túl. Rebesgetik, Hoffman Rózsa ezt is besorolja az ösztöndíj-pályázati lehetőségek közé.

Latolgatták a tévében, mi lesz Ambrus Attila sorsa. Volt, aki úgy vélte, biztos állása lesz, de mindenki drukkolt neki, hogy ne essen majdan vissza, és ha netán egy csokor rózsát vinne valamelyik pénztáros kisasszonynak, az csak önzetlen gavalléria legyen, ne vigye el a lét. Ami, mint tudjuk, meghatározza a tudatot, főleg ha előtte legurítunk pár pohár whiskyt…

De hallga csak, miképp rappel Ganxsta Zolee a viszkisről!

Tili-toli

Többször bejátszott, immár archívnak számító kép: rendezgetik a nemzetközi sajtótájékoztató helyszínét, ahol a tigrismosolyú Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Orbán Viktor bontogatja majdan a szóvirágok szirmait a mikrofonbokrok és kamerák sűrűjében. A háttérben egy fazon igazgatja a magyar és az uniós zászlót. Pontosabban a magyart tologatja hol közelebb, hol távolabb, milliméterre kiszámítva az unióshoz képest. Néha-néha hátranéz, mert onnan dirigálja, képernyőn kívül, valami akkurátus, marha fontos, nikkelezett szemmértékű emberke. Aztán a fazon elunja az utasításözönt, és méltatlankodva széttárja a kezét. Valami olyasmit jelez, hogy ’szd meg, az előbb is ott volt!

Érdekes, a gesztusok mennyire nemzetköziek! Ez jutott eszembe. No meg az, hogy a zászlós tili-toli mennyiben érinti a forint árfolyamát…

No de lendüljünk át megest a P. Mobilra! Hallga csak, ők hogy viszonyulnak a jó erős, magyar forinthoz….

Panelproli

Nobozmeg! Gyurcsány panelproli lett! No nem örökre, ne örülj, csak három napig merül el az élet sürejébe a hírhedt miskolci Avas lakótelepen. Mert meghívta egy ott élő család, mondván, ismerje meg már a valóságot. A mi Fletónk tehát elment ismerkedni, no nem egyedül, a Demokratikus Koalíció vezérkara is bekvártélyozta magát egy-egy vendéglátóhoz.

Egyébként nem sértegetni akarom én az őszödi lánglelkű szövétneket, hiszen én is panelproli vagyok, sok más sorstársammal együtt, igaz, nem az Avason, hanem jóval konszolidáltabb környéken. Pedig amúgy a panelproli ölég fitymáló jelzőnek számít már régtől fogva, nagyjából egy szinten áll a sörhasú, büfiző, virsliujjú proletárral. Hiteles levéltári források szerint épp a szocik éltek először a panelproli fogalmával, amit aztán a Fidesz is átvett szemrebbenés nélkül. Aztán a két vonulat hamar rájött, tán mégsem kéne egy hatalmas szavazóbázist sértegetni, azóta szűzies, piruló mosollyal egymásra tolják a kétes dicsőséget, ki is rúgott először a panelkaptárakban lakók önérzetébe.

No de kanyarodjunk vissza Fletóhoz, aki, ha hinni lehet a híradásoknak, rálépett már a züllés útjára is: kocsmázott. No meg elbeszélget az ott élőkkel, amihez állítólag nem kell tolmács. Szép dolog ez, hüppöghetnék meghatottan, végre a politikusok akár saját bőrükön is érezhetik az élősködők csípését. A poloskákról beszélek, mert mondják, azok is tenyésznek arrafelé, nem más politikusokról. Csak hát elég vén vagyok már ahhoz, hogy tapasztaljam: általában mindig az ellenzék sír-rí a szegényekért, de amint a hatalomba csöppennek, valami sajátos amnézia okán elfeledik a picsogást, netán megszorítások idején cinikusan kijelentik: nem kell félni, nem fog fájni… Egyszóval én erre emlékezem, tehát nem dőlök be ennek a remeknek vélt reklámfogásnak.

