Emlékezem

Dédelgetett emlék lehet tudatom alatt. Gyermekkoromban imádtam egy képregényekkel teli újságot, a Vaillant-t. Francia volt, gyerekeknek készült, leginkább Pifet, a kutyát imádtam benne. Apám mindig megvette a legfrissebb számot, mert valamiért hetente vagy havonta nálunk is megjelent. Legszebb pillanataim voltak, mikor apám mellé fészkeltem magam, és kértem, mesélje el, mik vannak a szereplők szájából kibucskázó buborékokba írva. Áhítattal hallgattam, miképp mesél, aztán csak jóval később jöttem rá: apám nem tudott franciául. De olyan elegánsan, folyékonyan „fordított”, hogy csüggtem ajkán. Mármint a szememmel. Lehet, gazdag képzeletéből morzsányit tőle örököltem… Korán meghalt. Szerettem. Nagyon. És míg most a klavit gyúrom, egyre inkább sóvárgok ezekért a soha vissza nem térő, meghitt pillanatokért.

Sosem tudom meg, vajon mit szólt volna apám ehhez Beatles-dalhoz. De azért mondom neki is: Hallga csak!

Ennyi…

(Illetve még annyi, hogy utólag kinyomoztam, a képregényes újság a francia kommunista párt ifjúsági lapja volt, azért juthatott hozzánk, Magyarországra. A Pif figura „szülőatyja”, José Cabrero Arnal a köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol polgárháborúban, majd Franciaországba emigrált. Megjárta Mauthausent is… Hogy miken nem cseperedik az ember fia…)

Kinek a hősei?

Él minálunk, kies hazánkban egy emberszerű képződmény, neve is van: Dániel Péter. Ügyvéd a szentem, az a bizonyos kaszinótojásos. No meg arról is híres-hírhedt, hogy Gyurcsány cimbije, már ha hinni lehet a fotóknak, ahol a mi Ferink valamelyik baloldalán pózol, miközben vigyorog, mint akit baszni visznek.

No már most ez az „européer”, ki tudja, miért, nekiugrott Wittner Máriának, az 56-os forradalom és szabadságharc egyik, még élő, emblematikus alakjának, simán lekurvázva őt a facebookon, amely jó néhány kommentelőt is vonzott magához a haveri körből, dagonyáztak is vidáman a saját maguk által összehordott mocsokban. Mi több, az ügyvéd úr még egy fotót is betett, melyen szerinte Wittner Mária köp le egy felkoncolt katonatisztet.

Ekkor már Eörsi László történész, a kor ismert kutatója is közbeszólt, miszerint a fotón nem W. M. látható, hanem Nagy Dezsőné Markos Mária, aki leköpi Papp József honvéd ezredes holttestét. De a normális hang elsikkadt, tovább folyt a röfögő gyalázkodás.

Megjegyzem, Wittner Mária mai ténykedésével én sem értek mindig egyet, akár az emlékezetes, Horn Gyuláról tett, nem éppen keresztényi kijelentésével. De van kettőnk közt némi különbség. Koromnál fogva nem voltam ott davajgitárral ötvenhatban, a pesti utcákon, nem én sebesültem meg. Nem engem ítéltek halálra, majd nem én kaptam életfogytig tartó büntetést, és nem én raboskodtam 1970-ig. Hanem Wittner Mária. Így tán érthető engesztelhetetlen gyűlölete az elmúlt rendszer és annak letéteményese iránt, amit némely takonypóc nem ítélhet meg.

Persze a dolognak van más tanulsága is. Úgy vélem, az ötvenhatos forradalom harcosait nem lehet egységes masszának tekinteni, bár két dologban egyetértettek: nem akartak többé Rákosi-mintájú diktatúrát, egyáltalán: diktatúrát, és nem akartak többé ruszkit látni hazájukban. Ezért harcoltak. De a hogyan továbbról már eltérőek voltak a vélemények. Volt, aki hitt még valamiféle emberarcú szocializmusban, volt, aki nem. És még gondolkodtak számtalan variációban, ennek okán már a harcok idején is gyanakodva méregették egymást. Ez kiderül számtalan visszaemlékezésből.

Hogy mi történt volna, ha az oroszok nem csinálnak vargabetűt, hanem tényleg elhordják az irhájukat, nem tudhatjuk. Mert vargabetűt csináltak.

