Garasos szilveszter

Ma is láttam a tévében Szendrő József oldalán. A meztelen diplomatát vetítették a királyiban, egy Rejtő Jenő-adaptációt. Aztán a számítógép elé vágódtam, gondoltam, a monitorra vetek valami szellemeset, marha vidámat, bohókásat, de előbb szokás szerint körbeszörföztem a világhálón. És olvasom, hogy hetvenhét esztendős korában elhunyt Garas Dezső. Mondom döbbenten a konyhában tüsténkedő hitvesemnek a hírt. Ő pedig így reagált: szegény Törőcsik Mari… Hirtelen nem is a családot érő mérhetetlen gyász jutott eszünkbe, hanem az övé, aki kortársa, sorstársa, színésztársa, barátja volt Garasnak. A kilencvenes években tán három évig Szolnokon is együtt játszottak. Két ilyen színészóriás erősítette az itteni Tháliát.

Nem tudom, készült-e itt velük interjú akkoriban, nem emlékszem, lehet, lemaradtunk róla. Aminthogy arról is, hogy színpadi játékát élvezhessem. A lustaság átka.

Hiányozni fog, valahogy természetes volt, hogy annyi filmjét láttam megunhatatlanul, és lám, most is mosolyra görbül a szám, ha Minarek Edére gondolok, vagy a Ripacsokra, esetleg a Két félidő a pokolban című opuszra, ahol csetlik-botlik a labda körül, és aminek sztoriját még Hollywood is lenyúlta. És sorolhatnám még hosszan, terjedelmesen filmjeit, mint például a Szamárköhögést. Megintcsak Törőcsik Marival. És Hernádi Judittal…

Velük is szilveszterezem most, Garas Dezsőre emlékezve, fanyar mosollyal…

Nézzük csak!

Csita

Egyik csapás a másik után: nemrég hunyt el Kim Dzsong Il, az észak-koreai fárosz, most pedig Csita, a Tarzan-filmek egyik sztárja dobta el festékes mancsából (kezéből?) a kanalat. Mert az agg csimpánz festegetett is, mázolmányait jó pénzért vásárolták. Gondolom, egyik sem fityeg berámázva akár a Louvre-ban, akár az Ermitázsban, inkább magángyűjtők szobafalát ékesíthetik. Persze a képekért lepengetett pénz többek között annak az állatotthonnak a számlájára került, ahol Csita is morzsolgatta nyugdíjas napjait, no és a banánt. Valamint gyúrta a zongora billentyűit, persze nem a Royal Albert Hallban. Szóval nagy fazon volt Csita, aki állítólag nyolcvan évet élt (bár vannak, akik ezt kamunak tartják), mi több, tán még várost is neveztek el róla Szibériában, bár ezt lehet, én tudom rosszul.

Tegyük hozzá, a Tarzan-filmek kasszasikerek voltak, tán mert a főhős oly remekül tudott jódlizni, vagy mert deltás úszóteste megdobogtatta a női szíveket, de ő hűséges volt Jane-hez, aki Tarzan kedvéért „otthagyni civilizáció” (a mostanit lassacskán már nekem is kedvem lenne), és emiatt még a pocsétában fenekedő krokodil is könnyeket hullajtott. Vagy lehet, maga Csita cipelte szőrös vállain a több filmből álló történetet a siker horizontjára, amiért akár csillagot is kaphatott volna a hollywoodi hírességek sétányán. Mert Amerikában semmi sem lehetetlen, bár ezt az ötletet mégis megfúrták.

A Tarzan-filmeket persze mi is láttuk, nemegyszer előrángatták nálunk is a tévében a sublótfiókból. Azért ma már nem nézném meg újfent, még nekrológ gyanánt sem, vagy ha mégis, toljuk ki úgy nyolcvanéves koromig. Addig megtanulok festeni és zongorázni. Mert makogni már tudok…

Ezt teszem a fa alá…

…és most nem zenehallgatásra buzdítom olvasóimat, hiszen jószerével minden üzlet élt azzal a nyúlós-nyálas leleménnyel, hogy karácsonyi dallamokkal vágott mellbe már a küszöbön, ha betértem manapság, hogy kedvem lett volna onnan kifarolni. Milliónyi száncsengő nélkül.