Amúgy pedig, úgy tudom, a vizitet illik visszaadni. Már ha engedik. Mert az avasi vendéglátók igazán elférnének az Apró-villában, ha viszonthívnák őket. Ugyanis a villát nem a mérete miatt nevezik Aprónak…

No de nosztalgia gyanánt hallga csak, miképp hozsannázott régebben a P. Mobil az acélvárosról…

Etta James is elment

…nem bírtam aludni. Előferdül ez már ilyen korban. Teendők: kiosonni a vécére, majd piszmogni a kávéfőzővel, öngyújtóval, cigivel, hallgatni az óra kettyenését, az első busz fázós morranását, ahogy kihúz a megállóból, szörfözni a neten. Itt olvasom, hogy megint elment valaki, aki hozzátartozott világomhoz. Illetve egyik szeletéhez: a blueshoz. Néhanapján elringatóztam érett, egyéni hangján.

Etta James hunyt el. Gondolom, az énekesnő neve csak azoknak cseng ismerősen, akik rezdülnek a bluesra, amit Amerika szállított nekünk. Kikapott a betegségek bugyrából jó párat: vérrák, vesegondok, demencia. Ennek ellenére, azt hiszem, teljes életet élt. (Mi a fene van velem: mostanában mintha csak nekrológokat gyártanék. De miért ne írnék azokról, akiket valamiért szerettem?)

Szóval ő ment el most 73 éves korában. De a hangja velünk maradt. Hallga csak! Inkább ezt, mint az óra kettyenését…

Gyávák és hősök

Nézem a tévét, éppen a Costa Concordia két magyar túlélője nyilatkozik, azt hiszem, egy házaspár. Koromhoz képest zsengén fiatalok, szépek. Örülök, hogy itthon vannak, nem a hullámsírban, vagy az immár halálhajóvá vált luxushajón. Nem úgy, mint a sokáig keresett, de most holtan fellelt hegedűművész. Már legendák is születtek, miszerint a hangszeréért fordult volna vissza, és úgy érte a halál. Mások tudni vélik, a fejét verhette be valamibe, miközben csónakba szállt.

De úgy tűnik, minden tragédia kitermeli a maga hősét és gyáváját. Jelenleg Olaszország legutáltabb embere a Costa Concordia kapitánya, ami egyáltalán nem meglepő a napvilágra került felvételek fényében. Különösen azéban, amely a parti őrség ügyeletes tisztje és az egyik mentőcsónakban ringatózó kapitány párbeszédét rögzítette. Döbbenetes volt. Egy gyáva, talán sokkos ember hebegését hallhatjuk, miközben az ügyeletes tiszt dühöngve próbálja rábírni, hogy húzzon vissza a hajójára. Aztán persze napokkal később tovább próbálja magát szidolozni a kapitány, mondván, hogy véletlenül esett bele az egyik mentőcsónakba, mentőmellénye meg különben sem volt, mert az egyik utasnak adta. Így lesz egy vagánykodó, virtuskodó emberből egy gyáván makogó lény, merthogy mondják, a főpincér kedvéért ment túl közel a szigethez, és így futottak zátonyra.

A sors tragikus fintora, hogy pár hónap híján száz éve volt a Titanic katasztrófája, amiről persze Hollywood is leszopogatta a csontot, nem is először. Valószínű, ott is hibázott a kapitány. Számtalan teória látott napvilágot, mi is okozta a tragédiát, vagyis miképp súrolhatták a jéghegyet, ami aztán az elsüllyeszthetelennek vélt hajómonstrum tragédiáját okozta. A teljesítménykényszer, a Kékszalag bűvölete. A köd. Figyelmen kívül hagyott előrejelzés. Vagy ezeknek összessége. De egy tény: a hajó kapitánya, Edward John Smith valahogy nem penderült mindjárt egy mentőcsónakba, amikor kiderült: a hajó már menthetetlen.

