Uborkaszezon

Beütött az uborkaszezon. A spanyol. Mint a nátha a múlt század elején, ha jól emlékszem, az első nagy világégés után. Meg a spanyolcsizma még elébb, a középkori inkvizíció kissé szoros, de kedvenc lábtyűje. Mintha csak minden szar spanyolhonból jönne, akár az armada, halált is okozva. Mert úgy vélik, hogy a trágyával fertőzött spanyol uborka miatt haltak meg jó páran Németországban, no és néhány százan vannak most is válságos állapotban. A spanyolok persze tagadnák ezt, de már nálunk is onnan származó uborka után kurkásznak egészségügyi szakemberek, ami hol van, hol nincs, már megettük, de nem is volt az ellentmondó hírek szerint. Meg aztán mi már amúgy is a magyar uborkát habzsoljuk, amiből nyári kedvencem, a kovászos is készül, no nem a bolti, a kínjában érett, hanem ami a napra kitett üvegben ölelkezik lassan bugyborékoló, forró szerelembe esve a kaporral a rábiggyesztett kenyérsipka alatt. Aztán milyen mennyei érzés az ízlelőbimbóknak ha már éretten, a hűtőből kihalászva csemegézünk belőle, akár magában is! Kevés az esély, hogy hasmarsot kapjunk tőle, legföljebb a fejünk szorul az üvegbe…

Ezért morbid a történet, midőn itthon, a zöldségeshez betérve, a vevő spanyol uborka után érdeklődik jámboran. A kofa pedig veszi a lapot, és elrévedve a zöldségesládák tengerén így szól:
— Spanyol uborkánk momentán nincs, de ha érdekli, érkezett Fukusimából friss retek…

(És már csak zárójelben: emlékszem, soha olyan szép, fidres-fodros saláták nem termettek, mint a csernobili katasztrófa idején, midőn az ugyancsak morbid vicc szerint sugárzó arccal meneteltek Kijevben május elsején. Mi pedig két pofára zabáltuk a stronciumot).

Amúgy orálisan

És ha már annyit bíbelődtünk mostanában az orális szexszel, mert ugye a témát Strauss-Kahnnal, az azóta már leköszönt IMF-vezérrel kezdtük bontogatni, aki szaxofon- vagy oboaleckét (nevezzük, ahogy akarjuk), adott egy szobalánynak, állítólag erőszakkal, folytatván Alföldi Róbert csőbe húzásával, egyáltalán: nézzük-hallgassuk már meg, milyen is az a szaxofon, hogyan is fújják!

Egészen pontosan hogyan dédelgeti ezt az instrumentumot a szexis szexofonista, akarom mondani szaxofonista, Candy Dulfer. Mondom, szexis a holland hölgy, pedig túllépett már a negyvenen, no de nem is ez a lényeg, hanem a muzsikája. És ahogyan muzsikál. Szerintem felér egy szextettel, ahogy orálisan bujálkodik hangszerével, természetesen az érzelmek is erősen dominálnak, elringatnak… Tán ezért vált méltán híressé Candy Dulfer, aki már ötévesen pergette a dobokat, aztán egy évre rá már a szaxofonnal kacérkodott. Bejött neki. Hiszen már tizennégy éves kora óta vezeti Funky Stuff nevezetű együttesét a siker legmagasabb grádicsaira. Aztán meg olyan művészekkel dolgozott, mint Van Morrison, Prince vagy mint a Pink Floyd együttes.

Első átütő sikerét pontosan húszévesen, a Eurytmics gitárosával, Dave Stewarttal alkotott instrumentális duettjével, a Lily Was Here-rel érte el. Nosza, füleljünk bele ebbe a muzsikába, aztán döntsük el, felér-e ez egy orális szexszel, vagy netán annál is több…. Isteni gödröcskéi vannak!