Inkább most egy versre invitálok mindenkit ebben a szürke, vacogtató időben, amit tán újfent nevezhetünk rosszkedvünk telének. Egy Ady-vers meghallgatására, amire legszebb hangú színművészünk, Szabó Gyula lelt. Én pedig kettejükre. A nagy találkozás. Nem vagyok hívő, de a szívbe markoló, sóvár sorokat befogadva, majdnem az lettem… Hallga csak! Ezt teszem most a fa alá.

Kívánok mindenkinek békés karácsonyt!

Siratóasszonyok

Szerettem, no és még most is szeretem Gáll István novelláit. Aki nem tudná, ő az, aki a Ménesgazdát is papírra vetette, amiből aztán később pazar film is kerekedett. De mondom, novellái is olvasmányosak, első kézből nyújtanak betekintést a sztálini, rákosista korszak nyomasztó világába. Gáll István aknászként szolgált ebben az időben, ezért életszagúak katonatörténetei. És közöttük ott van egy, ami arról szól, miképp volt illendő gyászolni Sztálin halálát valahol, egy magyar határ menti laktanyában. (Átellenben a láncos kutya, Tito vonyított.) A lényeg: a riadót jelző kolompot meghallva, nem fegyver és bornyú után kellett kapkodni, hanem kit ahol ért, merev haptákba kellett vágódni.

Csak egy ember nem tette ezt, egy továbbszolgáló, idős tisztes, aki tán elfeledve a napiparancsot, a konyha felé csoszogott a szokásos cupák reményében, míg rá nem sziszegett az udvaron vigyázzba kövült tiszt. Ketten álltak hát megadva a végtisztességet a nagy generalisszimusznak, mert amúgy senki le nem ment a laktanyaudvarra, mindenki az ablakok mögül kandikált ki. De a kinn szobrozók közül az egyikük akkor is zsíros cupákokról álmodott…

Hogy ki miről álmodik most Észak-Koreában, nem tudom, csak látom, könnyes szemű hölgy- és férfikoszorúk zokognak vadul és zihálva a nagy népvezér, Kim Dzsong Il méretes képei előtt, de mintha egymást is lesnék ferde szemmel, mennyire sír a másik, mert azt mindenképp überelni kell, egyáltalán: meddig kell még sírni?

Meglehet, őszinte könnycseppek is gurulnak ott, no meg tán a tömegpszichózis is kiválthatja a már-már hisztibe torkolló gyászt, de remélem, nálunk már soha nem figyelnek minket, hogy ha ünnepi alkalmakkor tapsoncok vagy gyász idején siratóasszonyok beintenek, kellő lelkesedéssel, átéléssel követjük-e őket…

Viharkabát

Emlékszem az első viharkabátomra. Gyerek voltam még, tán hat-hét éves, de majd be reccsentem, úgy áhítoztam érte. Tegyük hozzá, ez a hatvanas évek elején volt.

Hogy is írjam le, vállalva a kockázatát, hogy tévedek, hiszen csikókori emlékeim már hézagosak. A színe: sárgás homokszín, anyaga leginkább a ponyvára hajazott, vagy tán az is volt, recsegett-ropogott, ha megmozdultál benne, de volt férfias öve, lebernyege, és valami sajátságos illata. Vagy bűze. No de megkaptam jó szüleimtől, pechemre verőfényes, aránylag még meleg időben, ami viszont cseppet sem tántorított el attól, hogy rögvest magamra öltsem, apám somolygása, anyám fejcsóválása közepette. (Ennél nagyobb eksztázist jóval később, csak első Levi’s farmisom viselete okozott.) Így hát a viharkabátba csomagolva pompáztam büszkén a srácok között, és ötpercenként megjegyeztem, hogy milyen melegem van a szép, új kabátomban. Hát vedd le, te marha! Amúgy is már az ötödik gólt nyeled be! — üvöltötték a srácok kórusban.

