Angyalok

Csudát láttam tegnap Szolnokon: két angyalka ballagott az utcán, habfehéren, bájosan, rendezett tollú, méretes szárnyakkal. Egyikük mobiltelefonon cseverészett éppen, tán az Úristennel beszélt. Áhítattal néztem őket, egészen addig, míg egy lépcsőhöz nem értek. Mert gyalog kutyagoltak fel a grádicsokon, nem kaptak szárnyra kecsesen.

— Látod, amit én? — fordultam kollégámhoz, mert úgy éreztem, meghülyültem. De ő unottan legyintett: csak valami dezodort reklámoznak az ifjú hölgyek.

Azért este sarkig tártam az erkélyajtót. Hátha arra szárnyalnak éppen..

No de hogy mégse maradjunk illúziók nélkül, hallga csak Sarah Mclachlan mennyei hangját és Santana hárfaszerű kíséretét..

Makovecz temploma

Nem is olyan régen, nyár derekán láttam a paksi gasztrobluesfesztiválról egy nagyobb lélegzetű filmet. Kedves volt fülnek és szemnek, csak az illatorgiát nem érezhette az ember, mármint a tévén keresztül. És ott magasodott, mégis mintegy belesimulva a környezetbe, a katolikus templom, ahol még koncertek is felcsendültek a fesztivál részeként. Meseszép, lélekcirógató, ahol még a világi zene is másképp szól. És aki látja, vagy betér oda, tudja: ezt az istenházát Makovecz Imre tervezte. (Egyébként Makovecz ezt a templomot tartotta első kimagasló alkotásának.) Organikus építésznek vallotta magát, oly annyira jellegzetes, magyar stílussal, hogy még a laikusok is könnyedén felismerik épületeit. Mondhatnám, ékszerdobozok, de nem így van, mert annál sokkal szebbek, harmonikusabbak, a természettel együtt lélegzőek.

Makovecz Imre izgalmas ember volt, nemcsak mint építész, hanem mint gondolkodó a világról, országunkról, magyarokról. Mindig ráragadt szemem-fülem, ha riport, beszélgetés készült vele. Formált minket, szavaival is. Emlékszem, a sevillai világkiállításon milyen szeretettel, megbecsüléssel beszélt a magyar pavilon építésében közreműködő erdélyi mesterekről…

És most ő sincs már. De ha már Pakssal, és a gasztrobluesfesztivállal nyitottam, minden bizonnyal nem szentségtörés, ha az egyik ottani, templomi koncertbe fülelünk bele (hiszen mint mondtam, ezt a templomot is ő álmodta meg), mert így is emlékezhetünk Makovecz Imrére…

Hallga csak!

Lefitymálva

„A Tesco teteje azért lapos, hogy Tess és Cohen oda szálljanak le helikopterükkel, hogy átvegyék Magyarországon is a gazdasági irányítást.” „A Moszad cápákat küldött Egyiptom partjaihoz, hogy megharapják az ottani turistákat.” Ilyen és ehhez hasonló közhelyekből gyúrt egy részről színházi előadást a budapesti Gólem Színház, illetve az író, Vinnai András és a rendező, Borgula András. No de csavarintanak is egyet a dolgokon, mert másrészről pedig a zsidók üldözési mániájáról is szó esik, tehát mindkét „mondakört” alaposan kifigurázza ez az abszurd komédia.

