Berija ölében

Olvasom, hogy 85 éves korában elhunyt az egykori diktátor, Sztálin lánya, Szvetlana Allilujeva, más néven Lana Peters. Szép kort megélt, bár az a kor amiben élt, mármint az elején, nem volt szépnek mondható. Apja árnyéka mindig fölé tornyosult, sok forrás szerint gyűlölte őt, bár most, mikor kutakodtam egy picit, egyik interjújában védte őt, fő bűnösnek Beriját kiáltotta ki, aki gyermekkorában a térdén lovagoltatta őt a család barátjaként egy fotó tanúsága szerint.

Kevés fényképet találtam róla a neten, néhány gyermekkorit, majd egy bakfis is mosolyog ránk, aztán már egy színes fotó, sikeres írónőként, és végül hajlottkori képek.

Bár gondolom, sokan ismerik akár csak érintőlegesen a sztálini kort, elborzadtam újfent a részleteket olvasva. Mennyi rejtélyben, mint például Sztálin feleségének, azaz Szvetlana anyjának halála, és mennyi borzalomban tapicskálhatunk, ha tudni szeretnénk, milyen korban élt is pontosan Szvetlana Allilujeva, mi késztette arra, hogy lepattanjon 1967-ben, azaz disszidáljon, otthon hagyva két gyermekét. Végül Amerikában köt ki, megírva memoárját, amivel biztosítja egzisztenciáját. Állítólag bujkálnia kellett, mert a KGB vadászott rá. Nyughatatlan lélek lehetett, nem egy férjet elfogyasztott, 1984-ben, immár 58 évesen visszatér a Szovjetunióba, ahol immár a fenekét nyalnák ki, Grúziába megy, lakást, kocsit sofőrt kap, de újfent távozik, immár gorbacsovi engedéllyel. Nem jött ki gyermekeivel, rokonaival sem..

Aztán újból Amerika, Wisconsin állam. Még az apácafityulát is fejébe húzná, legalábbis incselkedik a gondolattal. Aztán a halál…

Egyszer azt nyilatkozta, hogy noha átállt egyik oldalról a másikra, személyisége sokkal bonyolultabb ennél, ezért sosem fogják megérteni. Ismerve a kort (igaz, csak olvasmányokból, de nekem az is épp elég), amiben cseperedett, én azért megértem…

Napfény nélkül

Ha nem lenne képzavar, azt írnám, most rátenyereltem a fülemmel az X Faktorra. De miért ne írnám? Igaz, én a két csajszit, Muri Enikőt és a kis cserfes-hebrencs Kováts Verát favorizálom, főleg az utóbbit, aki tizenhat röpke évével nagy tálentumnak ígérkezik (és aki ki tudja miért, engem picit emlékeztet a savanyú csokoládés Katona Klárira).

De nem róluk akarok én most hozsannázni, hanem egy nótáról, amit most a rókatekintetű Kocsis Tibor fűzött a fülünkbe. A dalt Bill Withers plántálta 1971-ben a zeneirodalom gyöngyszemei közé, a címe: Ain’t No Sunshine ami annyit tesz, hogy nem süt ránk a napfény. (Gyanítom, Alicia Keys is innen merített, midőn megírta Fallin’ című opuszát.) A mondanivalót lehet többféleképpen domborítani: akár a néger gettónegyed lakóinak kilátástalanságáról szólhat (magyarán nem mindenki andaloghat az élet napos oldalán), akár a reménytelen szerelemről, az elhagyott férfi kesergőjéről. De mindenképp szívbe markoló. És tán épp ezért nem meglepő, hogy hány neves zenész és dalnok nyúlt érte, akár Joe Cocker, akár Michael Jackson vagy Lenny Kravitz, Barry White. No és hölgyek.

Mert ide akartam kunkorítani mondandómat, mert míg a youtube-on mazsoláztam, felfedeztem egy csalogányt, Joss Lonert. Hallga csak az ő búgó hangú verzióját! Aztán rá lehet lendülni a többi nótájára is. Vagy a többi feldolgozásra…

Egerészve

Máig nem értem, hogy a hölgyek miért mennek át sikonyálós hisztibe, ha egeret látnak. Mert amúgy én jópofának vélem a hosszú farkincájú mini rágcsálókat a kis gombszemükkel, mósztató szájukkal, kackiás bajuszukkal. Lehet, ez még gyermekkori agymosás hatása, midőn vasárnaponként epedő izgalommal vártam, hogy megjelenjen Foxi Maxi a képernyőn. Szegény Csákányi Lászlaóóóóóóúúúú szinkronizálta. No és, ha jól emlékszem, ott tűnt fel Inci és Finci, a két furmányos kisegér, akik rendszeresen átkúrták a hülye macskát, így elégültem én akkoriban ki, legalábbis az igazságérzetem. És némely történet végén felhangzott az induló Váradi Hédi és Gombos Kati cicahangján (pedig ők voltak az egerek, erre varrj gombot!):

„Ne feledd, ne feledd,
hogy sose báááántsd az egeret!”