Így aztán a mai politika kétes dicsősége szortírozni, hogy ki volt igaz forradalmár, ki nem, ki volt áruló, ki nem. Lásd akár Mécs Imre esetét, akit szintén méltatlan támadás ért jó néhány éve, igaz, őt a jobboldalról.

Itt tartunk most, miközben olvasom, hogy Madridban emlékművet kaptak a Nemzetközi Brigádok, akik a köztársaság oldalán harcoltak a francóisták ellen, és akiknek tagjai jórészt baloldaliak voltak.

Ezek a spanyolok tudnak valamit. Megbékélni bizonyosan. Mert ha jól tudom, az akkori harcok halottai, bármely oldalon álltak, sok helyütt közös temetőben nyugszanak…

Az Egmont-nyitány és ’56

„Goethe Egmont című szomorújátékának bécsi előadásához 1809 őszén kérte fel a császári színház igazgatója Beethovent kísérőzene írására. A zeneszerző örömmel tett eleget a felkérésnek, ugyanis nagy tisztelője volt a német romantikus irodalom főalakjának. Goethe drámája valóságos történelmi eseményeken alapszik. II. Fülöp spanyol király Egmont Lamoral grófot bízza meg a hispán uralom alatt álló németalföldi tartományok vezetésével. A gróf azonban a király helyett ténylegesen kormányzó, véreskezű diktátorként hírhedté vált Alba herceg ellenében a lázadó nép oldalára áll, ám elbukik. Az uralkodó bosszúja nem maradhat el: Egmontot elítélik, és kivégzéséig börtönbe csukják.”

Ennyi dióhéjban Goethéről és Beethovenről, illetve a zenemű eredetéről, ami 1956 kapcsán nekünk, magyaroknak különös jelentőségűvé vált, hiszen szomorú párhuzamot vonhatunk a mi szabadságharcunk és a Goethe-dráma között. És ha a nyitányt hallom, torkon ragad, hiszen a korabeli, ’56-os képsorok, dokumentumfilmek komor-fenséges, mégis sodró lendületű kísérőzenéje általában. Nem véletlen ez.

Mert a legenda szerint 1956. okt. 23-án este a rádió épületénél a harcok miatt lehetetlenné vált az adás elkészítése, ezért a Parlament épületében alkalmi stúdiót rendeztek be. A rádióból átkerült néhány hanglemez, ahol a közlemények és a híradások között azokat felváltva játszották le. Elhangzottak operarészletek, többek között a Bánk bánból és a Hunyadi Lászlóból, lehetett hallani Beethoven V. szimfóniáját, de az egyik leggyakrabban játszott darab mégis az Egmont-nyitány volt.

Szóljon hát most az Egmont-nyitány a szabadságharc emlékére, de most különösképp azokéra, akiket 1956. október 25-én gyilkoltak le a Parlament előtt. Hogy mi történt ott, máig vitatott, többféle verzió létezik. De én is úgy vélem, hogy az első gyilkos sortűz a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről dördülhetett el, mégpedig ávósok (vagy tán a partizánszövetség némely tagjának) fegyveréből, amitől a szovjet harckocsizók is megzavarodtak, akik egészen odáig a magyar tüntetőkkel fraternizáltak, de utána lőttek mindenre, ami mozgott. A legyilkoltak száma is vitatott. Egyesek hetven halottat említenek, mások kétszázról beszélnek, de Kéri Edit szerint, aki behatóan foglalkozott könyvében az eseményekkel, akár ezren is lehettek.

Akárhányan is voltak, most hajtsunk fejet emlékük előtt!

Hallga csak!

Aprólékok

Meséli egy ismerősöm, miért nem egészséges a lakásban nyálból váló hálót fonó (by Romhányi rímhányó!), csellengő pókot felporszívózni. Mert ő ezt cselekedte egy takarítás alkalmával. Aztán ahogy illik, elcsomagolta az ormányos készüléket. Igaz, vétkes lustaságból eredően, nem takarította ki. Két nap múlva visítozva rohant elő oldalbordája, hogy a porszívó környékén rajzanak a kis pókok…

No mondom, akkor te nemcsak porszívóztál, hanem egyúttal pókereztél is…

* * *

Vannak látnokok, jósok vagy mifenék, akik szinte kéjjel jósolják meg, jószerével naponta a világvégét. Mára is jutott egy riogató barom, egy amerikai rádióprédikátor.