Alföldi raportra megy

Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója raportra megy. Holnap. Réthelyi rendelte így, aki egyebek mellett a kultúráért (is) felelős miniszter, tehát kompetens ez ügyben. Dönthet arról, hogy Alföldi Róbertet leváltsa-e az igazgatói posztról, amennyiben méltatlanná vált rá.

A történet tán ismerős: a Nemzeti 1 Televízió (amely persze nem a Nemzeti Színház házi tévéje, hanem a Jobbikhoz, kötődik), némileg alulművelt üdvöskéje szegezte Alföldinek egy sajtótájékoztatón a kérdést, hogy megnézetné-e 12 évesekkel Az ember tragédiáját, holmi orális szexjeleneteket vizionálva. Meg bizony! — válaszolta Alföldi, majd így folytatta: „Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében”. Ám immár mai sajtótájékoztatóján Alföldi kijelentette, egyben tévedett: a darab, már az eredeti sem való tizenkét éveseknek, hiszen jószerével nem értenének belőle semmit, amúgy is: a Tragédia gimnáziumban kötelező olvasmány, tehát bőven a 12-es karikán túl, ráadásul a színház szórólapjai is tizennégy éven felülieknek ajánlják.

Na már most! Van itt egy kis bibi! Túl azon, hogy Alföldi páros lábbal beugrott a sorozatos provokációnak, és nem válaszolt valami cizelláltan, én megértem, hiszen őt kevésbé cizelláltan nevezik köcsögnek, Robertának, mondanom sem kell, mely oldalról. Tehát nem először támadják már méltatlanul, hiszen egy művész értékmérője nem nemi identitásában keresendő. De ezzel nem foglalkoznék tovább, bár sorolhatnék itt hosszan zseniális embereket.

Egy biztos: Alföldi nem tartozik a konzervatív igazgató-rendezők közé, viszont a Nemzeti nem kong az ürességtől, annak ellenére (vagy éppen ezért), hogy ennek okán a darab valóban mentes a jó langyos, megszokott konzervitizmustól. Persze most én is abban a cipellőben járok, mint a televíziós tündérke: nem láttam ezt az új rendezésű darabot, csak pár részletet belőle. Igaz, nem is kérdezek hülyeségeket. Viszont ha már Réthelyi is azt mondta, hogy a darabban nincs semmi botrányos (mert ő látta), tudja fene, inkább neki és Alföldinek hiszek, no meg a számos nézőnek.

(Azt már csak újfent zárójelben jegyzem meg, nem először fordult már elő, hogy önnönmaguktól felkent irodalmár jobbikos hölgyikék égetik magukat, lásd egy régebbi posztomból való részletet: …mert Békéscsabán egy agyonművelt jobbikos tündérke felháborodott egy közmeghallgatáson: miképp lehetséges, hogy elhangozhatott az október hatodikai városi ünnepségen a „cionista és magyarellenes” Faludy György verse? Kérdésével önnön tahóságáról tett tanúbizonyságot, hiszen mikor firtatták, egyáltalán tudja-e, milyen verssel emlékeztek az aradi vértanúkra, nem tudta a választ. Magyarán: fingja nem volt, már elnézést a vulgáris megállapításért. De azért cenzúrázni akart. …s talán nem túlzok, ha azt állítom, a mélymagyarkodó hölgy a három éve elhunyt költőzseni meztelen lábát nem csókolhatta volna meg, ha levette volna a cipőjét…)

Ám ami érdekes, Blaskó Péter (igen, az a Blaskó Péter, aki nem volt hajlandó jattolni Gyurcsány Ferenccel, lemondva akkor a Kossuth-díjról, kissé túldimenzionálva a dolgokat némi szereptévesztéssel), is kiállt Alföldi Róbert mellett. Hangsúlyozta persze, hogy nem mindenben értenek egyet, hiszen más világnézetből pislantanak a dolgokra, de Alföldivel remekül együtt tud dolgozni, és innen, a sajtótájékoztatóról protestált a miniszterhez Alföldi maradásáért.