Mi több, itt is legendák születtek. Az utolsó pillanatig játszó zenekarról. És a kapitányról, akiről egyesek tudni vélték, hogy a kabinjában érte a vég. Ott fulladt meg. Vagy főbe lőtte magát. Néhányan látták a jéghideg vízben, fel is akarták húzni az egyik mentőcsónakba, de így tiltakozott: „Követem a hajómat!” Mások szerint így búcsúzott: „Béke legyen veletek!” Akárhogy is: becsülettel szállt a hullámsírba.

Lesz tehát majd min elmerengenie a börtönben a Costa Concordia levitézlett kapitányának…

Serkeperte

Ábrándosan nézem az egészségünket szolgáló hirdetéseket, az ilyen-olyan derék-, has- és sérvkötőket, amit ha magamra adjusztálnék, újfent virgonc lehetnék, mint csikókoromban. No meg a különféle fogyasztó pirulákat, aztán a tutajos (faszállító) szereket, táplálékkiegészítőket, amik naponta zuhannak ki a tévéből, és amik állítólag mind az én üdvömet szolgálnák. No és az asszonyét. Csak kapkodni kéne, mint tyúk a kendermagot.

És ott a sampon is, ha már korpás a hajad, illetve a tündérkének, aki reklámozza, hiszen már valamelyik celebnyikünk jó pár éve megmondta, hogy van az a pénz (szlenggel élve: korpa), amitől a szép sörénye korpás lehet. No de már ezen is túlléptünk, mert úgy tűnik van az a pénz, hogy tetvek is tenyésszenek a hajunkban (lehet, épp a korpaellenes sampon mellékhatása), mert ma reggel már ennek az élősködőnek az ellenszerét mutogatták, ami természetesen garantáltan elpusztítja a serkéket és a fejtetűt. A kis filmetűdben mosolygós anyuka permetezi még mosolygósabb leánykája haját-fejét a csodaszerrel, és mutatják azt is, miképp döglődik a letepert fejtetű.

Ki tudja? Én is mosolyognék, ha közben tudnám, hogy a felvétel után a pénztárablakhoz járulva felvehetem a zsozsót. Annak viszont nem örülnék, ha az utcán rám mutogatnának: Nézd már, ott megy az a faszi, akinek fejtetűje van…

Kódhordozók

Röstellve vallom be, én szeretem a háborús témájú könyveket, filmeket. Annak ellenére, hogy immár bölcsebb lettem (mondom én, bár vannak, akik még mindig infantilisnek tartanak), tehát összecsattan bennem a humanista és a militarista, bár ez látszólagos. Vagy tán nem is az, hiszen a férfiak már a makogó, bunkót forgató ősemberek óta kódolva vannak valamiképp a harcra.

Aztán a fiúgyermek hintalovat kap, huszárcsákót, fakardot, később ólom- majd műanyag katonát, távirányítható játék harckocsit, aztán ilyen tárgyú számítógépes programokat, már ahogy fejlődik a világ. No és csodálhatod az emberi elme találékonyságát, miképp lehet minél hatékonyabban kifingatni a másikat, lásd a Kalasnyikovot, az Abrams tankot, a Lopakodót, a Predátort, és még az atombombáról nem is beszéltem.

De elkalandoztam. Most nem könyvekről írnék, nem az elsőről, ami nagy hatással volt rám, tehát nem az Oroszlánkölykökről, ahol a vérben és mocsokban azért fellelhető az emberi méltóság iránti sóvár vágy. Hanem egy filmről, aminek látszólag semmitmondó címe: A fegyverek szava.