No de hiába boklásztam most a guglin emlékeimet frissítendő, hogy felleljem, hogyan is nézett ki akkoriban ez a jeles ruhadarab, kudarcot vallottam. Mert leginkább a mi Viktorunk viharkabátos-esernyős szpícse okán született írások penderültek a szemem elé, igaz, én is ezért ragadtam klavit. Persze a kabétot még értem, de viharban mi a frásznak az esernyő? Hogy mint megannyi Mary Poppins kerengjünk a levegőben? Vagy jó lesz még az a tojásdobálós időkre? Amúgy is megfigyeltem: vihar után sok megtépázott, önmagából kifordult paraplét láttam már az utcai szemetesekbe pászítva, mintha csak esernyőtartók lennének.

Egy viszont biztos: a butikosok jól jártak a Viktor-beszéd apropóján. Mert a guglin rengeteg viharkabátos hirdetést találtam, és tán meg is lódult az üzlet. (Hah! Lehet, hogy lefizették Vitykát?) Igaz, ezek a hirdetések már messze nem az én viharkabátomról szólnak, amit, ha meglenne még és nem nőttem volna ki, magamra ölthetnék éppen kissé fanyalogva, mert az eksztatikus élmény most alighanem elmaradna…

A Dopeman-himnusz

..szátok meg, hallottátok már a vadi új Dopeman-himnuszt? Nem-e? Pedig már be is citálták érte a rendőrségre, hogy tanúként hallgassák meg a zseniális opusz miján. Ne essék beléd az ideg, a poszt végére odabiggyesztem a jeles rapper mondandóját (vagy majd attól esik beléd), hogy mégis tudd, miért jelentették fel. Ami nézetem szerint fölösleges bolhacirkusz, ez pusztán ízlés dolga, hogy megítéld, szar-e ez a rapszám, avagy nem. Szerintem szar.

Igaz, amúgy a tökünk már valóban tele van, tehát még meg is értem ezt a (polgári nevén) Pityinger gyereket, hogy össznépi szextettre buzdít minket, csak hát nincs annyi Viagra, hogy megcselekedjük, amit a rapper megkövetel. No meg nem is a tömény bazmegelés birizgálja a fülem leginkább, hiszen mi tagadás, néhanapján az én szótáramból sem hiányzik, csak hát számomra mégsem ez a magyar nyelvben mindinkább kötőszóként is fungáló ige a fő vonulat. Hanem miért kellett ehhez Kölcsey Himnuszát pászítani? Ami azért húzós, illetve gusztustalan. Illetve sejtem: hogy sokkolóbb legyen a mondandó. Sokkolt is némelyeket, hiszen rohanvást fel is jelentették Dopemant nemzeti jelkép megsértése miatt (ilyesmiben mindig jók voltunk, mármint feljelentgetősdiben), aki most persze magyarázkodik.

De én inkább az elegancia híve vagyok. Mint teszem azt, Fábry eleganciája (nem a Söndör, hanem a Zoltán), aki a Hannibál tanár úr filmje végén, midőn Nyúl Bélát merő rajongó szeretetből letaszítják a mélybe, lassan beúszik a verklidallam: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország… Halihó! Még nem késő, haló poraiban Fábryt is fel kéne jelenteni! Persze, csak marháskodom. Mert vetíteni kéne újból ezt a filmet, hadd pörögjön a celluloid, hátha tanulunk belőle.

Mondom, Fábry Zoltán elegánsabb volt. Igaz, ő viszont nem tudott rapelni.

Persze azt is gyanítom, hogy a most felálló „slágerbizottság” aligha fogja Dopeman himnuszát az eurovíziós dalfesztiválon indítani…

No de hallga csak, hogy miért nem!

