Manneken Piss

Hofi Géza adomázott egyszer a Fészek Klubban. Nem a nagy nyilvánosságnak szánta, de mégis valahogy magnószalagra került. Tehát, mesélte, valami vacsora volt jó pár évtizede éppen, csillogó eszcájg, teríték, diszkrét, intellektuális duruzsolás a meghívottak között, amit aztán Szendrő Józsi bácsi elunt, majd megkocogtatta poharát:

— Hölgyeim és uraim!

— Halljuk, halljuk! — tapsikoltak elaléltan a hölgyek.

— Ha én most megtalálom a pöcsömet, elmegyek hugyozni…

És elment. Tehát nem brunyált az étterem közepére, nem is künn, valami keresztúton könnyített magán vagy nyolcvan zordon-bordon tánc- és illemtanár szeme láttára.

Mert valljuk meg: nagy marha volt a fazon Gyöngyöspatán, mikor horogkeresztet akart hímezni a flaszterra. Meg tán valami szeretethömpöly nyargalt át rajta, keblére akarta ölelni a köcsögöző roma társaságot. Vagy tán azt hitte, megijednek tőle. Van ez így, ha valaki érzelgősre issza magát. Vagy erősre. Szerencséje volt, hogy a rendőrök üstöllést odaértek, és szerencséje volt a másik háromnak is, akik verbálisan próbálták visszatartani… Igaz, valószínű, ezentúl már csak otthon fogja telecsobogni a fajanszot Szálasi nevével.

De legalább gyakorolhatja, míg a prosztatája engedi…

Űrközi duett

Bár én is tisztelegtem Jurij Gagarin emléke előtt, egy különleges zenei csemegéről lemaradtam, mint a borravaló. Erre tegnap jöttem rá, mikor a Youtube-on vadásztam kedvenc együttesem, a Jethro Tull, illetve annak frontembere, Ian Anderson Bourrée című számának valamelyik változata után, hiszen ezen igazán el tudok ringatózni. No oszt’ mire leltem? Egyszer csak Cady Coleman, a rendkívül bájos amerikai asztronauta úszott a képbe pikulájával, és bejelentette, most bizony ő is megemlékezik az orosz űrhajós bátor űrutazásáról.

És rázendített… Lent a Földön, ez időben, oroszországi turnéja során, éppen Permben koncertezett a Jethro Tull, ahol pedig Anderson illesztette szájához hangszerét, néhány percet szentelve a szovjet űrhajós emlékére. A horkantások most elmaradtak, csak a lágy dallamok lebegtek, akár a tündéri hölgy, Coleman….

No jó, Coleman és Anderson felvétele között egyhetes csúszás volt, és a NASA illesztette össze, de létrejött a különleges, ünnepi duett.

Hallga csak!

Az ír Magdolna

Gondoltam, húsvét tiszteletére mi mást is fűzhetnék fülre, mint a Jézus Krisztus Szupersztár egyik dalát, annak a rockoperáét, amely immár színházak közkedvelt (tán szentségtörés, hogy ilyen közhellyel élek, de örökkön „leporolható”), darabja. Arról nem beszélve, hogy 1973-ban film is készült belőle, sajátos, az akkori hippimozgalom ismérveit hordozva magán. Jézus kálváriája számtalan rendezőt megihletett (Pasolini, Zeffirelli Scorsese, Mel Gibson), zömüket láttam is, némelyikük hatalmas vitát, mi több, botrányt váltott ki, akár blaszfémia, akár vértől tocsogó, öncélú jelenetek, akár a zsidókat ért vélt sérelmek okán.

A Jézus Krisztus Szupersztár, bár szintén sajátos látásmódú, mégis valahogy már szépen simul bele az emlékezetbe, nem másért, mint Webber csodás zenéje miatt. Böngésztem a Youtube-on, melyik gyöngyszemet is válasszam a filmből (mert én, kis hülye, úgy véltem, a látvány is fontos), aztán ráakadtam Sinead O’Connor Theology című lemezére, annak is második kiadására, melynek egyik opusza Mária Magdolna dala a Szupersztár-filmből.