Eldobtam az agyvelőmet, mikor erről a darabról olvastam, amelynek egyébként múlt szombaton volt a bemutatója. Vártam a reakciókat, hogy mennyire fogja kibaszni a biztit, de eleddig még nem olvastam róla kritikát. Persze kis színházról van itt szó, de legyünk őszinték: ahol már csak lábujjhegyen elsuttogják a zsidó szót, amely természetesen önmagában semmiképp nem dehonesztáló (legalábbis én kis hülye, így gondolom), máris felcsapott fülekkel fuvintják meg a harsonát némelyek. Pedig tán nem mindig kéne… Ráadásul a darab írója szerint az előadás egyszerre antiszemita és zsidóbérenc, kinek-kinek gusztusa szerint. „Anyázzuk magunkat ebben a történetben, kikényszerítve, hogy a másik oldal ne ezt tegye. Ha én magamat anyázom, akkor a másik csak nem fogja ugyanezt tenni, ebből indultunk ki” — árulta el a koncepciót a darab szerzője. Hm! Itt viszont felsejlik előttem Rostand Cyrano de Bergeracja, aki szívesen poénkodott saját túlméretezett heftijén, de mástól már nemigen tűrte el…

De hessentsük el a rengeteg agyvelejű, ám méretes orrú lovag agresszív szellemét, mert a kezdeményezés mindenképp üdvözlendő, tán humorával tényleg sikerül elérni a célt: hogy a két tábor végre magába mélyedjen, míg önmagát szemléli a görbe tükör előtt, amit végső soron nem is a társulat görbített ennyire. Vagy nem sikerül, akkor pedig nem történt más, mintha egy kiscica két gombolyagként pofozta volna az egymásnak feszülő rettegőket. Vagyis céltalanul.

Szívesen megnézném az előadást, de jegyet legközelebb már csak novemberben lehet kapni az eljövendő telt házas előadások miatt. Ehem! És még egy fricska. A darab címe: Lefitymálva…

Hózentráger

Rémlik, meséltem már a nadrágszíjamról. Ha nem itt, hát másutt. Speciel a katonai nadrágszíjról, ami után szerfelett epekedtem gimnazista koromban. Mert jól föstött a farmerbe fűzve. Olyan férfiasnak tűnt, na! Az elsőt egy építőtábor utáni leszereléskor privatizáltam: a bakancsot és cejgnadrágot leadtam ugyan, de mikor a raktáros a nadrágszíj hollétét firtatta, piruló fülekkel azt makogtam, hogy valahol elveszett. A raktáros nyelt egyet, és elhajtott a halál faszára, mert ezt az ócska dumát nem csak én eresztettem el aznap. Olybá tűnt, hogy a csillebérci építőtábor sajátos Bermuda-háromszöggé misztifikálódott: rengeteg derékszíj szívódott fel a jeles napon a tér- és időkontiniumban.

Aztán persze két évig, nyalka vitézként újfent viselhettem, de fene tudja, akkor sem tudtam megutálni, no meg ott a praktikuma lépett elő, illetve a funkciója: ha szorosra fűztem, nem esett le rólam a közel sem méretre szabott, buggyos fenekű gyakorlónadrág.

No de tudjuk, a szorosra fűzött nadrágszíj gazdasági értelemben is használatos: nem győzünk újabb és újabb likat fúrni rá, hogy megest szorítsunk egyet rajta. Hovatovább már tésztaszűrőnek is lehetne használni. Gondolom, ezért választott most a kormány a retorikán: már nem megszorításról beszél, mi több, foggal-körömmel tagadja, hogy ilyesmiről lenne szó. Ühüm! Mintha a hóhér magyarázná az elítéltnek, hogy a nyakán lévő hurkot nem megszorítja, csupán helyre teszi a dolgokat. No de azért ne éljünk ilyen drámai hasonlattal. Maradjunk a nadrágszíjnál. Illetve mégse. Felejtsük el! És hogy ne szorítson, váltsunk hózentrágerre, abba beakaszthatjuk pökhendin az ujjainkat, és csattogtathatjuk a mellünkön. A kis nyuszi is ezt tette, mikor a rókakölykökkel találkozott…