Megemelem most a kalapom előtte…

Alekosz, a bonviván

Mintha megállni látszana az idő, estelente az RTL Klubon még most is Alekoszt kellene lepókhálóznom, ha volna kedvem ilyesmivel bíbelődni, de pár másodperces mélabús szemlélődés után odább billentem a távirányító kapcsolóját. Amúgy ne haljon meg senki hülyén: Alekosz nem valami homéroszi alak az Odüsszeiából, bár szépen időmértékesen csusszant át a Való Világ bajnokaként most valami feleségkeresőbe, ott kínlódik lassan fogyatkozó háremével, megannyi hisztimancival, akik affektálva-nyafogva zokogják teli borospoharukat és a képernyőt, hogy a tévé alá már vödröt készítenek megannyi háztartásban, mint beázáskor szokás.

Mert úgy látszik, vannak még erre az alja műsorra vevők, hiszen akkor nem parádézna teszem azt, nyakig érő lovaglócsizmában Alekosz (hogy ült-e lovon egyáltalán, vagy legalább hintalovon, nem tudom, de nem valószínű, hogy ő trágyáz ki alóla, legföljebb kockacukrot osztogat a prüszkölő pacinak). Meg aztán egy döbbent pillanatra mintha Horthy Miklóst láttam volna tengernagyi egyenruhában valami hajón, közvetlenül az otrantói csata előtt, de aztán rájöttem, az öreg lovastengerész nem volt ennyire kicsiccsentve, mint a mi Alekoszunk, akár egy operettben, akinek már csak egy bonviváni belépőt kellett volna elskáláznia, hogy a feleségaspiránsoknak még inkább pisis legyen a bugyingójuk, netán elaléljanak a gyönyörtől.

No de ezt nem várom meg, inkább nézek valami mást, akár egy huszadjára látott filmet, de azért eltöprengek: hány újszülött csemete kapja az Úrban manapság az Alekosz nevet…

Strauss-keringő

Dugni szerfelett kellemes dolog, főként ha mindkét fél akarja. De nem mindig akarja. Ilyen akaratgyenge volt az a szobalány is, akit az IMF-vezér hajkurászott farokfelvágva a lakosztályában — sikertelenül. Mert a szobatündér elmenekült, majd a rémülettől pihegve mesélte a szállodamenedzsereknek a történteket. Akik aztán némi hezitálás után értesítették a rendőrséget. Így maradt le Strauss-Kahn egy sétarepülésről, mert a zsaruk lekapcsolták, nehogy már Polanskyt játsszon, aki régebben szintén Franciaországba húzta el a csíkot, mert ő sem tudott parancsolni gerjedelmének két remek film rendezése közben.

De valószínű, az eddig történteket mindenki ismeri, mármint az IMF-vezérrel kapcsolatban. Mostan éppen egy hírhedt amerikai börtönben tapogatja a tégláját a nők popója helyett, különleges őrizetben, nehogy már csicska legyen, esetleg népművészeti cserépedény, vagy oboista. Hogy mi lesz a per kimenetele, kétséges (vagy tán nem), hiszen jól fésült védőügyvédek — természetesen nem hivatalból kirendeltek — pátyolgatják, akik valószínű, szép summát vasalnak majd ki védencükből, így lesz majd örökre vasalva, mint nálunk a Fékonpress ing, ami nagy divat volt hajdanán, a kis fekete tulipánnal…

Meglátjuk, ki győz majd, mert régi pásztorórák is felröppentek a sajtóban (még egy magyar hölgyet is felkért egy vagy több keringőre a fickós Strauss-Kahn), amelyek szintén nem nélkülöztek némi erőszakot, akár orálisan is. Meg aztán az sem mindegy, a farok melyik végén vagyunk. Mert amúgy össznépileg mi is ott voltunk, mármint a rosszabbik végén, szívtuk, mint a torkos borz, az IMF-diktátumok velejét… Vagy még szívjuk is?