Szeretem ezt az ír dalnoknőt. Tán hányatott élete, tán kiállása miatt, talán a berlini Fal-koncertben kitett szívéért, tán istenkeresésért, bár nem egy konfliktusa volt az egyházzal. És talán ezért a dalért, melyet mások biztosan könnyfakasztóbban, fülnek kedvesebben énekelnek, de nekem ez nyersebb, zaklatottabb, hitelesebb…

Hallga csak!

Livin’ Blues

Turkálni hasznos dolog. No nem az orromra gondoltam. Hasznosabb például régi lemezek között, például antikváriumban, ott nagyobb kincset találni.

Eszmélésemet a blueszenére ennek (is) köszönhetem, midőn három használt lemezt is válogattam ott. Lengyel nyomásúak voltak, a Muza (tán jól írom) cég sajtolta. Áldom a nevét, aki eladta, borítójuk is csodás, igaz a bakelit már karcos volt, de megigézve terpeszkedtem a fotelban, annyira fülön ragadott, még a hetvenes években.

A lengyelek akkoriban már dzsesszel, blueszenével jól el voltak eresztve, el lehetett zarándokolni például a sopoti dzsesszfesztiválra, no meg ők bátrabban kacsingattak az európai zenére is, így pillogtak rá fél szemmel a holland Livin’ Blues együttesre, amely igazi, vérbeli bluest lökött, de a rá jellemző stílusban. A frontember Ted Oberg volt, no meg John Fredriksz nevére emlékszem még. És a zenéjükre. Ami nem nehéz, mert azóta CD-n is beszereztem. (Balázs Árpi nevű jó ismerősömnek köszönhetem, akivel sokat darvadoztunk együtt akár a sajtóklubban, akár a Technika Házában működő vendéglátó-ipari egységben, ami leginkább Csucsu nevezetű, anyáskodó hölgy — aki Hernádi Juditra hajazott — szárnyai alatt prosperált igazán, de a klub neve pillanatnyi rövidzárlat miatt most nem jut eszembe, pedig számomra tengernyi, szimpatikus ember enyhelyt kereső menedéke volt, számtalan sört és rövidet le lehetett gurítani meghitt duruzsolás közben.)

Mert a Blue Breeze bakelitjükről már lepattant a tű, annyit hallgattam… Meseszépek ezek a számok!. Hogy miért? Hallga csak, érdemes!

Emlékeztem

Bárhogy óvom régi bakelitlemezeimet, kissé karcosak már. Emlékeket őriznek, melyeknek borítói külön is remekművek. Eltelt évtizedek dalos-verses krónikái ezek a korongok. Köztük A Harmincéves vagyok. Az azonos című musical dalait szedte csokorba. A musicalt a Vígszínház társulata adta elő, ha jól számolom, 1975-ben. Dalait pedig Presser Gábor és Adamis Anna írta. Nagyon jó, szép, elgondolkodtató lemez, kicsit meghúzódva a Popfesztivál árnyékában, pedig mellette a helye. Vagy tán szerintem előtte, ha az időrendiséget félredobjuk. Hol szatirikus, hol lírai… Mesél nekünk sajátos szemszögből a háborúról, ’45-ről, a SAS-behívóról, zsidóüldözésről, a Kossuth-híd építéséről. Én ma az egyik számot hallgattam meg (aztán a többit is), mely Petschauer Attilának, olimpiai bajnoknak, kardvívónak állít emléket, és akinek iszonytató haláláról A napfény íze című film is mesél… A dal pedig: Hazudj valami szépet. Hallga csak!

(Természetesen a youtube-on rosszul van a Képzelt riport egy popfesztiválról című albumként jegyezve. Az illetőt, aki feltette, tán az zavarhatta meg, hogy jó pár évvel később a Harmincéves vagyok-ot CD-n is kiadták, amelyen a Popfesztivál is rajta van.)