A második sukorói csata

Már csak párat kell aludnunk, aztán büszkeségtől dagadó kebellel megemlékezhetünk a pákozd-sukorói csatáról. Amelynek pikantériája, hogy császári és királyi csapatok győztek császári és királyi csapatok ellen (elég csak az ütközetben részt vevő tisztikar névsorát végigmazsolázni), tehát akár valami laza hadgyakorlatnak is felfoghatnánk, ha nem lettek volna áldozatok, és ezzel a győzelemmel a még oly zsenge magyar kormány és magyar sereg nem mutatta volna meg oroszlánkörmeit. No meg így jutott lélegzethez a magyar szabadságharc, miközben Jellasics hüppögve Bécsig futott…

No már csak azért szólok, mert manapság Sukorót egészen más témakörben emlegetik, amely közel sem olyan dicsfényes, mint volt 1848-ban, de mégis: a napvilágra került sunda-bunda letakarja a számunkra oly kedves történelmi eseményt, amiről persze akár Sukorón is kaszinózhatnánk, már ha lenne ott kaszinó.

Mert nem lesz, lefújták a bulit gyanús telekcsereügyletek és egyebek miatt, sőt ez ügyben már Gyurcsányt is fingatni kezdik, miképp engedélyezte ezt a nagyberuházást úgymond hatalmával visszaélve, ami károkat okozott a magyar államnak. (Na most lendültem végül is a lóra, amit azért egy igazi huszár kevésbé körülményesen tesz.)

Persze eme szutyongatás feltétele, hogy a mi Ferink mentelmi jogát felfüggesszék, ami meg is történt: honatyáink és –anyáink zöme megszavazta. Persze a szocik jajongása ellenére. Pedig hát maga Gyurcsány kérte a mentelmi jog felfüggesztését, tehát ha úgy vesszük, egyedül a szocik renitenskedtek, nem hallgattak egykori, lánglelkű vezérük szavára. Nem értem hát, hogy mi a probléma. No és miért is lett renegát az immár függetlenként szavazó Szili Katalin? Jobb híján rá ugrottak a szocialisták, mint dühödt szelindekek. Igaz, köztudott, hogy Gyurcsány és Szili között sosem bimbózott a szerelem, no meg az is igaz, hogy a szocialisták közül egyedül csak Szili volt ott a parlamenti Trianon-napon, no és a gyászos emlékezetű népszavazáson, mikor még az öröknek vélt hatalom még a cuciknak fényeskedett, jóformán ő állt ki egyedül az igen mellett, igaz, burkoltan, mert házelnökként nem tehetett mást. Baloldali politikusok közül ebben akkor nem sokan jeleskedtek.

No de Szili megmagyarázta. Úgy véli, az Országgyűlés nem Gyurcsány bűnösségéről szavazott, hanem a mentelmi jog felfüggesztéséről, mégpedig azért, hogy az igazságszolgáltatás előtt tisztázhassa magát. És ha erre nem kap lehetőséget, akkor hosszú évekre alapot adhat a vádaskodásra.

Ez voltaképpen igaz, tehát ott a kockázat, hogy a nemes vad, azaz a mi Ferink nem kerül terítékre, az pedig nagy blama lehetőségét hordozza magában. Mert amúgy Gyurcsány hovatovább dimitrovi perre készül (a jelző nem az enyém), tehát izgalmas napokra készülhetünk, mit lép az ügyészség. Melynek lépteit a szocik szerint a Fidesz-hű Polt Péter egyengeti… Ez lenne az egyik szeplő. A másik pedig a Wikileaks által kiszivárogtatott állítólagos orbáni vallomás: “Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed”, majd hozzátette, hogy jobban szeretné holtan látni Gyurcsányt, mint sebesülten.

No de ma már eleget lovagoltam, ideje lecsutakolnom a pacit…

Jelelés

Én kis hülye, eleddig félreértelmeztem a jeltolmácsok funkcióját a parlamenti közvetítések idején. Ugyanis míg elrévedek a tévé jóvoltából a parlamenti nebulók laptopokba temetkező buksijain, rájövök az igazságra: lehet, nékik is mutogatnak a jeltolmácsok, azt figyelik elmélyülten a parányi monitorokon. Illetve nem csak nekik jelelnek, hanem a megszólított államtitkároknak, minisztereknek is, mert mintha a siketek párbeszéde folyna, ha válaszadásra kerül sor.

