7/22

Azt hiszem, a világ megint változott. Akárcsak ama bizonyos 9/11 óta. Emlékszem, azután, hogy elkövették a két ikertorony elleni merényletet, akkor is nagyot zökkent. Mert egy tévhit dőlt meg, Amerikára saját otthonában mértek csapást.

És ha reggelente kikönyököltem az erkélyre, megkávézni, rágyújtani, és a közeli kis erdő már rozsdásodó színeiben gyönyörködni, ahol a bólogató fák között már a köd ólálkodott, majd felnéztem az égre, moccant bennem egy kis félsz. Mert ha fenn, a megfoghatatlan magasságban egy repülőgép húzta szinte tunyán a kondenzcsíkot, sokáig ez a merénylet jutott eszembe, ahogy a becsapódó gépek után, hosszasan agonizálva, önnön porába omlik a két torony. Merthogy élő egyenesben nézhettük, és eleinte sokan tán először arra gondoltunk, a soros katasztrófafilmet látjuk, míg rá nem döbbentünk a valóra: itt emberek halnak meg, lelik sírjukat a romok alatt, vagy ugranak a mélybe, végső kétségbeesésükben. Az iszlám terrorizmusról zengett a Nyugat, és ennek okán vagy ürügyén Amerika belegabalyodott egy csinos háborúba, magával rántva még jó néhány országot.

Most pedig, ha meghallom a sziget szót, minduntalan a norvég merénylet jut eszembe. Mert napjainkban Breivik iszonytató tömeggyilkosságáról harsog a világ, az ő személyiségét hámozgatják, indítékot találtak már, iszlámellenességét citálják, precizitását méltatják, ami egy elmebetegnél különösen dominálhat, dumdum golyókról beszélnek, amiért, ha jól tudom, a második világháborúban rögvest falhoz állították azt a katonát, akinél ilyet találtak. Humánum a háborúban, mondhatnám cinikusan. Aztán a memoárjáról, amit általában öregecske tábornokok jegyeznek. Vagy tébolyult elmék. Arról is beszélnek, hogy mennyire kedvelte Magyarországot, hogy csodálta Hunyadit, akinek nándorfehárvári diadaláról legutóbb megemlékeztem. Lehet, csak fatális véletlen, de a hónap és a nap megegyezik: július 22.

Aztán szó esik még a rendőrség, a kommandósok teszetoszaságáról is. Az ok vélhető: a liberális Norvégia ilyesmire nem volt felkészülve. Mondom: megint nagyot zökkent a világ. És most Norvégia gyászol, búcsúzik halottaitól. Képeket láthatunk a fiatalokról, ahogy még éltükben belemosolyogtak az objektívba, töretlennek vélt optimizmusukkal. Ami most visszavonhatatlanul megtört… És tán azokban a fiatalokban is, akik túlélték valamiképp a mészárlást, és beszélni tudnak arról a vérfagyasztó, lidércnyomásos óráról…

555

Pirul most az orcám, hogy már megint késtem egy napot. Pedig tudván tudtam, hogy a nándorfehérvári diadal 555 évvel ezelőtt, 1456. július 22-én esett meg. Dédelgettem a szívmelengető témát, de csak ma tudok írni róla egyéb bokros teendőim miatt. Nem kívánom kronológiai sorrendben rendszerezni az eseményeket, hiszen illő ezt tudni, legalább a felcseperedett magyaroknak, persze kérdés, mennyien illedelmesek e témában. Akik el tudják rendezni magukban Hunyadi János, Kapisztrán János, Dugovics Titusz vagy II. Mehmed szultán nevét.

De elmerengtem. Mégpedig azon, micsoda történelmi tablót lehetne erről a korról fösteni, persze játékfilmre gondolok, akár többrészesre, mely egészen Mátyásig ívelne. A reneszánsz, virágzó Magyarországig. Természetesen szépirodalmi művek, akár Darvas József Törökverője, netán Jankovich könyvei (vagy a mai írók közül Bán Mór) csokorba foglalták ezt a kort, a két karizmatikus Hunyadival. Vagy egyikükkel, vagy mindkettejükkel. (Lehetett volna három is, de László történetét is ismerjük, akár Erkel révén is.) Nem beszélve történelmi tanulmányokról, kutatásokról.