Aztán ugorjunk pár évet az időben, egészen a seregbéli surranóhúzásig, ahol újfent összeakadtam egy ilyen csendben surranó jószággal egy unalomtól vonyító éjszakán. Mert alegység-ügyeletes voltam, így hát pitymallatig nekem kellett strázsálnom a század NATO-mentes álmát. Ott gubbasztottam a folyosón az asztalnál, miközben gyíkhúst, azaz húskonzervet faltam éppen, mikor látom ám, egy egér bóklászik a lábamnál pimaszul. Tetszett a bátorsága, nosza, csináltam neki is egy katonát, és letettem a fókától koptatott kövezetre, hadd burkoljon ő is. Így táplálkoztunk, múlattuk az időt békésen, nem is egyszer. De legalább ébren tartott. Mert amúgy megesett, hogy elszundítottam az asztalra dőlve, a naplót vánkosként a fejem alá gyűrve, amit aztán az üti, azaz az ügyeletes tiszt rántott ki álomittas buksim alól. Két hét laktanyafogság…

No de azért regéltem én most ezt el, mert a szerkesztőség teakonyhájában egy egér garázdálkodik, rettegésben tartva a női nemet. Zömük csak kísérővel mer oda citeráló térdekkel belépni. Hülyítem is a lányokat, hogy bizistók láttam, midőn a pödrött bajszú kis sajtzabáló paráználkodott a számítógép egerével. (Bocs, mondta a sündisznó, és lemászott a súrolókeféről.) Mert hát így van ez! Ki gondolta volna még pár évtizede, hogy az emberiség jó része egeret nyomorgat-tologat majdan bőszen, amitől érdekes módon a hölgyek sem ódzkodnak, hanem pici kacsójukkal ők is megmarkolják. Igaz, látomásom hatására most gyakrabban mosnak kezet.

Azért én most is az egérnek szurkolok! Szorongva lépek be reggelente a teakonyhába, hogy megszemléljem a két felcsalizott egérfogót. Hál’ istennek, még nem kapták el. Szarik az egészre, mint az elhullajtott apró nyomokból látszik…

Perselyezzünk!

Mondják, hogy Újszászon, a kultúra fellegvárában, vagyis a művelődési házban nem érdemes káromkodni, mert a randa beszédű emberek jó magyar forintokat pengethetnek a malacperselybe büntetésként. Hogy mikor fog kipukkadni a röfi a belé szuszakolt apróktól, nem tudni. Mindenesetre érdekes disznótoros lesz, ha a belsőségeket szedi ki belőle a szemérmetes igazgatónő.

Nem új egyébként a kezdeményezés, régebben is alkalmazták ilyen-olyan kollektívák, tán azért fújták le róla a port tüsszögve, mert tényleg elburjánzott manapság a káromkodás, mi több, néha már meg sem lepődöm, ha a hamvas ifjúság szájából is csokorban csüng a lóizé. Amúgy bújunkban-bajunkban mi is gyakrabban elkanyarítjuk a szót. De a gondolat továbbfejleszthető. Mindenütt, ahol emberek fordulnak meg, esetleg vaskos szócsörtékbe bonyolódnak, perselyt kéne állítani, és aki például nobozmegel, nosza, fizessen, mint a katonatiszt! Vagy mint rohamra induló magyar baka. Mert a „nobozmeg” egy német haditudósító félreértése okán ősi magyar csatakiáltásként is bevonult a történelembe. Aztán naponta körbejárnának a perselyekért, akár a kukások, és begyűjtenék a manit, ami akár országunk adósságcsökkentő programjává is nemesedhetne, hadd duzzogjon az IMF. Gyanítom, hamar törlesztenénk. Odalöknénk neki az összegyűlt lét: neje, ’zdmeg!

Lenne esélyünk, mert úgy tartják, hogy semelyik náció nem tud olyan ékesen, veretesen káromkodni, mint a magyar.