A csörte úgy kezdődik, hogy jobbára valamelyik ellenzéki honatya kérdez valamit valamelyik minisztertől, annak híján államtitkártól, tegyük hozzá, szabatosan, lényegre törően. Érthetően. A tolmács közben bőszen jelel ott, a bal felső ficakban. Aztán jön a válasz, miközben zakó begombol. Ez az egyetlen világos, szabatos mozzanat a válaszadás során. A válasz már nem. Mert annak ürügyén önfényező propagandabeszédet hallunk, látszólag a témával kapcsolatban, ami a csövön ki-, illetve a parányi mikrofonon befér, egyre cserepesedő szájjal. Ezt is jelelik közben a tolmácsok. Azért a többes, mert gondolom, ennyi értetlenség láttán némelyik kibukik, hiszen rostálniuk kell a pelyvát szorgalmasan.

Nem irigylem őket. Csak a jelelést értő honfitársaimat. Ők tán sajdítják némely válasz értelmét…

Kertészkedés

Azért egy picikét berágtam Kertész Ákosra. Arra az íróra, akinek többek között Makra című kötetét sokszor forgattam, mert szerintem máig érvényes korrajzot föstött az akkori Magyarországról. Nem mintha többi könyve nem lett volna kitűnő, akár a Sikátor, a Kasparek, a Zakariás, a Családi ház manzárddal és még sorolhatnám. De szerintem a Makra kimagaslik közülük. Tehát nem értek én egyet azokkal a fitymáló véleményekkel, amik manapság oly divatosak lettek, különösen az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levele okán.

Csak hát csalódtam benne, mint most oly sokan, elég elolvasni a reakciókat korántsem csak a jobboldalról. Mert odáig rendben van, hogy a „baloldali” harácsolókat szapulja, megtette ezt már jóval előtte a neves publicista, Bächer Iván is, belebaszva a malomkövet a baloldali pocsétába, ha úgy tetszik, dagonyába, végső elkeseredésében kijelentve, hogy akár jöjjön a szélsőjobb, mert más már igazán nem jöhet. Aztán persze magyarázkodni kényszerült, illetve magyarázatát el lehetett fogadni: ő valóban a baloldalt siratta, persze a valódit, nem a harácsdemokráciát.

De Kertész Ákos odáig ment, hogy a magyarokat genetikusan alattvalónak titulálta. Már erre felkaptam a fejem. Itt még sokan védelmezték, akár Teleki Pál búcsúlevelét citálva, melyben öngyilkossága előtt így ír Horthynak: „hullarablók lettünk”. A körülményeket ismerjük.

Persze még rengeteg jeles írót, költőt elő lehetne rángatni, akár a múlt évszázadból, akik sommás véleményt mondanak a magyarságról, csakhogy ők a magyarságért érzett aggodalmuk miatt teszik.

Mert aztán jön a zseniális fordulat: Kertész Ákos a magyarságot teszi egyedüli felelőssé a holokausztért: „Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.”

És itt már végképp felhorgadtam. Mert számtalan könyvet olvastam, számtalan filmet láttam a holokauszt borzalmairól. És utána számtalanszor elmerengtem az emberi aljasságról. Illetve a nácizmuséról. Sőt azt is tudom, számos zsidó honfitársunk pusztult el akár haláltáborokban, akár halálmenetekben, netán munkaszolgálatosként. Nevesek és névtelenek. Akiknek halálához bizony az akkori kormányok asszisztáltak. Épp ezért megvetem a holokauszttagadókat.