Likvidátorok

Újabbb lufit fújtak dagadó orcával pukkanásig. Mégpedig egy, a Facebookon (népiesebb nyelven faszbuk, ami egyben garancia arra is, hogy faszságok is rügyeznek rajta), megjelent kommentet ereget manapság a sajtó, akár a vurstliban. A komment pedig így szól: „Ha valaki biztosítaná gyermekem jövőjét, biz isten kilőném ezeket a tetveket, vityával az élen” .

Nosza, felhördült ezen a jobboldali média, amire aztán reagált a baloldal, no és maga táncos lábú Ferink is, aki úgy vélekedett, ilyen hívekre neki nincs szüksége, mi több, mások olyan húrokat is pengettek, hogy tán provokáció az egész. Ettől függetlenül a jobboldal tovább mantrázza a sztorit, és még tán igazuk is lenne, de van egy picinyke böki. Nevezetesen: akinek van ideje elbóklászni bármely internetes cikk vagy blog hozzászólásai között, már régen fel lehet vértezve ilyen baromságok ellen. Mert tudvalévő, hogy a netttel együtt elszaporodtak a nagypofájú nethuszárok is, akik a névtelenséget is meglovagolva (tán zsenge gyermekkorukban nem jutott nékik hintaló), klimpíroznak a klavin vérben forgó szemmel patakvérben lubickoló ostobaságokat, és ez bizony nem pártfüggő, lehetne itt hosszan idézni elborzasztó nyalánkságokat, amik között például a lámpavas megroggyanna a súlyos teher alatt, magyarán: sok baloldali politikus talpa alatt fütyült volna a szél. Frusztrált emberkék képzelgései ezek, mondom, bármely oldalon.

Én tehát elegánsan átlépném e netes bozótharcosokat, nem csinálnék belőlük hírt. Mert közel sem ütik meg azt sztorit, amit egykori jeles tévés személyiségünk, hogyishijják, na, az a dossziégyáros produkált, aki mondvacsinált orosz bérgyilkost nyaggatott, mennyiért is likvidálná Viktort. Na ott jogos volt a felháborodás…

Az első

Vannak képek, arcok, amelyek immár kitörölhetetlenek. Egy mosolygós szovjet őrnagy. Szkafanderben. Anélkül. Egyenruhában. Szalmakalapban, tán valahol, valami üdülőhelyen. Csak a mosoly azonos, mint egy védjegy. És aki mosolyog szerényen a világra: Jurij Gagarin, az első űrhajós. Évforduló van most, mert 1961. április 12-én jelentette be a TASZSZ (az akkori szovjet hírügynökség), hogy Jurij Alekszandrovics Gagarin egy óra negyvennyolc perc alatt egyszer megkerülte sártekénket, majd sikeresen földet ért az előre kijelölt körzetben, a Szovjetunió területén.

Ünnepelt a világ, no jó, a nyugati fele kissé fanyalogva, tán még duzzogtak is, hogy megelőzte őket a Szovjetunió. De az emberek erre rá se rántottak, istenítették az első űrhajóst, bárhol fordult meg a világon. Mert meg kellett fordulnia, hiszen a politbüró kétlábú propagandája volt ő. (Mondják, a jelöltek közt válogatva, Hruscsov bökött rá, valami olyasmitől vezérelve, hogy ez a jó svádájú Gagarin igazán jól fog mutatni az újságok címlapjain. Jól választott. Mert valóban jól mutatott, különösen bájos feleségével, a népszerűségi túrákon.) Így aztán láthattuk szerte a világban jattolni miniszterelnökökkel, elnökökkel, akár Castróval, akár Che Guevarával, akár Dobi Istvánnal, miközben odakünn a rajongó tömeg esett eksztázisba. Hámozzuk hát le a politikát az eseményről (ami ez esetben olyan, mintha lufit borotválnánk), és fogadjuk el: ezt a szimpatikus fiatalembert tényleg szívébe zárta a világ.

Aki aztán örökre fiatal maradt, bárhogy pátyolgatta, óvta volna őt a szovjet vezetés (például öt évre eltiltották még az autóvezetéstől is), hiszen szükségük volt erre az élő legendára, ami tán furcsa (mert a legendáknak nem ez az ismérvük), de ez a legenda igaz. Bárhogy próbálták elvakultak cáfolni a tényt: Gagarin járt a világűrben. De ezeket az összeesküvés-elméleteket lökjük most félre!

