Vissza az omnibuszt!

Nem egy csörtét lezavartam már fanatikus dohányzásellenesekkel, mert úgy éreztem, álszentek. Mert jól éreztem. Ugyanis az ne szórja nekem szerteszét az igét, aki utána netán egy füstöt bodorító kocsiba pattan, miután jól földbe döngölte, megtiporta, mint bika a dombot, a szerencsétlen dohányost.

Pedig engem nem zavar, ha zárt légtérben tiltják, nekem, bűnös páriának hogy rápöffentsek egy staubra. Mi több: üdvözlöm, a tervezett rendeletet, hogy a vendéglátóhelyeken se lehessen rágyújtani. Egyrészt azért, mert már igen-igen ritkán járok kocsmázni (mert régebben jártam, igaz, általában olyan helyre, ahol intellektuálisan lehetett berúgni, igaz, kaszinónak, netán újságíróklubnak titulálták a vendéglátó-ipari egységet), ott aztán pedig nemcsak a harmatos korsók fülébe kapaszkodtunk, csak hogy fel ne dőljünk az előtte elfogyasztott gyorsító ampullák (röviditalok gusztus szerint), tekervényes fénysebessége miatt, hanem mint valami karmesteri pálcába, az egyre töpörödő, füstölgő bűzrudacskába is, miközben Doors, netán Janis Joplin, LGT, Hobo lemezei döntöttek minket teljes mélabúba.

Másrészt volt egy évtizedes időszak, mikor leszoktam. Mármint a cigiről. Szerfelett büszke voltam magamra, csak a lidércnyomásos álmaimat tudnám feledni. Mert ölég gyakran ébredtem arra csatakosan, hogy rágyújtottam álmomban. Viszont ebben az időszakban nemesedett szaglásom, fintorogtam, ha valaki rágyújtott mellettem a szobában, és kiröhögtek, ha szóvá tettem, hogy immáron kockában lehet kidobálni a füstöt a helyiségből, miközben feltéptem az ablakot.

Aztán, én marha, visszaszoktam. Tegyük hozzá: mentálisan kissé padlón voltam, iponnal győzött az a tudat, hogy megszűnt a munkahelyem. Emlékszem, éjszakákon át cidriztem az erkélyen a mínuszokban, hogy eltöprengjek a világ folyásán és a hogyan továbbon, miközben pöfékeltem. Ugyanis ahhoz már nem volt pofám, hogy odabenn, a lakásban gyújtsak rá, mert beláttam: ahogy engem zavart, ugyanúgy zavar másokat is. Ezért is vettem zokszó nélkül tudomásul a tiltó rendeleteket, ezért ácsorgok akár télvíz idején az udvaron, ha rá akarok gyújtani. Ritkán, mert a francnak van kedve két emeletet le-fel kutyagolni…

No de már azon eltöprengek kissé, midőn azt hallom, az utcán is, a buszmegállóban is tiltanák a dohányzást. Elmesélem, miért. Rendszerint az estvéli, kilencórás busszal pödrök haza munkám végeztével. Állunk ott hosszú, méla lesben, várva a huszonnégyes buszt, ki diszkréten odébb somfordálva, hogy a viháncoló szélben rágyújtson, mert az álmoskönyvben az vagyon írva, hogy akkor előbb jön a busz. Vitorlázik is felénk egy, szusszanva megáll, ajtó kitár, de ez egy különbusz, a vidéki munkásokat gyűjti be, de míg a szórványosan érkezőket várja, békésen pöfögi a pofánkba a monoxidot. Sírülünk még odébb. Mert neki szabad. Ilyenkor fűzöm tovább fuldokló gondolataimat, tán az omnibuszt kéne visszahozni. Igaz, kissé lelassulna az élet, de gyanítom, kevesebbet lehetne hallani a csengő-bongó üvegházhatásról, szmogriadóról. Akkor aztán lehetne püfölni akár rendőrileg, gumibottal is a hülye bagósokat. Mindenki hepi lenne.