Csak hát felvetődik bennem a kérdés: miért kell nekem bűnbocsánatért esdekelnem? Meggyónnom bűneimet? Mit tettem én? Mit tettek azok, akik akkor nem is éltek? Nem elég-e az, hogy fejet hajtunk zsidó honfitársaink emléke előtt? Ha mi is megemlékezünk róluk? Ki előtt kéne kollektíve letérdepelnünk, hogy bűnbocsánatért esedezzünk? Napjában többször is mazochistaként, netán korbácsolni saját hátunkat, mint megannyi flagelláns?

Nem érzik-e a követelőzők, köztük Kertész Ákos is, hogy immáron azokat a honfitársaikat is elvadítják, akikből bizony nem hiányzik az általa hiányolt empátia?

Sokan keverték és keverik a Nobel-díjas Kertész Imre és a Kossuth-díjas Kertész Ákos nevét. Holott két különböző íróról van szó. Ámbátor már úgy tűnik, nyugodtan keverhetők…

Faktorizálva

Ha lehámozzuk az én gusztusomnak már túlzó, bombasztikusnak tűnő körítést, ami néha már átbillen nevetségesbe, nézhető buli az X-faktor. Gondolok én itt a fenn dübörgő négy helikopterre, amit a mi kis foltos gatyájú hadseregünk tábornokai is sóváran szemlélnének, vagy a luxuskocsikra, amelyek a mentorokat gördítik párnázottan a helyszínre, vagy az IKEA által tervezett, szekrényhátú biztonsági őrökre, akik láttán már-már azt hittem, Barack Obama fog kipattanni a kocsiból.

De aztán helyre billent a világ rendje, mert a válogatón már pólót, farmert láttam a rivaldafényre, sikerre áhítozó hamvas ifjúságon. No jó, még nagyon az elején tartunk, még nem engedték el a láncról a sztájlisztok, sztárcsinálók habzó szájú hadát, hogy pompázatosnak vélt zombikat gyártsanak belőlük csilli-villi környezetben. Ahol pont a lényeg sikkad el: az egyéniség.

Amúgy nekem a mentorokkal semmi bajom. Biztos füllel és szemmel szúrják ki a tehetségeket, a csiszolatlan bizsuk (tán Geszti Péter fogalmazott így), közül a gyémántokat. Ami nekünk, balga nézőknek sem nehéz, mert kontraszt gyanánt végigszenvedhettünk egy rakás túlzott önbizalomban tévelygő indulót is. Belőlük a kevesebb több lett volna, inkább hallgattam volna például a LGT-dalt éneklő fürtöskét, aki a színpadon ringatta el magát, vagy még jó pár tehetséget, akik csak másodpercekre villantak be a képernyőn, tehát inkább őket, mint a cukrozott mézet szopogató, szerelemtől süket és vak, zúgó fülű párost…

No de ne legyünk telhetetlen méhecskék, mert azért jutott nekünk így is fülbevaló. Mint például a három hőstenor, izé, Rocktenor, vagy a halálosan izguló, de aztán a színpadon kinyíló Barna Gergely, a két leányzó, Hajdu Beáta és Mariann, akik egy Piramis-számot poroltak le, netán a Janis Joplint prezentáló Gubik Petra, na és a liblingem, Kováts Veronika, aki nálam eleddig hangjával, bájával, szerénységével ipponnal győzött, már ha nem lenne ez képzavar. De hangzavarnak semmiképp nem mondható…

Én nyertem az ügyön. Egyrészt belefülelhettem némelyik igazán értékes mai nótába, másrészt jóleső érzésben lubickolhattam: a fiatalok biztos füllel, érzéssel fedezik fel a régi nagyokat, akár Joplint, a blueskirálynőt, akár a Piramist, ahogy oldalbordám mondaná: viszik tovább a lángot…

Tépelődtem is, hogy tán Gubik Petra vagy Kováts Veronika varázsos hangját prezentáljam, de aztán döntöttem: mindkét csalogánynak itt a helye. Akár rekedtes, akár nem. Hallga csak elébb Veronikát!

Aztán pedig Petrát.