De miért nem használjuk mi ki ezt a kincsesbányát a filmiparban? Hiszen méltán lehetünk büszkék erre a korra. Hányan olvastuk az Egri csillagokat? Hányan láttuk az ebből készült filmet? Hányunknak rezdült rá a lelkünk? Gárdonyi tökön ragadta a témát, aztán ugyanúgy Várkonyi, a zseniális filmrendező, amely téma tökös magyarokról emlékezik meg, no és az egri nőkről, ahol ezt a jelzőt mellőzném, de csak mert a szebbik nemről van szó. Pedig a történet csak egy lelkesítő epizód a hanyatló Magyarország históriájában.

Nincs rá egy árva kanyink sem, mármint egy Hunyadi-filmeposz készítésére, tárhatnánk szét a kezünket. Értem én! Csak másutt mintha jobban dédelgetnék a történelmet. Mármint a sajátjukat, holott ők sem feredőznek a pénzben. Mint például a szlovákok, akiknek azért e szűkös időkben is tellett egy Jánosik-filmre.

Nekünk a Hunyadiakra nem.

Marad hát a déli harangszó, ami persze azért messzire hallik…

A macska és a nullásliszt

Beindult a hisztiverkli a ballib részéről, természetesen a gyöngyöspatai polgármester-választás okán. Hogy oda a demokrácia. Hogy a szélsőjobb taszigál minket a nácizmus felé. Mi több, már a demokratikus választás tisztaságát is megkérdőjelezné sandán például a Népszabi. Illetve nem kérdőjelezi meg, csak furcsállja, hogy választás előtti, illetve alatti településbéli gyorsszondázás, miután a roma jelölt visszalépett, még a volt polgármester-helyettes hölgyet hozta volna ki győztesnek, akit a Fidesz támogatott, aztán tessék… A macskosz belefingott a nulláslisztbe.

Csak szólok, hogy az ilyen, akár hevenyészett, akár gondos szondázások, közvélemény-kutatások már nem először bizonyultak tévesnek, hüledeztek is eleget a végső eredmény láttán a szondázó cégek, aztán rejtőzködő szavazókról kezdtek hablatyolni. Mások pedig csalásról.

Amúgy pedig: hogy Gyöngyöspatát ezentúl jobbikos polgármester pásztorolja, számomra nem meglepő. Ugyanis ismerjük az ott történteket, bár nem mindenki az elejétől. A krónikába sokan csak ott kapcsolódtak be, mert onnantól regélték nekik, hogy fekete ruhás véderősök, mifenék kötnek bele a békés romákba, megfélemlítve őket, még a gyerekeket is. No meg ismerős a horogkeresztet hugyozó fazon története is, akibe aztán beleverték, szó szerint, az illemet. A rettegés okán.

De a történet nem itt kezdődik. Hanem valahol ott, hogy hídpénzt szedtek az idősektől, beléjük kötöttek, letarolták veteményeseiket. Tehát a rettegés foka jóval előbbre datálható, ami hovatovább állandósult állapot lett, és mondanom se kell, ezt nem a fekete ruhások gerjesztették. Csak hát, ismétlem, a balliberális sajtó idáig nagyon ritkán lapoz vissza. Viszont az emberek RENDET akarnak, most már bármi áron, és ha ezt egy radikális párt ígéri nekik, akkor az ő nyakába omlanak, azt ünneplik. Ezt használja ki a Jobbik.

Azt persze mondanom sem kell, hogy ilyesmik nem csak Gyöngyöspatán történtek, hiába ígérte a Fidesz balgán, hogy két hét alatt rendet tesz. Nem tett, nem is tehetett, hiszen nem voltak meg hozzá a feltételek. Persze azt is tudnunk kell, hogy a közbiztonság ennyit romlott, hogy a szegénység így elburjánzott, egyáltalán hogy a roma társadalom (nem csak ők!), így leszakadt, nem ötperces történet. A rendszerváltás hordaléka ez, amire ideáig nem találtak megoldást, lett légyen bármelyik kormány hatalmon, hiába kuksolt megannyi ombudsman a bokorban, amit aztán kiderült, nem elég állandóan zörgetni.

