Pávaröptetés

Azt hittem, lepetézek a hír hallatán, miszerint betiltotta Kodály egyik művét a pécsi Pannon Filharmonikusok igazgatója, mert úgy vélte, sérti a város első emberét a Fölszállott a páva vármegye házára című dalocska. Tegyük hozzá: Pécs jelenlegi polgármestere Páva Zsolt. Egyébként a mű a Kodály Központot megnyitó protokollkoncerten hangzott volna el, de alighanem, ez már nélkülözni fogja az új terembéli akusztikát. Vagy az akusztika a művet. A közönségről már nem is beszélve…

Azt hiszem, rögvest leszögezhetjük: mindent túllihegő, árgus szemű és fülű nyaloncok ezek szerint bárhol, bármely pártállásúak között leledzhetnek. Ráadásul a dolgok odáig fajultak, hogy a zenei igazgató viszont odabaszta a karmesteri pálcát, azaz lemondott, nem tűrvén a cenzúrát. Páva Zsolt polgármestert viszont megdöbbentették a történtek, neki semmi kifogása nem lett volna a pávaröptetés ellen, minthogy állatkerti séta során sem álcázzák előtte a cifra madarat, netán egy termetesebb, szürke verébnek.

Az ügyről már csak egy valakit nem tudtak megkérdezni: Kodály Zoltánt. Akivel annó még Rákosi elvtárs sem tudott új himnuszt komponáltatni…

No de mégis, hogy lázadjunk egy kicsit, csendben, lábujjhegyen hallgassuk meg, mit is tettek indexre Pécsett…

Egymillió pici Krisztus

Legyünk őszinték: a terrorelhárítók kicsit lassúdadak voltak, midőn egy rasztahajú férfi zavarta meg az augusztus huszadiki szabadtéri szentmisét, ott, a Bazilika előtt. Az önjelölt Jézus valahogy átcsúszott a kordonon, majd kézi hangosbeszélőn győzködte ugrándozva a jónépet arról, hogy ő a Megváltó. Fél percig ingadoztak, aztán mégsem hittek neki. Mert ennyi idő telt el, míg némi mafla tétlenség után a biztonsági emberkék (tán lefizették őket a kufárok), becsomagolták, és elszállították a pszichiátriára. Közben egyikük állítólag a legyeket hessegette róla.

Aztán persze közleményt adtak ki, miszerint „a rendbontás során védett vezető nem került veszélybe, biztonságukat az incidens nem zavarta meg”. Örülök, hogy többek között a nemzet golyóstolla sem került veszélybe, de azért a blama vitathatatlan. Bár azt mondják, ilyen még nem fordult elő, tehát nem is készülhettek fel rá, no meg a biztonsági emberek, illetve a lelkes önkéntes szervezők egymásra vártak.
Gondolom, innentől kezdve a terrorelhárítók már szorgalmasan gyakorolnak, hogy ha netán jövőre egymillió rasztahajú pici Krisztus (Moldova után szabadon), hintené az igét a Bazilika előtt, hamar begyűjtsék őket. Mert egy egyházi tisztviselő szerint az ilyen példa ragadós lehet…

No de ha már a rasztánál tartunk, hallga csak, hogyan is varázsol el minket az ugyanilyen sörényű Bob Marley…

Fél áron

— Tessék mondani, tényleg igaz, hogy a tűzijáték okán most fél áron lehet felutazni Pestre és vissza? – kérdeztem még pénteken a MÁV-pénztár üvegkalitkájában ücsörgő tündérkét. Az mosolyogva bólintott. Vérszemet kaptam:

— És érvényes ez intercityre is?

— Csak magára a menetjegyre, a helyjegy már teljes árú, de természetesen utazhat az intercityn.