Lennon, béke Veled!

Na, erre varrjatok gombot! Vagyis két dátumra.

Az egyik: 1991. december 8-án Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői közleményben tudatták a világgal, hogy „a Szovjetunió mint a nemzetközi jog alanya és mint geopolitikai realitás többé nem létezik”.

A másik: 1980. december 8-án John Lennont lakása, a New York-i Dakota Ház előtt Mark David Chapman meggyilkolta.

Csak szólok, hogy ma december 8-a van… Innentől kezdek hinni a számmisztikában.

Emlékeztem én már John Lennonra, igaz, akkor a születésnapjára, mi több, azzal a morbid viccel is elbíbelődtem, midőn Chapmantől, Lennon gyilkosától megkérdezték, miért is ölte meg Lennont.

— Lennont, hát nem Lenint? — kérdi döbbenten a gyilkos.

Innentől kezdve, persze mindkét dátumot észben tartva, el lehet merengeni, kinek a nevére fognak emlékezni inkább? A szakállmatyi Leninre, vagy Lennonra? Persze, gyanítom, mindkettőre, csak az előzőt, jogosan, a kommunizmus krampuszaként fogják előrángatni, míg utóbbit a béke igazi, virányos követeként, no és zenész-filozófusként, aki szintén megrengette a világot, amin viszont mi, öreg motorosok és motorosnék, szívesen elmerengünk…

Csak egy kósza ötlet, ha már annyira égünk még az utcanév-átnevezések lázában, és tudjuk, hogy többek között Martfűn még mindig az öreg bolsevikvezér nevét viseli az egyik út, mi lenne, ha simán átkeresztelnénk őket Lennonra? No jó, tudom én, hogy ez költségekkel is jár, nem elég csak két bötűt javítani az eredeti táblácskákon, de mégis, ha már Elvis kaphatott teret, mi miért ne mehetnénk inkább a lennoni úton? Vagy már a büdös életben nem lesz esélyünk a békére?

Pedig hallga csak a fohászt, amit akkor is milyen sóváran vágytunk!

Lennon, béke Veled!

Üldözési mánia

Az a nagy büdös igazság, hogy én már betegesen félek az ilyen-olyan utcai, paksamétás „kérdezőbiztosok” hadától. Pedig eleinte készségesen leálltam velük cseverészni, válaszolgattam is legjobb tudásom szerint a rejtélyesebbnél rejtélyesebb kérdésekre, amik végül legtöbbször oda hordtak ki, hogy a telefonszámomat is becserkészték volna, viszont én ezt nem szívesen osztogatom bárkinek, amúgy is csörög az fránya mobil orrba-szájba, jutányos angol nyelvtanfolyammal, vérpezsdítő hét végi üdülésekkel, mifrászokkal kecsegtetve.

Értem én, nekik is élniük kell valamiből, de legutóbb is, midőn ebédelni ügettem, azon az ötszáz méteren (nem gurítom a hantagolyót!), legalább négyen próbáltak fékezésre bírni elszánt gyaloglásom közepette, hogy véleményt kutakodjanak nálam. Kínos ez, na! Így vesz fel az ember hülye szokásokat, marhatrappban süvölt, mikor komótosan andaloghatna, miközben tekintetével a flasztert szántja, kerülve mindenféle kontaktust. Mert már lassan mindenkiben rémet, azaz véleménykutakodót lát. Mint legutóbb én is, midőn baktattam fel a kőbányai állomás lépcsején, és egy mosolygós hölgy rám köszönt, egy nagyobb kornyi levegőt véve a kérdéshez, én pedig rutinosan odaböktem: — Sajnos nem érek rá!

Erre ő hervadó mosollyal: — Csak azt akartam kérdezni, hogy ez volt a nyíregyházi vonat?

Elpirultam: — Igen…

No de hallga csak, mit is kérdez Cseh Tamás és Másik János! Miattuk nincs üldözési mániám…