De fasza! — gondoltam —, akkor én most odatolom az ablakhoz a fotelt, és lesem a vándorló fölyhőktől terhes eget, hátha kiírja rá a Jóisten, hogy Vége, The End, Fini, Konyec, hogy mégis biztosak legyünk benne.

Ám ha mégsem omlik össze ez a korántsem összkomfortos világ, akkor legalább azt fösse fel, hogy “To be continued”. Hadd legyen az élet egy szappanopera…

No de a zene se maradjon el, egy csipetnyi blues a pókról és a légyről, a Rolling Stones tolmácsolásában. Hallga csak! Hogy kerül ide a légy? Hát legyen túlélős, szép napotok!

Hitler Olaszliszkán

Kénytelen vagyok leírni, hol is láttam a kis kefebajszú emberkét, aki amúgy az emberiség legnagyobb szörnyetege volt. Nem egy Chaplin-burleszkben, nem is Moldova föstötte most le plasztikusan kisregényében. Hanem Olaszliszkán csámborgott az Index felvételeinek tanúsága szerint. Ott, ahol az öt éve meglincselt Szögi Lajosra emlékeztek a jobbikosok, illetve az új magyar gárda.

No már most két eset lehetséges.

  1. Közülük valamelyik bunkó, nyáladzó hülye úgy vélte, ez a remeknek tűnő poén egy méltóságteljes megemlékezésen, fáklyás felvonuláson helyénvaló.
  2. Provokátor volt az illető az ellentáborból, aminek azért kicsi a valószínűsége.

Bárhogy is volt, senki nem akadt a megemlékezők közül, aki odament volna a Hitler-epigonhoz, hogy pofán vágja, hadd csússzon vissza a taknyán ama bizonyos berlini bunkerig, amelynek helyét már régen fűvel vetették be.

Így aztán innentől kezdve aligha lesz hiteles a sértődötten rebegtetett könnyes szempilla, ha netán az a vád éri akár a jobbikosokat, akár az új magyar gárdát, hogy ők nácik…

Ha az asszony kommentál

Meséltem már, hogy oldalbordámmal élmény tévét nézni? No nem mindig öröm, de mégis… Itt van például az X-faktor. Valami mazochista gyönyörrel csemegézi már első perctől fogva, amikor még jobbára fürdőszobadalnokokkal van teli a műsor, élvezi, ahogy égetik magukat.

— Ki ez a hegyek lánya? — kérdezi egy termetesebb induló láttán, aki tán szabadnapos börtönőr a női szakaszon.

— No jól van, picinyem, ennyi elég volt, lehet csomagolni! — veti a képernyőre egy másiknak. Esküszöm, mint egy ötödik mentor. A harmadiknak pedig azt javallja, hogy maradjon ott. Zongorát tologatni. Szóval vitriolos a kedves. Én meg vinnyogva röhögök.

No de fordul a kocka, midőn én szeretnék végignézni egy háborús-kanfasztikus filmet. Ő lemondóan otthagy, a számítógéphez ül. De hamar elunja, visszajő hát a kerevethez, elfészkelődik. Én pedig rosszat sejtve közelebb húzom magamhoz a kispárnát, de azért még elmerülök a Los Angeles-i utcákon tomboló harcokban az idegenek ellen, akik leginkább a takony és a robotok furi hibridjei. Van itt minden, heroikus küzdelem, hősi pátosz, de mégis, kicsit idegesen pislantok az asszonyra.

Aztán épp a több sebből vérző őrmester zihál valami olyasmit atyáskodva az egyik túlélő fiúcskának, mintegy lelket verve belé: — Te leszel az én kis katonám!

Erre az asszony: — Mit mondott??? Te leszel az én kis kotonom???