Sejthető hát, hogy én a szobalánynak drukkolok…

No de hogy zene nélkül ne maradjunk valamiképp, hallga csak!

Hangfoglaló

Tetszett nekem a hangfoglalás napja. Hétfőn volt, de már nem első ízben, immár harmadjára. Évente tartják, melynek célja, hogy a zenét közelebb hozzák a gyerekekhez, no meg minél többüket hangszeres játékra csábítsák. Úgy tűnik, a játék — melyre az ország bármely általános és középiskolája nevezhet — sikeres, mert túl azon, hogy a győztes egymillió forint értékű hangszerrel gazdagodik, szívmelengető nézni a gyerekeket, miként fogadják magukévá a míves zenét.

Most az Ezt egy életen át kell játszani, Hevesi Tamás által előadott nótát nyűtték, nyűhetetlenül. Ezt a zakót tökéletesen Hevesi egyéniségére, hangjára szabta Presser és Dusán akkoriban. Ráadásul annak idején csodás-szellemes klip készült belőle, a Postabank szponzorálta, akkor még nem esett végleg hanyatt a maci, pedig Princz Gábor igencsak lökdöste. (A klipet nézve, egy kósza pillanatra úgy tűnt nekem, hogy Banderas-El Mariachi pattan le a piros buszról gitárjával, no meg a rendőr néni is úgy ropta, hogy még az azonosító is leesett róla, ha akkor volt már ilyen egyáltalán, no és a balerinák a légies tütüben…) Igazi vérpezsdítő, életigenlő, patakzó zene és ének: vitathatatlanul Hevesi Tamás tette naggyá.

De hallga csak, miről is hozsannázok itten…

Wolf-hangoló

Ma este az Eurovíziós Dalfesztivál elődöntője leszen, Wolf Kati is a színpadra penderül, hogy elénekelje versenyszámát. Megnéztem-hallgattam a klipet, nem rossz muzsika, sőt professzionális, oda van téve minden, már majdnem élveztem is, de mit tegyek? Nekem kicsit idegen ez a stílus, de hát mégsem blues- hanem dalfesztivál van… Mert valahogy jobban csipáztam Rúzsa Magdi meztélábas puritanizmusát. De ez gusztus dolga, meg aztán a dalfesztivál rég elcsúszott a show és a szemkápráztató-vakító látványosság felé, némelyik elmúlt évekbeli, befutó dalért nem adtam volna egy kottafejnyi petákot sem. Na, azokhoz képest viszont az aranytorkú Kati száma, a What about my dreams visszafogottnak tűnik, én ezt (is) a javára írom.

A németek állítólag imádják Wolf Katit, aki a fürge rókalábaktól, az X-faktoron át idáig jutott (tegyük hozzá, nemcsak a hangja, a lába is sokat fejlődött), megérdemelten. Azért felszisszenek a rózsaszín optimizmuson Wolf Kati helyezéslatolgatását illetően, mert ez ügyben már estünk néha pofára, ami ugye, előzetes mámor után kellemetlen…

Szavaznunk nem lehet rá, pedig voksolnék szívesen, bízzunk hát abban, hogy kiénekel, ha nem is rókaként, hanem farkasként jó néhány szavazatot az ezerfülű cézár szájából. Hadd dagadjon honfiúi keblem, még ha nem is annyira, mint Wolf Katié…

És ha nem unnád még, hallga csak a klipet, mert mondom, nem rossz!