No és aki disznó viccet mesél, hogy maga a malacpersely pirulna belé? Teszem azt, ilyet:

Bemegy a kurva a húsboltba, kolbászért.

— Szeleteljem? — kérdi a könyékig gyűrt ingujjú hentes.

Erre a nő: — Mit gondol? Mi az én nunám? Persely?

Basszus! Ezért a trágár viccért hány forintot kell a malackába nyomnom?

A Mizu-palacsinta

Akkor most a tárlatvezetés után lazuljunk el egy kicsit, hallgassunk mjúzikot! Ami azért tanulságos, mert kiderül, a szarból mégis lehet palacsintát csinálni. Mert van valami Fluor nevezetű fazon, annak is egy nótája, a Mizu. Kínszenvedés volt hallgatnom az ő interpretációjában, dobhártyáim majd’ elhányták magukat. (Bár kitudja, ez már lehet generációs ellentét is. Emlékszem, mikor még zsenge csikókoromban Janis Joplint hallgattam, anyám megjegyezte, mintha a nunája szőrét tépkednék, úgy üvölt a csaj. Kitiltottam anyámat a szobámból…) Aztán az X-faktor egyik üdvöskéje, Bagosi Alexandra a fülembe tette a bogarat, tudjátok, az a bokaficamos. Ő már a Kesh-féle feldolgozást búgta a fülembe. Tetszett no!

Végül rálendültem a Kesh együttesre, és elolvadtam. Erre mondják, hogy jobb, mint az eredeti… Vérpezsdítő bossa nova, no és Herrer Sára hangja ringató, akit csak most tudtam azonosítani: színésznőként is bontogatja szárnyait. Érdemes figyelni rá.

Hallga csak!

Kerényi karikatúratárlata

Láttátok? Nem-e? No akkor igyekvést mazsolázzátok végig a Kerényi Imre által rendelt festményeket, aztán hüledezzetek! Mert én azt teszem, s közben azon is elmélázom, góráljam-e a kukába az eddig általam művészetről tanultakat? Vagy röhögjem-e magam könnyesre? Inkább tán az utóbbi, ha paródiának, karikatúrának fogom fel a nem éppen zseniális képeket. A sorból egyedül a vörösiszap-katasztrófáról készült festmény lóg ki, témája és stílusa miatt…

Imhol: http://fngaleria.hir24.hu//3/48791/0/1

No de induljuk el legelébb a kályhától, netán a búbos kemencétől, aminek kulturális rőzselángját most Kerényi Imre élesztgeti. Merthogy ő rendelt meg miniszterelnöki megbízottként képeket potom huszonötmillió forintért, melyek az elmúlt százötven év történéseit ölelnék fel, a dualizmus korától, az I. világháborún, Trianonon, majd a II. világháborún át, egészen napjainkig. És voltak piktorok, akik a felhívásra vászonra álmodták az eseményeket, mondjuk a hírhedt októberi rendőrattakot, ami leginkább egy templomi ólomüveges ablakra hajaz, vagy egy kódex iniciáléjára. Vagyis volt az a pénz, hogy korpás legyen a festők haja. De ne gonoszkodjunk: ez akár Rubensszel és más jeles művészekkel is megesett, mert a mecénás minden korban nagy úr.

Ugyanis a képek között olyan is pompázik, amelyet Kerényi (aki úgy tűnik, polihisztorrá cseperedett, hiszen immár mindenhez ért, kezdve még annó az április 4-i szelektől átitatott moszkvai ünnepi műsor rendezésétől a mai piktúra kritikájáig), elégedetlen lévén a mondanivaló kidomborításával, még pontosan instruált, a jeles piktor pedig tán alázatosan bólogatott, hóna alá csapta a vásznat, és otthon újból nekifutott ecsetjével. Furi érzés fogott el, mintha ilyet már egyszer átéltünk volna a cuclizmus pirkadó korában: a szocreált. No de ezt most mi a túrónak tituláljuk? Kapreálnak? (Kapitalista realizmus, hehehe!)

Félreértés ne essék: nincs ellenemre a múlt fóliánsait, netán a közelmúlt lapjait, fotóit lapozgatnom. De ezeket a megrendelt, káprázatos vásznakat nem nézem öveges szemekkel, mert csak egy kép égne be a retinámba: a Nagy Imre és társai újratemetéséről készült festmény kaméleonja. De az nagyon…