Mondom: Gagarin örök fiatal maradt. Mert repülni akart, nem csak a jövendő űrhajósokat okítani a kiképzőközpontban. Akár egy MiG vadászgéppel is.

Végül engedték. 1968. március 27-én emelkedett magasba egy MiG—17-es UTI kétszemélyes vadászgép, ami egyben azt is jelentette, hogy Gagarin nem egyedül vezette. Hogy aztán a gép eltűnjön a radarokról. Lezuhantak. A baleset okairól sokféle verzió látott napvilágot. Valami meteorológia ballonba ütköztek. De nem. Egy másik gép által keltett turbulenciába kerültek. Dehogy is! A kabin szivárgott a nagy magasságban, pánikba estek, túl gyorsan ereszkedtek. Ez a legutóbbi verzió. És a világ immár gyászolt.

De hogy máig is él emléke, hallga csak, miképp vélekedik erről lírai dalában a Republic együttes!

Eltaknyolva

Mit ne mondjak, vinnyogtam a röhögéstől, egy legutóbbi divatbemutatón, pedig általában nem vagyok genya. Bár eleinte mindig elborzadok az anorexiás csontváztündérkéken, ha végigvonaglanak a kifutón. No jó, nem ők tehetnek róla, hogy ilyenek, hanem a hülye trendit követve, éhkoppos diétára vannak ítélve (bár bizonyosan rúd szalámikról álmodnak, mint ama settenkedő), azért tűnnek nékem valami horrorfilmbéli zombiknak, és kifordul a számból a pizza a szánalomtól. De gondolom, megfizetik őket, aminthogy azért is, hogy lábukat többemeletes, tűsarkú topánkákba szuszakolják, amihez képest a spanyolcsizma gyógycipő, aztán abban csetlenek-botlanak a nagyérdemű előtt. Utóbb már inkább botlanak, na ilyenkor szoktam felnyeríteni, mert ugye, nehéz elképzelni, hogy valaki tűsarkúban cipelje ki a locsolókannát a veteményesbe, mint ahogy nemegyszer imitálják. Ezen még a mellőzött gumicsizma is röhög a sarokban.

Persze nem röhögni kéne, hanem tán azokat kényszeríteni bele ezekbe a kínzóeszközökbe, akik megálmodták, aztán karikáscserdítéssel jelt adni a futóversenyre, hadd lám, ki ér előbb a célba elperecelés nélkül. Mert már ilyen barom versenyeket is rendeznek egyébként, nem az én szadizmusom álmodta meg.

Ugyanis a szép női láb szerintem amúgy natúr is szép, akár a fent említett gumicsizmában is, vagy lapos sarkú cipellőben, és gyanítom, a női virgács kecses ívét tovább megtartja, nem beszélve a lábfejekről, míves bokákról, amit nem torzítanak el idővel. De bizonyára én vagyok a hülye, ezt az ezernyi lábú hölgykoszorú másképp látja gyötrelemtől vöröslő karikákkal a szemében. Lelkük rajta. Addig is maradnak a kínosan egyensúlyozó percek, a még kínosabb taknyolások. S hogy mennyire igazam van: egész csokor videó található ezekből a sikertelen akrobatikákból, amiből imhol egy darabka. Jöhet a taps!

Tini, a nyugger

Nem tudom, szólíthatnám-e Tininek Bródy Jánost, de tán a címben elmegy, no meg egy rajongójától, ami mára tiszteletté szelídült, nem veszi sértésnek. Hiszen még ma is, hatvanöt évesen is ott vibrál a szája szögletében az akkori kamaszos mosoly, igaz, ma már bölcsebbnek tűnik. Nem hittem, hogy már ennyi.

