Görcs

Nagy Magyar Nyelvőrünk, Schmitt Pál már megest hibát vétett, tegyük hozzá, egészen picit, vagy tán nem is hiba volt. Mert a bejegyzéséből melyet a zagyvarékasi művház vendégkönyvébe pöttyintett, nehéz eldönteni, hogy a gyűjteményt hosszú vagy rövid ü betűvel írta-e. No ezt csak azért mondom, mert a számítógép klavijához szokott virsliujjaimmal tollat szorongatva már én is nehezen kalligrafálok. De hát a ballibeket a legkevésbé érdekli ez, hanem már előre dörzsölik a tenyerüket, ha Schmitt kezében pennát látnak villanni, mert tudják, legyen akármilyen kurta farkú egy bejegyzése, abban biztosan elbaltáz valamit, amit aztán kéjesen lehet idézni. Hja, a pokol kapuja vendégkönyvekkel van kikövezve… Legalábbis Palkó számára.

Persze el lehet töprengeni azon, hogy a kárörvendő heherészés a ballib sajátja-e, vagy csak régi adósságot törlesztenek. Mert volt nékünk valaha egy miniszterlelnökünk (lánykori nevén: D—209), akinek viszont a Parlament kupolája alatt a nyelve gabalyodott bele sorra-rendre egyszerű mondatokba, ha útelágazáshoz ért, vagy cseperedni kívánt. Tehát ha szólásra emelkedett, már könyökkel lökdösték egymást a kiböffenő gúnykacajt vöröslő fejjel visszafojtva a fideszesek, mert ők tudták: valami kerékbe tört gyöngyszem bizonyosan kigurul Megyó szájából, akkor viszont elengedték magukat. Megyó viszont már attól görcsölt, hogy tudta, erre várnak, és lőn… Pedig amúgy interjúkban, riportokban érthetően beszélt, szabatosan fogalmazott, tehát abban a fránya kupolában lehetett valami…

Vagy abban a bizonyos görcsben. Ami immár, mint az influenza, Palkó ujjaira ragadt át…

Díjazottak

Tudom, már messze vagyunk március idusától, amikor többek között azért üti fel az újságot az ember, vagy nézi meg a híradót a tévében, hogy megtudja, hogy ki is kapott idén kitüntetést, Széchenyi- vagy Kossuth-díjat. És ha ott pompázik a kitüntettek között valamely, szívének kedves színész, dalnok vagy irodalmár, örül neki. Mint ahogy idén örült a lelkem, mikor megtudtam, Nemeskürty tanár úr Kossuth-nagydíjat kapott. Akik régebbi posztjaimat olvasták, tudják, miért, de most is leírom: ő az, aki könyveivel belém plántálta a magyarságtudatot. Félreértés ne essék: nem a magyarkodást. Persze nem csak ő tette ezt, de nagyban hozzájárult.

Aztán sorjáztak még ott nékem kedves nevek: a magát humoralistának valló Sándor György bölcs humorával. (Sajnos jó ideje keveset hallottunk róla, tán ebben a celebnyik világba már nem fér bele, de jó néhány zseniális szösszenete, megtalálható az interneten, könnyesre röhögtem magam újfent, míg köztük mazsoláztam. Kérdezte is néhány fiatal kolléga, min nyerítettem én akkorákat, mondom, Sándor Györgyön. Tikkadt csend után megkérdezték: Az ki?) No és Hobo, azaz Földes László, aki tán a blues utolsó mohikánja, Deák Bill Gyulával együtt, de aki József Attila bőrébe bújik, vagy Viszockijéba, esetleg a Doors együttes legendás frontemberét tolmácsolja nekünk: Jim Morrisont. Volt szerencsém hallani.

Szóval örült a lelkem. De egy valami csak baszta a csőrömet. Mert a futottak még kategóriában Blaskó Péter színművész neve is feltűnt. Igen, ő volt az, aki még a Gyurcsány-éra alatt visszautasította a Kossuth-díjat. Szíve joga volt, szteppelő miniszterelnökünket én sem csipáztam. De miért nem tette ezt csendben, méltósággal? Mert nyílt levelet írt a mi Gyufánknak, Sánta Ferenc Ötödik pecsétjével példálódzva, hogy akár Gyurica, az órásmester, ő is eltartott kézzel menne haza szeretteihez, ha jattolnia kéne később dicstelen véget ért miniszterelnökünkkel. Na már most, aki csak kicsit is ismeri akár a könyvet, akár a belőle készült remekművű filmet, rájöhet, Blaskó Péter, bár kiváló karakterszínész, itt eltévesztette a szerepet. Azt hitte, ez volt a legnagyobb alakítása (tán még Őze Lajost is leiskolázva), én viszont úgy vélem, epigonként ripacskodott. Ez az én véleményem.