Itt jegyzem meg, eszem ágában sem volt nékem a paraszt- és királyvakító tűzijátékot bámulni sziporkázó szemmel, valahol a rakparton gyűrődni közben, pusztán páromhoz utaztam fel Pestre. Ami jó néhány hete már nagyobb kiadás, hiszen egy csapásra megvonták az ötvenöt éven felülieknek adott húszszázalékos kedvezményt. Pedig, én marha, majd beszartam, úgy igyekeztem az idő gyorsabbra tekerésének ügyében, hogy élvezhessem azt a húsz százalékot. De csak két évre jutott a talmi élvezetből. Rácsesztem. Mert az időt már nem lehet visszatekerni (Az idő irreverzibilis folyamat, mint mondá Kertész Ákos Makrájában Vali.) Itt állhattam megint, pofára esve, két évvel vénebben, százszázalékos bilétával a kezemben. Érthető hát, ha néha úgy érzem, rólam is elmondhatnák: olyan faszari ez a manus, hogy a csigát is felkísérné két forintért Pestre. Vagy húsz százalékért. Ötven százalék pedig? Maga a mennyország, ezért már füllenteni is érdemes. Kit érdekel, hogy a helyjegy teljes árú, akkor is spóroltam valamit. Hiszen a MÁV is spórol rajtam, mert már nem igazán tudom, mitől intercity az intercity: kezd lerohadni a kosztól ragadó gyorsvonat színvonalára, már ha ismerik ott ezt a szót egyáltalán. Ráadásul késik is. De legalább légkondi van ebben a gatyarohasztó hőségben.

— Jó, akkor kérek egy retúrt Kőbánya-Kispestig, és egy helyjegyet!

Erre a tündérke (tényleg az volt) pedig:

— Én azt javaslom, a Nyugatiig kérje, nehogy a kalauz kötözködjön, így is olcsóbban jön ki.

Ebben maradtunk. No azért a MÁV megint spórolt rajtam egy kicsit: nem működött a légkondi a kocsiban. Rohadtunk-főttünk csendesen, beletörődve, miközben két kis nyamvadt ablakon szivárgott be picinyke ájer. Kalauznak pedig nyoma nem volt, tán lemaradt az egyik állomáson. Vagyis kérhettem volna csak Kőbányáig azt a kurva jegyet.

De ma már vasárnap van, kora reggel, éjszaka pedig lidérces álmaim forgattak vacogva az ágyban. Mert mi lesz, ha tényleg fölém tornyosul egy kalauz a visszaúton, és kikérdez a kis vonatindító “palacsintasütőjét” suhogtatva, milyen is volt a tűzijáték? Én pedig makoghatok arról valamit, amit a híradóban láttam…

Vagy a fülébe dúdolom ezt a nótát, hátha meghatódik. Hallga csak! Hátha van kalauz is köztetek!

Popfesztivál pró és kontra

1969, agusztus 16-án, a második napon már javában zengett-bongott a woodstocki fesztivál, ma már klasszikusnak számító együttesek, mint például Santana, a Canned Heat, Creadence Clearwater Revival, Ten Years After, Mauntain, az énekesek közül fülem és szívem csücske, Janis Joplin hirdette a virágos igét úgy félmilliónyi néző, hallgató elé, akik sárban, alkoholban, marihuanában fetrengtek, legalábbis jó részük. A krónikások szerint nagyobb botrányok nélkül. Ott volt tehát a hippi és popnemzedék krémje, egy új időszámítás kezdetén.

Mi meg itthon pislogtunk duzzogva, hogy egy-két szerencsés emberkén kívül mit sem hallhatunk belőle. Aztán persze mégis volt hozadéka a nagy woodstocki összeröffenésnek. Merthogy mégse irigykedjünk annyira, Aczél elvtárs úgy gondolta, jól bele kellene rúgni ebbe a kapitalista förmedvénybe, ahol az ifjak dagonyáztak. Szólt is Déry Tibornak, ugyan írna már egy képzelt riportot a fesztiválról, persze ne szépet. Déry pedig, szegénykém, aki pedig jeles író, bérbe is adta a tollát, rittyentett hát egy aczélos gusztusú kisregényt. No de már erről akkor musicalt is kéne csinálni, mondjuk, a Vígszínházban, ötleteltek tovább ott fenn. Zeneszerző és együttes után néztek, előbb Illéséket környékezték meg, de ők nem álltak kötélnek. Aztán jött Presser és az LGT. Innentől kezdve pedig mintha nem egy pályán mozogna a Déry-gondolat és a zene, sőt gyanítom, kupán durrantotta magát a cél (Aczél, hehehe!): vagyis a woodstocki fesztivál lejáratása. Mert Presserék, Adamis Annával karöltve, olyan dalokat komponáltak hogy máig csudájára járunk, és azt érezzük, hitelesen adták vissza nekünk a fesztiválhangulatot, egészen mást sugallva… Történt pedig mindez 1973-ban, rekordokat döntögető nézettséggel, és még manapság is hálás darab, ha valamelyik teátrum a műsorára tűzi. Akár a szolnoki is.