Mert aztán arra járnak, akár Martens bakancsban, a kirándulók, és a turistaháznál beteszik a lábukat a küszöb és az ajtó közé, hogy benyomulhassanak. Könnyű dolguk volt. Mert nem volt ott senki, aki igyekvést rendet akart volna tenni.

Csak a macska és a nullásliszt…

Csalogány Grúziából

…és most ránduljunk ki picikét Blueslandre. Mégpedig egy tündéri kis csajjal, Katie Meluával. Róla annyit illik tudni (tetszelgek itt az illemtanár szerepében, pedig jó egy hónapja azt sem tudtam, hogy ilyen nevű csalogány létezik), hogy Grúziában született 1984-ben, majd a polgárháborús Grúziából 93-ban az észak-írországi Belfastba költöztek, ahol a papa szívsebészként dolgozott. Persze Belfast sem nélkülözte a bombaszakértőket, tovább vitték hát a motyót Redhillbe. Aztán a leányzó lassacskán britek ünnepelt énekesnőjévé cseperedett, méltán. Akit bővebben érdekel pályafutása, az kurkásszon bátran a Wikipédián, bőséges anyagot talál róla. No és a Youtube-on rengeteg izgalmas nótát, saját szerzeményeket és általa feldolgozottakat. Érdemes ott is mazsolázni.

Engem akkor ragadott fülön, midőn a katona lányokról írtam, és az egyik filmecske alatt futó dal előadójának őt jegyezték. Végül nem azt a kisfilmet tettem fel, de birizgált egyénisége, stílusa, így hát utána néztem-hallgattam. Elbűvölt, bár némelyik dalt kissé langymelegnek találtam, vagy épp a hangulatom nem passzolt hozzájuk.

De maradjunk most a feldolgozásoknál, jelesül két nótánál, melyeket már rengetegen kicsontoztak, de Katie Melua is hozzájuk tett valamit. Az első az On The Road Again, amit én legelébb a Canned Heat verziójában hallottam. Imhol!

Aztán most hegyezzük fülünket, miképp is tolmácsolja ugyanezt a nótát Katie Melua.

De ott van még a másik fülem csücske, az I Put a Spell on You, amit a szerző, Screamin Jay Hawkis előadásában hallgassunk most meg (hiszen amúgy rengeteg verzióban hallhatjuk ezt is, tán Nina Simone-né a legjobb, de róla majd máskor), kicsit őrült a fazon, de jó!

Ezen csavarintott még egyet a grúz csalogány. Hallga csak!

Nos, mára ennyi, nehogy kottamérgezést kapjatok!

Farokcsóva

Már lassan hiányérzetem, van hogy pár napja semmilyen volt potentátot nem vezetgetnek pórázon, bilincsbe verve. Blamázs forog fenn, mert vége a látványosságnak, ráadásul a delikvensek póráz nélkül távoznak, igaz, azt már jóval kisebb hírverés övezi. Divatot ebből, mármint a póráz végén csoszogásból még Zuschlag csinált, igaz, nem önszántából. Aztán jöttek a többiek, mint megannyi pedigrés öleb, avagy nagykutya, akik tényleg azt hitték, sajtból van a Hold, tehát megpróbálták fölzabálni.

De mondom, az utóbbi időkben már póráz nélkül távoztak némelyek. Így aztán moccan bennem a sanda gyanú, hogy a gyanúk nem öléggé megalapozottak, ha már ezt tehetik. De a lényeg tán az: láttuk őket porig alázva (azért némelyikük megérdemli), és a kép mélyen bevésődik a retinába no és az emlékezetbe. Jobban, mint a póráz nélküli távozás. Így aztán már nem is kardinális kérdés az, hogy bűnös-e az illető, avagy nem, hiszen láttuk amit láttunk.