De lehet, tévedek, így azok a díjazottak gerinctelen csúszómászók, akik bármely érában kitüntetést vettek át, és tán rühellték az akkori potentátot ott a vörös szőnyeg szélén, de kezet fogtak vele. És még tán az is bűnük, hogy utána nem eltartott kacsókkal mentek haza. Ezt döntsétek el Ti…

De azért közben hallga csak, miképp fűzi fülünkön keresztül lelkünkbe Hobo József Attilát…

Bikkfanyelven

Kis híján hanyatt vágódtam ezen a szép, derűs reggelen. Egyrészt mert épp a farmisomba akartam beleugrani, ami már az ötvenes éveket és a farmernadrág szárát tiporva már nem megy olyan legényesen, másrészt mert megütötte a fülemet egy, a tévéből csordogáló mondat. Hogyaszongya: A levelek kiküldésre kerültek az ügyfelek felé.

Mondanom sem kell, hogy e gyöngyszemet valamely hivatalos emberke lehelte üdén a mikrofonba. Oda, bele, neki. Nekije. Márpedig az íróasztal-koptatók jelentős hányada nagyon szereti erőszakolgatni idös anyanyelvünket. Szakmányban. Tán ezért is érzem magam hülyének, és nézek, mint kezdő buzi a gőzfürdőben, ha hivatalos levelet kapok. Többször neki kell rugaszkodnom, ha a lényeget próbálom kihámozni a bikkfanyelven íródott mondathömpölyökből. Szótároznék is tán, ha lenne ilyen értelmező kötet, amit aztán bővítgetnének, mint annak idején az Új Magyar Lexikont. (Első nekifutásra grátisz felajánlom az idézett mondat értelmezését: a levelet elküldtük ügyfeleinknek.)

De lehet, ez is a cél, mármint hogy hülyének érezzük és összevissza szégyelljük magunkat, felmérve mogyorónyi agyunk minimális kapacitását, hogy mi, eccerű honpolgárok nem vagyunk képesek ilyen sztratoszférai magasságokban fogalmazni. Illetve követni őket mint Gagarin, vagy legalább mint a Lajka kutya.

Utolsó esély tán, hogy megjelenik Schmitt Pál álamfő (így, egy l bötűvel, mert így jegyezte fel titulusát valami csárda vendégkönyvében), és rendet vág a magyar nyelv eme elburjánzott, ringatózó, nyakig érő gyomtengerében.

De addig is, míg pihegve meg nem érkezik hallga csak, hogyan is szól a Z’Zi Labor dala, amelynek címe stílszerűen: Faképnél történő hagyás…

Kokárdák

Kicsit zavarban vagyok, ha manapság a kokárdákra pillantok. Tévedés ne essék, nem a forradalmi jelképet akarom szapulni, de nézem a tévét, a „királyit”, ahol másképp föst ott a bal felső sarokban az embléma mellett, illetve a műsorvezető kebelén, mint a stúdióba sorjázó vendégekén. Teljesnek látszik a káosz, hiszen egyre izmosabbá válik az a nézet, hogy a nemzeti színeinkből tévesen hajlítgatjuk csokorba a kokárdát. Mert szabályosan a kokárda színei belülről olvasandók, vagyis bévül kell lennie a pirosnak, és kívül a zöld színnek.

Úgy tűnik, a dologban a Petőfi hitvese, Szendrey Júlia a ludas, ő szedte ráncba tévesen a kokárda színeit, és tűzte a lánglelkű költő szíve fölé. De a kétféle módon hajtogatott kokárda (melynek szerepe a francia forradalom idejére vezethető vissza), érdekes módon 1848-ban nem okozott ekkora problémát, mint manapság, hiszen a forradalmi hevületben, egyáltalán a szabadságharcban nem igazán volt érkezésük elődeinknek, hogy kokárdát helyesen kunkorító mesterkurzusokon vegyenek részt, mert hébe-korba harcolniuk is kellett. Így tehát akkoriban jól megfért egymással a két változat, mi több, a ma helytelennek vélt módi burjánzott el, tán sikkesebb volta miatt.