Szülinap

Szörföztem tegnap a tévén, aztán nicsak, mit látok? Gorbacsov szülinapjáról emlékeztek meg egy angol filmben. Nyolcvanéves a glasznoszty és a peresztrojka megálmodója, a Szovjetunió likvidátora, bár ő nem egészen az utóbbit akarta. Sokan orrolnak is rá odahaza, a nagy szovjet-orosz hegemóniát visszasírók, de hát senki nem lehet próféta a saját hazájában. Viszont a Nyugat isteníti, még Nobel-békedíjat is kapott. Tán mondhatnánk, hasznos hülyéje volt ő a Nyugatnak (főleg Amerikának, aki, ha úgy tetszik a világ csendőre lehetett innentől fogva, ha úgy tetszik, a demokráCIA bajnoka, aki kicsit pánikba esve nézett körül, hogy ezután mi ellen is harcoljon, ha már a nagy orosz medvegy terítéken hever előtte, de aztán hamar új ellenfelet talál), ám a dolog nem ilyen egyszerű, mert nagy koponya ő, még az elhíresült anyajegye is bizonyítja, mint egy stigma. Jót akart, na! Nálunk is népszerű volt, személyisége még a Neoton Famíliát is megihlette, Csepregi Éva külföldön is befutott az őt istenítő dalával.

No de vissza a szülinapi filmre: ekkor adták át a Gorbacsov-alapítvány díját is (hogy ki kapta, lila ibolyám nincs, mert tovább léptem), de megkapott, hogy a köszöntőn, melynek egyik házigazdája az általam kedvelt Kevin Spacey színész volt (ez a nap is jól kezdődött, tán most onanizálás és az Amerika szépség nélkül nélkül is), a Hair című, Milos Forman jegyezte (mekkora olvasztótégely ez az Amerika), filmből is idéztek egy dalt. De én juszt sem ezzel bíbelődöm. Hanem, mivel ez a hippikorszak nagy nosztalgiám a „Szeretkezz, ne háborúzz” jelmondat jegyében, hallga csak a Let The Sun Shine című örök becsű számot, melyre én most is valami sóvár nosztalgiával fülelek…

Hallga csak!

Mazochisták

Azért engem elbűvöl, mennyi mazochista ember leledzik ebben az országban. Már akik utálják Orbánt, mint varnyú a rohadt tököt, mégis az ő nevével kelnek-fekszenek nap mint nap, sőt aberrációjuk odáig szárnyal, hogy jegyzetet, bloggerek pedig posztot is szentelnek reá. Mert ezt tapasztaltam, midőn más portálokon kóringyáltam. Akár naponta teszik ezt, egymásnak adogatva a fagylaltot.

(Vagy pedig: Orbán Viktor neve nekik olyan kulcsszó lehet, mint amivel, ha jól tudom, a CIA-s telefonos lehallgatásoknál élnek, a számítógép rögvest kidobja ha elhangzik valamely figyelemre méltó kifejezés, hadd göngyölíthessék fel, mint Bin Laden imaszőnyegét, a terroristaveszélyt.)

No de hogy ennyi posztot szentelhessenek Vitykára, ahhoz kocsányos szemekkel kell csüggeni például a Frizbiben vagy mi az ángyom kínjában készült Hajdú Péter-féle beszélgetésen, amely a Patás Ördöggel készült. Esetleg videón oda-vissza játszani a sekély kéjt fokozandó, hogy aztán erekciótól kemény ujjakkal nekiessenek a klavinak. Én ugyan az interjút néhány részletet leszámítva, nem láttam, mert Orbán-fóbiám nem terjed odáig, de azért én is mazochista vagyok, hiszen az erről szóló posztokat elolvastam (esküszöm, volt köztük szellemes is, persze nem tömegével), hadd lám, min is mazsoláznak a zord ítészek. Könnyesre röhögtem magam, a megannyi veséző íráson, mármint a szánalmas vergődésen, és elméláztam: kapott-e valamely jeles színházi darab ennyi kritikát, akár jót, akár rosszat, mint ez a tévés interjú vagy mi szösz? Ennyi energiája például még MGP-nek sem volt, igaz, zsenialitását más tollnoki teendőkben is kibontakoztatta.

Minderről már megint az a több rajzból álló Sajdik-karikatúra jutott eszembe, midőn egy bigott nő szidja tajtékozva reggeltől estig Rodin A csók című szobrát, de azért csak estig, mert akkor kivezetik a teremőrök.

Ugyanis záróra volt…