Pedig a mozi pikáns témát dolgoz fel: a navahó indiánok majdhogynem döntő szerepét a második világháborúban, még közelebbről a japánok elleni, Csendes-óceáni harcokban. Azokét az indiánokét, akiket oly szorgosan irtottak az amerikai telepesek az 1800-as években, és akiket aztán rezervátumokba kényszerítettek. Nos őket, mármint a túlélők leszármazottjait rukkoltatta be a Nagy Fehér Atya a második világháborúba, mert zseniális katonai szakértők úgy vélték, nyelvük már annyira elszigetelt és ismeretlen, hogy bízvást rá lehet építeni azt a kódot, amit a japánok a büdös életben nem tudnak megfejteni. Így képeztek ki és vetettek be a harctereken legalább ötven navahó „kódbeszélőt”, akik valóban őrületbe kergették a japán kódfejtőket. Persze a navahókat védeni is kellett, illetve nemcsak őket, hanem magát a kódot, tehát mindegyik kapott egy harctéren tapasztalt testőrt, azaz tengerészgyalogost, akiknek azt a parancsot is adták fű alatt, hogy nem engedhetik őket japán fogságba esni, nehogy kiszedjék belőlük a titkot: tehát ha szükséges, akár likvidálniuk kell az indiánt.

A film csúcskonfliktusa pedig ez: meddig lehet az indián és testőre (aki mellesleg fehér) bajtárs? Képes-e megölni hidegvérrel a kódhordozót, ha úgy hozza a sors? Mert minden rangos háborús történetben ott vergődik a kifröccsent vérben és bélben a parányi humánum. Már ha a történet nem öncélú…

Hát ennyit a belénk kódolt férfias játékokról és a navahó kódról, ami azért jutott eszembe, mert a minap hunyt el nyolcvanhét éves korában az egyik utolsó kódhordozó, Keith Little…

De hallga csak, miképp vélekedik az LGT a háborúról…

Operabérlet

Nem tudom, mit adhattak az Operában, hogy odakünn úgy tülekedtek a jegyekért. Illetve tudom, na! Az új alkotmányt adták elő tán megzenésítve, dalba öntve. Premier volt. A jelenet persze ismerős, kívül rekedtek mindig akadnak, volt már ilyen a szoci érában is. Nem lehet mindenki Skála-kópé, hogy énekelhesse: Ha bemegyek, jól kijövök. Vagy valami ilyesmi…. Persze hol van már a Skála? Már csak a kópék maradtak, némi eufemizmussal élve.

No de a kint bokázókról, bár annyira azért nem volt hideg. Megfigyeltem, legyen bármilyen tüntetés, ha mi őszödi böszménk ott megjelenik, szinte félreugranak mellőle a többiek, legfőképp az LMP-sek. Valahogy nem akarnak egy aszfalton cseresznyézni vele, mert tudják: ahol ő megjelenik, az egész buli hiteltelenné válik. Mert a tüntetők a demokráciát siratták odakünn, az Opera előtt, erre jött a mi Ferink is hüppögni kicsit. Csak hát sokan emlékeznek még az ő regnálása idején történt lovasrendőr-attakra, kardlapozásra, viperákra, egyéb nyalánkságokra, így verték a jó népbe az általuk értelmezett demokráciát.

Elképzelem, ahogy pár napja, reggeli közben Feri felnyálazza az újságot, hol tüntetnek éppen? Nini! Az Országház előtt csörgetik a láncaikat az LMP-sek! Aztán rohan mint a nyúl, akár a rendőrautó után, miközben méltatlankodik, mint valaha Gugyerák éltes nyugati turistanője: Hőj! Hát az erőszak hun marad? Aztán őt is begyűjtik, ha már annyira akarja. Hadd vizionáljon később a Gyorskocsi utcai koalícióról, amin az LMP megint csak fanyalogni tud… Szóval a mi Ferink leginkább a csavaros szemöldökű Kiszel Tüncikére hajazik, ő is odacsapódna mindenkihez. Tán közösen kéne kiadniuk egy naptárt.

No de az Operáról kezdtem én révedezni, ahol mi tagadás, szép tömeg verődött össze, persze, most csak átvitt értelemben. Azért volt egy kis lökdösődés, mert hát az ellentüntetők is kivonultak, főleg a kulturáltabbja, így hát volt, akit le is köptek, inzultáltak, míg a közelben lévő rendőrök épp másfelé néztek, tán az Operaház fantomját vizslatták éppen a tetőn.

Izgi lehetett. Kár, hogy nincs operabérletem…