De mostanság maradnak a blökik, akiket a gondos gazdi sétáltat a parkban, kezében zacsival és kislapáttal, a póráz végén pedig a korlátozott szabadság tudatában ugyan, de ott viháncol a házi kedvenc. Mert már megszokta a nyakravalót. Olvastam én pici okító tanulmányokat, miként lehet rászoktatni a kutyust a pórázra. Az átütő sikert akkor érjük el, ha teszem azt, kalitkányi otthonunkban kezünkbe vesszük a pórázt, akkor ebünk boldog csaholásra fakad, a farka pedig jár, mint a motolla, mert tudja, hogy sétáltatás leszen. Persze a tökély az, ha a blöki már a szájában hozza nekünk a pórázt, és az ajtó felé táncikál.

Ez az emberre nem érvényes. Mert a szoktatás ellenére alig hiszem, hogy amennyiben a rendőrség csönget egy picit, az ajtót nyitó delikvens a póráz láttán a boldogság miatt nyüszítene. A csóválás pedig végképp elmarad…

De azért a nóta ne maradjon el! A szöveget sem árt értelmezni… Hallga csak!

Izirájder

Csudát láttam! Illetve két motorkerékpárost. Nem zúgtak át a zebrán, mint a golyó, nem egykerekeztek virtuskodva, nem túráztatták, bőgették hetykén a masinákat, hanem andalító lassúsággal megálltak a gyalogátkelőnél. Hosszan, illedelmesen várakoztak, pedig ebben a melegben egy tikkadt gyalogos sem ténfergett arra. De még rendőr sem silbakolt a környéken. Már-már arra gondoltam, tán megártott nékik a duhasztó hőség, Vagy nekem, hiszen nem ilyen lassított felvételekhez vagyok szokva. Aztán rájöttem a dolog nyitjára: valami sárga mellény volt rajtuk, mögöttük pedig ott ólálkodott a vizsgabiztos kocsija…

De erről jut eszembe dolgozó népünk és pártunk nagy vívmánya, a Dongó, amely a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek derekán döngicsélt. Ezt motorkerékpár híján használták a laposabb bukszájúak, nem volt más, mint egy drótszamárra szerelhető kicsi, 38 köbcentiméteres segédmotor, mely dörzskerékkel hajtotta a hátsó kereket. Szomszédunknak is volt egy ilyen csodamasinája, azzal vitézkedett, bár gyanítom, többször pedálozott vele, mint az állandóan lefulladó motort használta. Ezért aztán sebességmámor nem igazán foghatta el a szomszédot, no és nem is kurjongatott, hogy izirájder, öcsém, hiszen hogy Rejtőtöl is lopjak valamit, egy jó kondícióban lévő fejős tehén röhögve lehagyta volna.

Aztán egyszer (bár lehet, többször is), az árokban landolt vele. Ki tudja, tán a Dongó látott meg a kanális mélyén valami ékes, beporozni hivatott virágot, és rászállt. Vagy pedig, ami inkább valószínű: a szomszéd nem bírta a maligánfokot…

Ám hogy azért mégis legyen részünk egy tempósabb sebességmámorban, és a mjúzikról se maradjunk le, imhol a mai zenei desszert, lehet, nem először mutatom, de klasszikusokat nem lehet elégszer idézni…

Intelem

De ha már legutóbbi posztomban Pompei romjain merengtem, itt mesélem el, hogy Iosephus Flaviusnak, az ókor historikusának tollából azt is megismerhetjük, miképp zajlott le Rómában egy győztes háború utáni diadalmenet. A dolog pikantériája, hogy Vespasianus, illetve fia, Titus a zsidók elleni háborút nyerte meg, és az ennek megünneplésére összerántott győzelmi menetről Flavius tudósított, akkor már talán római polgárként. Holott annak előtte Flavius maga is katonai vezető volt a zsidók táborában, jelesül Iotapata erődjét védte, míg el nem fogták, igaz, akkor rögvest megjósolta, hogy Vespasianusból, majd fiából császár lesz. Innentől kezdve a rómaiak, bár sanda szemmel méregették, de magukkal cepelték a háború során, ami köztudott, nem ötperces menet volt. Tehát Iosephus Flavius (aki amúgy ragyogó elme volt), leírása szerint a menet színpompás volt, beléplántáltak apait-anyait, az összeharácsolt hadizsákmány, no és a foglyok hömpölygő tömege követte a győztes hadvezér négy almásderes vontatta kocsiját. Vespasianus mögött, a kocsin pedig ott állt egy rabszolga, aki a gyöztes feje fölé aranykoszorút tartott, ám időnként, miheztartás végett, diszkréten a fülébe susogta: Respice post te! Hominem esse memento! (Tekints a hátad mögé! Ne felejtsd el, hogy ember vagy!)