Aztán persze megjelent a zenei anyag korongon is, vitték mint a cukrot, viszik még ma is, pedig 1998-ban újra feldolgozták a gyöngyszemeket. Hogy melyik a jobb, csak az tudja eldönteni, aki mindkét verziót hallotta. Az első jobban szívünkhöz nőtt, a második viszont cizelláltabb, és ami lényeg: egy fiatalabb generáció, például Ákos, vagy Kaszás Attila is tökéletesen átélte Sajnos Kaszás Attila már nincs közöttünk. De a hangja igen. Emlékezzünk hát őrá is most! Hallga csak!

Unió-szeánsz

No és most lazításképpen az Unióról. No nem az EU-ról, amelynek Örömódája nékem már kicsit falsul szól, hanem az Unió együttesre emlékeznék, akikről az ég egy adta világon nem tudok semmit. Csak annyit, hogy a hetvenes években zenéltek ők, az átkosban, amikor az autóstoppos lány nem volt szokatlan az út szélén. A fiúk pedig a bokorban kuksoltak, csak később rajzottak elő, ha megállt a gyanútlan úrvezető. De nem leütni, kirabolni a sofört, hanem csak pusztán továbbmenni. No meg manapság balettszoknyás leányzók egészen másért parádéznak az útszélen… Nagylemezük, mármint az Uniónak nem jelent meg, csak kicsi bakelitkorongra emlékszem, tán valamelyik fiókom mélyén megtalálnám. Pedig az Úton című számuk valami (lehet, álságos) szabadságzamatot nyújtott akkoriban, kamaszkorom legszebb nyarain. Remek szám, most nagyot nosztalgiáztam rajta, sorjáztak az építőtáboros, kirándulós emlékek, egy kis magyaros, szolid hippikorszak, fejcsóváló (mondom, ez esetben csak fej- nem pedig gumibotcsóváló) rendőrrel… No a youtube-on azért kiderült, hogy a zeneszerző Szendrődi Zsolt, a szöveget pedig Daka Olga pöttyintette papírra. Áldom kezük munkáját, no és azét is, aki a youtube-ra feltette. Katartikus élmény volt újra ráfülelni. (Bár mintha itt egy kicsit pöszén szólna, de azért így is ütős…) Hallga csak!

És itt a másik nótájuk is, ami szintén kedves volt nekem és kedvesemnek, és annak harapdálni való fülcimpájának. Erre is fülelj picit!

Arcok a médiában

Ilyen című műsort fogtam ki szombati henyélésem közepette az M2-esen. Nem celebnyikekről szólt a muzsika, tehát a cím kicsit félrevezető. Hanem ez a műsor a kisebbségek, romák, fogyatékkal élő emberek és a nők sorsát boncolgatja. Jelen esetben a romákét.

Kár, hogy ennyire eldugták ezt a műsort, az ebéd utáni szieszta idejére. Többet érdemelne. Mert a sorozat ezen része három roma leányzóval foglalkozott. Egyikük tanítónőnek készül, másikuk szociológusnak (bár gyanítom, ma már Dunát lehet velük rekeszteni) a harmadik pedig építészettel foglalkozik, bár ahogy szavaiból kivettem, nem biztos, hogy ott ragad le, pedig látszott, komfortos a témában, már amennyire egy fiatal pályakezdő lehet. Mi tagadás, a három lány elbűvölt. Tudták, honnan indultak, azt is tudják, hová akarnak érni. Gyanítom, teljesülni fog kívánságuk, már csak abból is, ahogy a dokumentumfilm végigkísérte életük egy szeletét. Például a leendő tanítónőt a csillogó szemű nebulók közt, lubickolt szeretetükben. És abban is bízom, hogy származásuk miatt nem éri őket hátrányos megkülönböztetés. Úgy tűnik, nekik sikerült. Erősíthetik a még oly zsenge roma értelmiségi réteget. Lehet, szerencsések voltak. Hiszen környezetük, a családi háttér nem húzta vissza egyiküket sem, mi több, a szülők tanulásra sarkallták őket, így az érvényesülés jóval rögösebb útját választották.