De a királyi tévé reggeli műsora szombaton erre rádöbbentett. Mert ő is vendég volt, akkor mondta fanyarul, hogy immár ingyen utazhat a BKV-n is. Nyugger lett, a mai kissé lenéző kifejezéssel élve. Eltátottam a szám, aztán némi rossz érzéssel napirendre tértem a dolog fölött bár sajgott bennem: az én viháncos ifjúságom is tovatrappolt vele, amelynek mérföldkövei voltak az Illés-lemezek, no és Bródy dalai. Aztán a nagy henye hétvége miatt figyelő szemeimet megest a tévére vetettem, akkor meg egy rocktörténeti műsorba botlottam (persze ez csak képletes, hiszen egy díványon terpeszkedve a botladozás nehéz lenne), amelyben Koncz Zsuzsa zenei életének fonalát gombolyítgatták szorgalmasan, érdekfeszítően, aki szintén aranylapokat érdemel a magyar zenei élet kottáskönyvéből. Gyanítom, sokan vagyunk, akik szívünkbe zártuk, és ami tán meglepő, az utánunk jövö generáció is értékeli. No de meddig jő még ilyen generáció? Mert a mai trendi értékrendek jegén ezek a dolgok sokszor mintha seggre esnének…

Nem tagadom, ha nosztalgiáztam, számtalanszor éltem az egyik dalszövegben írt strófarészlettel, és amit ez a kis filigrán nő (nekem legalábbis annak tűnt egy koncertjén), a francia becsületrend lovagja, aki messze, a csillagos egekben lakozik a mai celebnyikekhez képest, énekelt: „A magnó mellett letérdepeltünk, a lelkünk összeért, lenn a Földön, fenn az égen.”

Mert plasztikus kép volt, mert valóban ott térdepeltünk a Tesla B-5-ös kis orsós magnó mellett, igaz csak néhány évvel később, a gimnáziumbéli kis kompániánk, de a lelkünk összeért…. Legalábbis úgy éreztük. És ha már úgy éreztük…

De elkalandoztam. És nem csak azért, mert körülményes már letérdepelnem, vagy inkább felállnom. Tehát Koncz Zsuzsa is mesélt Bródyról, akit már jószerével kamaszkora óta ismert, és máig tartó barátságuk, munkásságuk jó pár évtizedet átölelt, és aminek csodálatos hozadéka lett. És akivel, mármint Bródyval együtt indultak kertészkedni, úgy, ahogy József Attila is gondolhatta.

Innen pedig már csak egy lépés a költészet napja…

Ennyit mostan, kissé fésületlenül. De hallga csak, Koncz Zsuzsa és Bródy miképp tolmácsolja nékünk József Attilát. (Összevissza turkáltam youtube-on, hogy találjak egy koncertfilmet, de „csak” egyveleget találtam, ha kis türelemmel vagytok, bekopogtat József Attila is rövidesen: a második számmal…)

Nyalóka

Esküvői lázban égnek a britek. Mert aki nem tudná, Vilmos herceg, a brit trónörökös és Kate Middleton frigyre lép. Persze ez a tömeges lázrózsa a bizniszt is virágba borította: bögre, köcsög, tányér nem marad föstetlenül, természetesen a leendő házasok pompáznak rajtuk. De még óvszert is dobozoltak a Kate és Vilmos portréjával. Van ebben valami diszkrét báj, a hagyománytisztelők tán még a himnuszt is eléneklik, mielőtt lepedőakrobatikába bonyolódnának.

De igazán manapság egy új-zélandi bélyeg csapta ki a biztit. Természetesen ezen is a leendő királyi pár turbékol, ám a bélyeget Kate és Vilmos között is perforálták, tán a szinglikre is gondolva. Felhördültek a bélyegszakértők a felségsértésen, mi az, tán nem jósolnak hosszú, boldog házasságot a párnak? Úgy hogy már fejek hullásáról beszélnek, igaz, képletesen, de azért felrémlik a londoni Tower, no meg a bakó, hiszen volt már ilyen a történelemben, no és Nyócadik Henrik, aki még nem ismerte a perforált bélyeget, így aztán bájos fejeket hullajtott zilált házasságait végleg lerendezve.

Mondom, fejek a bélyeg miatt nem fognak hullani, no meg gyanítom az is, öröm forrása lehet, hogy Kate Middletont külön is lehet nyalni. A borítékra…