Hogy aztán Vespasianus a bölcs intelmet megfogadta-e, nem tudom, bár népszerű császárrá vált, akárcsak fia, Titus.

De tököm tudja, miért, mindez a Fidesz-kongresszus idején jutott eszembe, ami nem volt híján némi öntömjénezésnek. Egyedül Pokorni Zoltán, a Fidesz egyik alelnöke intett önmérsékletre…

Az éneklő kutya

A Pink Floyd: etalon. Immáron klasszikus. Számtalan bakelit, CD, DVD boldog tulajdonosa vagyok, amin ők muzsikálnak, akár együtt, akár szólóban, mint Roger Waters vagy David Gilmour. Elolvadok tőlük.

Emlékszem, midőn Kézsmárki Zoli haverom quadrofon erősítőt fabrikált, hogy el tudjunk andalodni a Dark Side Of The Moon című bakelitjükön. Fülkápráztató újdonság volt akkoriban, a hetvenes évek végén. Ám egy lemezük, illetve DVD-jük mai napig hiányzik: az 1971-es pompei koncert, ami egy valamiért furi: egy fia fülelő néző sincs ott. Mert ez egy film, amely egy Adrien Maben nevezetű fazon ötlete nyomán született, aki Olaszhonban vakációzva elhagyta a bukszáját a pompei amfiteátrumban. Visszabaktatott megkeresni, de a nyár éji hangulat az ódon, mélabús kövek úgy elbűvölték, hogy úgy érezte: itten pedig egy koncertfilmet kell csinálnia. Ő a Pink Floydra gondolt. Az együttes pedig nem sokat hezitált, hanem felpakoltak, és irány Pompei. Mondom, koncertközönség nincs, hacsak a Vezúv tövében szunnyadó ókoriak szelleme nem ücsörgött a lelátó kövein. A film törzsanyaga a Meddle című korongjuk zenéje, ami Nick Mason szerint az első igazi Pink Floyd-lemez. Egyetértünk.

És itt lelhetünk az éneklő kutyára. No nem a Jack London-félére, hanem egy bluesszám négylábú, panaszos közreműködőjére. Mert a Pink Floyd amúgy fél kézzel és szájjal persze bluest is tud játszani, nem is akárhogyan, ezt a Seamus című opusszal is bizonyítják. Nick Mason, a banda dobosa, Kifordítva című könyvében megírta ennek a szokatlanul rövid kis nótának a históriáját:

„És ott van még a Seamus (a Meddle lemezről). Ezt a számot leginkább az ,újszerű’ kifejezés írja le. Az a bizonyos Seamus, Steve Marriott (a Small Faces tagja) kutyája volt, akire Dave vigyázott. Steve megtanította a kutyát, hogy ha zenét hall, vonyítson. Rendkívüli produkció volt, így hát néhány gitár kíséretével egy délután alatt felvettük a számot. Amire igazán büszkék vagyunk: ellenálltunk a legnagyobb csábításnak, hogy egy teljes albumot hozzunk össze ugató kutyákkal, illetve meghallgatást rendezzünk azoknak a stúdiókutyáknak, akik bármit megtett volna, hogy betörjenek a zenei életbe!”

Nos, ez a nóta Mademoiselle Nobs címen is fut, hogy miért, arról már dunsztom sincs. No de hogy miről is ugatok, izé, beszélek itten, hallga csak ezt a minibluest (Jézuskám, milyen fiatal még itt David Gilmur és Roger Waters, no és milyen fiatal voltam én még akkoriban én), aztán el lehet dönteni, hogy a blöki tényleg muzikális, akár a gramofont hallgató kutyus (bár ő a rég meghótt gazdi hangját kagylózza a legenda szerint), vagy itten pusztán állatkínzás esete forog fenn, amiért manapság már rács mögé dughatnák az egész zenekart. Mindenesetre én élveztem. Lehet, hogy szadista vagyok?