Most viszont már tengernyi időnk ilyesmivel bíbelődnünk, ezért hát a már-már tudathasadásos állapot. Én úgy vagyok ezzel, ha már elődeink is belegabalyodtak a helyesen-helytelenül színkomponált kokárda viselésébe, és ez a botlás immár hagyománnyá vált, tán bocsánatos, ha ezt a hagyományt követem tovább. De a lényeg: legyen bármiképp is hajtogatva, nemzeti ünnepünkön büszkén viseljük, ahogy szemem most végigvándorol a szívekkel együtt dobbanó kokárdákon…

És mivel zeneszerető emberke is vagyok, hallgassátok az ünnepi alkalomból a lelekemnek kedves, 1981-es Illés-koncert igazán ide illő, és az akkori éra szemében kissé eretneknek tűnő dalát, ahol szintén történt egy kis botlás: a lemez első kiadásán, a borítón a Nemzeti dal szerzőjeként még Bródy János szerepel, amit aztán később korrigáltak…

Kaiser és kokárda

Seggre ültem picit, midőn jó pár éve húsvét táján (vagy Mikulás idején, azért nem tudom, mert máig nem tértem észhez, és ez időérzékemre is hatott), valamelyik áruházlánc gondolái közt bóklászva rábukkantam a Mikulásba oltott csokinyuszira. Hogy ez a mutáns miképp jöhetett létre, nem tudom, csak sejtem, valami üzleti érzékkel megáldott titán jött így rá, hogy eme hibridhadsereg nyugodtan állomásozhat ideiglenesen az üzletek polcain a két ünnep között. Valamikor úgyis elvéreznek a bevásárló kosarában. Azt hittem, ezt a truvájt már nemigen lehet felül-alul múlni.

Tévedtem. Mert most meg attól dobtam el az agyvelőmet, hogy a szeletelt, fóliázott Kaiser szalámira kokárdát biggyesztettek. Tegyük hozzá: a fólián ott pompázik egy pofaszakállas úr portréja, aki, már a márkanévből sejthető, Ferenc József ő császári és királyi fensége. Tébolyultan bámultam a szalámira, erős késztetést érezve, hogy hazarohanjak, és átértékeljem történelemtudásomat, újfent fellapozzam az 1848/49-es forradalom történetét, hátha felejtek már, vagy rosszul emlékszem eseményekre, netán Kossuth járult nyálas kézcsókra a cár elé, esetleg Ferenc József védte Klapka ellenében Komárom várát, és Haynau ült a bitófa felé poroszkáló szekéren…

Elméláztam: mi lenne, ha élelmiszer gyanánt hoznák forgalomba a Kádár-kolbászt (ifjabbaknak mondom: a Kádár-rezsim alatt ténykedő rendőrök gumibotját titulálta így a néphumor), felcímkézve például Nagy Imre portréjával. Perverz gondolat.

Ugyanilyen perverzitás a kokárdás Kaiser szalámi is. Csak ez meg is valósult. Nem kéne tán meggyaláznunk a marketing érdekében március 15-ét, nemzeti ünnepünket, annak ellenére sem, hogy volt azóta egy kiegyezés, no meg végigkalandoztuk már mi is Ausztriát a Gorenje-hadművelet idején. Azóta nincs különösebb bajunk a sógorokkal, leszámítva némi környezetvédő perpatvart, de mondom, ez azért kicsit sok(k)…

Prézli tér

Akár kezet is foghatnék Tarlós Istvánnal, Budapest főpolgármesterével: nekem sincs Elvis-CD a gyűjteményemben. Igaz, nekem nem jutott volna eszembe, hogy közteret nevezzek el az aranytorkú amerikai dalnokról, nem igazán az én stílusom, bár tény, hogy Elvis Presley (akit mi, a sokkal markánsabb zenét kedvelő Rolling Stones-rajongók csak Prézlinek tituláltunk), a cukrozott mézet is el tudta adni akkoriban, azaz az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, nem csak a rock and rollt. Tegyük hozzá: forradalmi volt ez a stílus, Amerikán, sőt Európán hamar végigsöpört, nálunk is próbálkozott vele néhány jampinak titulált egyed, amit elborzasztó példaként mutattak be némely szocreál filmben: íme a kapitalista fertő.

No de miért is ez a buzgalom Tarlós részéről? Mert előkerült egy archív felvétel egy Ed Sullivan-show-ról, amelynek Elvis Presley volt a vendége, 1957. január 6-án. Elvis előadta a Béke a völgyben (Peace In The Valley) szívszorító nótát (míg énekelt, beúsztattak néhány képet az ’56-os forradalomról), és arra szólította fel a nézőket, hogy adakozzanak a nehéz helyzetbe került magyarok javára. Tarlós szerint mintegy 26 millió svájci franknyi adomány gyűlt össze.

Így már mindent értek, sőt egyetértek: legyen elnevezve Elvisről köztér, ennyi gesztust igazán tehetünk. Ám felhorgadt erre az SZDSZ (igen, a csipet csapat), miért pont a rock and roll egyik fáklyavivőjéről, miért nem például a liberális társadalomtudósról, politikusról, Jászi Oszkárról, akiről eleddig nincs köztér elnevezve fővárosunkban?