Példaértékű eddigi életük, ezért vélem úgy, hogy fő műsoridőben kellene az ilyen filmeknek pörögniük. Mondjuk a talmi Győzike-féle baromságok és valóságshow-k helyett. De azt hiszem, ez a filmsorozat aligha fogja a kereskedelmi tévék repertoárját erősíteni…

Hofi Géza kisbolygója

Úgy tűnik, mi, magyarok térdig gázolunk a kisbolygókban. Illetve szorgosak vagyunk eme mini égitestek megfigyelésében, felfedezésében. Persze lehet, más nemzetek is jeleskednek a kisbolygók kukkolásában de ne bolygassuk! Szent őrülteknek ez is egyfajta valóságshow, inkább a kis égi mütyüröket lesném én is, mint a tepsiszájú Szandikát. A lényeg: újabb magyar felfedezésű kisbolygók névjavaslatát fogadta el a Nemzetközi Csillagászati Unió. És a jó keresztapák, azaz a magyar csillagészek (ahogy Hofi mondaná), rögvest kiosztottak pár nevet, így lett többek között Kossuth Lajosról elnevezve egy aszteroida, aztán egy másik André Kertészről, és ha már Hofi Gézát említettem, hát neki is jutott egy.

Honfiúi keblem persze büszkén dagad az előző kettő miatt is, de hogy a legnagyobb humorista, parodista, színművész — azért sorolom ilyen hosszan mert zsenialitása beskatulyázhatatlan — kapott egy kisbolygót, egyetértő mosolygásra késztet. A névadásban tán az is közrejátszott, hogy Hofi magyarázta el nekünk, a könnyezve röhögő közönségnek, miképp jött létre annak idején a Szojuz—Apolló űrrandevú. Bádogosként, ereszcsatornákkal illusztrálva. Mellesleg ha nem ő meséli, ki emlékezne ma az amúgy jeles űrbéli eseményre?

És ha most zsenge kamaszként, négyökrös szekér híján, csak úgy gyalogosan andalognék haza kézen fogva egy romantikus leányzóval a diszkóból, még az óvszerkeresgélés előtt felpillantva az égre, csillagot választanánk, én Hofira adnám a voksomat.

No jó, a kisbolygó nem csillag. De Hofi az volt…

Azért nosztalgia gyanánt idézzük fel, hogyan is meséli el Hofi az óvszer nélküli űrrandevút! Pislantsd csak meg!

Lóhere

Olvasom, hogy etikai kódex készül a budavári önkormányzat ülésére, ami foglalkozik Hadik András lovas szobrával is. Eltökölnek vele. Mert a helyzet az, hogy némelyek számára kegyeletsértőnek tűnik, amit művelnek a paci golyóival. Ugyanis az ifjúság körében hagyománnyá lett, hogy fényesre szidolozzák a paripa heréit, akár egy sikeres érettségi vizsga reményében. Én persze nem értem miért kegyeletsértő ez, hiszen nem a jeles hadfi, Hadik András golyóit morzsolgatják a sikeres vizsga reményében, hanem a lóét. Babona ez inkább, mintha négylevelű lóherét szaggatnánk nyalábra. Illetve bocsánatos bűn, én nem bíbelődnék vele annyit, nem horgadnék fel álszent módon.

De nézzük, ki is volt Hadik András, akinek méltán állítottak lovas szobrot, és amire már külföldi turisták is felhágnak (ehem) egy fotó kedvéért. No azért őket lependeríteném onnan. A kisfilm tán többet mutat meg e katonai zseniről, akit, gyanítom, sokan „csak” berlini huszárcsínyéről ismernek (ahol megtanította a poroszokat kesztyűbe dudálni, amiből aztán jó tucatnyit el is vitt), holott Hadik András széles látókörű, művelt férfiú is volt…