És akkor elkezdem gyepálni a kispárnával…

Panellegendárium

Hallottatok már a hruscsovkákról és a brezsnyevkákról? Nem-e? No akkor mesélek róluk. Nincs másról itten szó, mint a panellakás-építési programokról. Állítólag a technológiát a svédektől lesték el az oroszok, az elvetélt ötletek közt turkálva. Bár nékem ismerősen cseng Le Corbusier francia funkcionalista építész neve is, aki nemcsak a ronchamp-i kápolnával bíbelődött, hanem többek között emeletes panelházakkal is, amik madártávlatból egészen jól néztek ki, már amennyire a gyemnáziumi tankönyvemből emlékszem. No de a szovjet főtitkár, Hruscsov, aki cipellőjét az ENSZ-palotában, a szónoki pulpituson verte szét, otthon összerántotta az építészeket, és rájuk mordult, hogy építsenek panellakásokat a jó munkásembereknek. Ezek ötemeletesek voltak, lift nélküliek, na meg a plafonmagasság sem verte az egeket, kis túlzással egy liliputi egyed is lepókhálózhatott volna. Bár lehet, a Majakovszkij, majd utóbb Hofi által megénekelt Iván Kozirev öntőmunkás erre is csettintett volna.

Aztán jött a csavaros szemöldökű Brezsnyev, ő is megsuhintotta a korbácsot, el is kezdtek a földből nőni, mint a gombák, a brezsnyevkák. Ezek a panelházak már lakhatóak voltak, liftek is suhantak bennük, már ha működtek éppen. Na ezt a technológiát vettük át akkoriban mi is. Legyünk őszinték! Ezek az épületek jobbára monumentális kaptárakra, netán nyúlketrecekre hajaznak, de lakni lehetett már bennük, mégis csak jelentettek valami privát szférát, bár az ember mai napig visszafogja magát a vécén, mert amúgy bízvást lehet totózni azon a soron, hogy a tíz közül melyik emeleten eregetnek békegalambot éppen. Nem Picassóról beszélek…

Nos, nekem nem futotta többre, mint egy ilyen panellakásra, bár amikor megkaptuk, a seggünket vertük a frissen púposodó padlószőnyegre örömünkben. És ha már az oroszoknál hruscsovkákról és brezsnyevkákról (miért nem brezsnyevkékről?) beszélünk, akkor picinyke hazánkban tán minden ötödik magyar kádárkákban lakozik. Mint én.

De tovább töprengve: a svájcifrank-alapú hiteleken bedőlők egy része hamarosan költözhet Ócsára, az orbánkákba…

No de lássuk, hogyan is vélekedett minderről Hofi Géza!

Kézcsók

1849. október 6-a. Batthyány Lajos miniszterelnök és a 13 honvédtárbornok: Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lachner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József és Lázár Vilmos. Kivégezték őket. Fájdalmasan szép emlékezni rájuk…

És egy pici részlet Nemeskürty István méltó emléket állító könyvéből, amely megidézi a különböző nációkból származó, de a magyar szabadságért harcoló, halálba menő tábornokok utolsó óráit, perceit. Már csak emberi tartásuk miatt is példaképek:

“…Utoljára – büntetésül kellett végignéznie társai kivégzését – Vécsey Károly került sorra. Az a Vécsey, akit családja se siratott, akinek apja azt üzente: örvend, hogy fiát kivégzik, megérdemli, miért merészelt a császár ellen lázadni. Az a Vécsey, aki 1849 januárjában indulatosan összeszólalkozott Damjanichcsal, és emiatt hónapokig nem is köszöntek egymásnak.

Gróf Vécsey Károly császári királyi kamarás, dúsgazdag magyar főnemes, most odalépett hajdani katonabajtársa és haragosa, Damjanich János szerb születésű, bárdolatlan modorú, szegény és republikánus volt császári királyi százados holttestéhez, letérdelt és kezet csókolt a halottnak. Vécsey gróf ott térdel egy szerb katona holtteste előtt és a kezét csókolja.

Az annyi hősi gesztusban gazdag szabadságharc tragikusságában is magasztos pillanata ez. Vécsey jelképnek szánta kézcsókját és az is maradt. Egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával.

És emlékezünk egy másik kézcsókra? Amit Varsóban az ifjú Ferenc József lehel az orosz cár atyuska, I. Miklós kezére? Köszönetképpen, hogy segít leverni a magyar szabadságharcot. Mert meglehet, nélküle nem tudta volna…

Elgondolkodhatunk, melyik gesztus volt a hitelesebb, mélyebb és emberibb…