Végül is lehetne róla szó, hiszen hogy Elvisről melyik, eleddig névtelen közteret nevezzék el a tizenkettő közül, szavazást tartanak, ebből következik, hogy maradna még bőven névadóra sóvárgó köztér, de miért zsendül bennem a sanda gyanú, hogy ez pusztán kekeckedés az SZDSZ részéről, akikre aligha lenne büszke Jászi Oszkár?

Különben is: nekem leghőbb vágyam, hogy majdan a Liszt Ferenc repülőtérről az Elvis Presley térre hajtassak…

De hallga csak, miért is érdemelne közteret Pesten a rock and roll bajnoka…

Tökösek

Hajdú János, a Terrorelhárítási Központ (TEK) tábornoka körbependlizte a különböző magyar tévéadókat. Tette mindezt a sikeres mentőakció után, aminek célja magyar és külföldi állampolgárok kimenekítése volt a polgárháborús Líbiából. Ez utólagos számítások szerint tíz ország kilencven állampolgárát jelentette. Mondom, az akció sikeres volt, rövidsége még az akcióban résztvevőket is meglepte. Ennek fényében tán úgy tűnhet, hogy a kormány részéről kissé túldimenzionálták, heroizálták a történteket.

Én viszont úgy vélem, megérdemlik, hogy a TEK embereit és az akcióban részt vevő civileket méltán ünnepeljük. Főleg ha a részleteket is megismerjük, hogy erre az akcióra milyen rövid idő alatt készültek fel, milyen precizitással, hányféle variációt, forgatókönyvet dolgoztak ki. Sőt még Hóvirágot is vittek magukkal, szagolgatni. No nem őt, a négylábút szagolgatták, mert egy bombakereső ebről van szó, hanem az erre a névre hallgató kutya feladata volt szimatolni… (Arról már nem is beszélve, hogy most már tán értik az eddig bazsalygók, fanyalgók, hogy többek között miért is állt fel a Terrorelhárítási Központ.) Tehát az a minimum, hogy jó szívvel veszem Hajdú János dandártábornok pendlizését, annál is inkább, mert érdekel, hogy mi történt.

Mert hogy Líbiában, egyáltalán az arab országokban mi történik és miért, nehéz követni. Mindenesetre most sarkából kifordulni látszik a világ, és ez mindenképpen töprengésre, netán tettekre késztetheti Európát, a NATO-t is, de legfőképpen Izraelt. Azt az Izraelt, amely már elég régen küzd létéért, ha jó ideje erőfölényben is van.

De ha már szóba került Izrael, meg némely riporter szóba hozta Entebét, térjünk ki rá.

1976-ban két német és két arab terrorista eltérítette az Air France Athénból Párizsba tartó járatát, fedélzetén 260 utassal. A gép végül némi tekervény után Ugandában, az entebei repülőtéren landolt, és az elcsigázott utasokat beterelték egy régebbi, használaton kívüli váróba. Itt aztán megjelent Idi Amin, Uganda elnöke, azaz diktátora, és szemforgató módon kijelentette a túszoknak, hogy mindent elkövet kiszabadításukért. Csak hát Idi Amin a terroristákkal cimbizett…

De eközben már Izrael is serénykedett a túszok kiszabadításának tervén, hiszen tudták, a túszul ejtett izraeli állampolgárok nem sok jót remélhetnek, ha nem teljesítik a terroristák követelését: ötven-hatvan „szabadságharcos” szabadon engedését. A végső, elfogadott, precízen kidolgozott terv pedig rendkívül pimasz, egyben zseniális volt, ha tekintetbe vesszük, hogy Uganda Izraeltől mintegy 3500 kilométerre volt, ráadásul az ugandai egyenruhába öltözött izraeli kommandósokat, valamint Idi Amin Mercedesére hajazó járművet szállító Herculesekből álló köteléknek nehéz volt kijátszaniuk a radarokat. Az elsőként landoló Hercules például pofátlanul besodródott egy leszállni készülő brit utasszállító mögé, ezzel fedve le magát.

Nem ragozom tovább, a túszszabadító akció fényesen sikerült (bár a szerencse is közrejátszott, mert bármilyen precíz egy terv, hiba csúszhat bele), igaz, pont a kommandósokat vezető Jonathan Netanyahu alezredes a tűzharcban életét vesztette. Méltán ünnepelték hát őket otthon, Izraelben, amiről többek között Herman Wouk is megemlékezik Izrael történetét átölelő trilógiájában. Tökös akció volt, na!

Innen tehát a laza párhuzam, melyre némely riporter utalt. Ami azért laza, mert nyilvánvaló, a TEK nem túszokat szabadított, és nem fegyveres tűzharcban, bár a mi kommandósaink is fel voltak fegyverezve. De ahogy az izraeliek nem hagyták övéiket, mi sem hagytuk állampolgárainkat a szószban. Tehát a mi kommandósainkat is megilleti a „tökös” jelző…