De különösen az omnibusz után bóklászó, lócitromot kereső verebek…

No de hallga csak e vitatott témában Karády Katalint…

Mellényileg

És ha már az országházbéli állapotokat ecseteltem legutóbb, vegyük most ki Vona Gábor mellénykéjét a naftalinból, hiszen ő is kivette. Ebben feszített a Jobbik elnöke a tavaszi nyitányon, ami szintén kabaréjelenetek pazar sokaságát hozta. Tény: Vona a gárdamellénnyel provokált. Az is tény, hogy a házelnök ezt jámboran tűrte. No meg az is tény, hogy felhördült erre a baloldal. Csak hát a mellénytől vörös ködbe borult szemek egyúttal a fülek csengő süketségét is okozták, mert Vona többek között feltette a kérdést, ami amúgy engem is szerfelett izgat: hogy ki a frász fogja eltartani az eljövendő nyugdíjasokat? Amit ha nem a Jobbik elnöke kérdez, tán másokat is töprengésre késztet.

Csak hát az a fránya mellény… Aminek nyilvános viselete a dolgok jelenlegi állása szerint törvénytelen, és ami miatt még a rendőrség is kiszállt, de hogy minek, máig nem értem, mert szerintük intézkedési jogosultságuk nem volt, hiszen előbb ehhez meg kéne szüntetni Vona mentelmi jogát. Tán a kormányőrök… Ott állt tehát megannyi daliás kormányőr és rendőr egymásra mutogatva…

De ez az ujjatlan ruhadarab már oly sok vitára adott okot, hogy nékem morbid módon Rejtő Jenő egyik aranyköpése jut eszembe, igaz, kissé átszabva: „Az élet olyan, mint a gárdamellény: rövid és céltalan.”

Kebeldagasztás

Már megest hümmögnöm kell. Ugyanis egy fideszes képviselő, nevezetesen Kovács Péter azzal az üde javaslattal állt elő, hogy az Országgyűlés kezdje napi munkáját a Himnusz eléneklésével. Úgy véli, ez majd arra sarkallja redőzött homlokú honatyáinkat, honanyáinkat (azt a keveset), hogy a magasztos pillanatok után jobban átérzik, hogy ők voltaképpen az ország jobbításán munkálkodnak. Már amelyik.

Túl azon, hogy a Parlament akusztikája csábíthat arra, hogy fohászkodjanak egy jóízűt, rám egyből viszketegség támad, pedig nem is vagyok honatya. Amúgy is manapság olyan sejtelmeim támadnak, hogy az egész ország valami kéretlen csoportterápián esik át, ahol kovácsolni, acélozni akarják nemzeti identitásunkat, mondjuk például a Nenyi nevezetű kalapáccsal, kitűzőkkel, keresztényiséggel. Felsejlik bennem a valamikori MDF amatörizmusa is, amikor regnálása idején hirtelen annyi kopjafa nőtt ki a földből, hogy nem láttuk tőlük az erdőt.

Semmi bajom nekem sem a Himnusszal, sem a keresztényiséggel, a nemzeti összetartozás érzésével, sőt. Csak nem ilyen szájbarágósan kéne ezt tenni, no meg bizonyos esetekben Schmitt Pált diszkréten félretolni, ha nem akarunk kabaréízű történetekbe belefutni. Mindezeket arra hivatott emberekre bízni: írókra, költőkre, zeneszerzőkre, szobrászokra, festőkre, akiknek alkotásai mindezek felé terelgethetnek, finoman. Nem pedig már-már kötelező jelleggel. Mert ha direktben akarják honfiúi és honleányi keblünket dagasztani, nem lesz abból más, csak kelt tészta.

Amúgy pedig, ismervén egy-két parlamentbéli, kurvanyázós történetet, némelyik sportesemény jut eszembe, midőn alig halt el a Himnusz utolsó, magasztos taktusa, az anyázós kórus rögvest rázendített repertoárjára. És ebben is némi hasonlóságot vélek felfedezni…

Téliszalámi

Imádom a téliszalámit. Gyermekkorom óta. Piszére nyomtam az orromat az üvegpult előtt, úgy néztem áhítattal az igézően terpeszkedő, leszeletelt lucullusi lakomát. Még plasztikusabban: csorgó nyállal. Aztán egyszer dorbézolni támadt kedvem, és vettem tíz dekát. Tíz forint volt. Ezt onnan tudom, hogy kifizettem. Az eladó gyanakodva nézett rám, a klottgatyás gyerekre. De kezébe csörgettem a zsozsót, vagyis a zsebpénzemet, aztán iszkoltam haza, hogy kenyérrel és zöldhagymával faljam fel a csemegét. Nem csaptam el a hasam, mi több, még a nemes penésszel borított szalámihéjat is cuppogva bámultam.

Meg tudom hát érteni, ha valaki olyan ágról szakadt, bár van munkája (illetve volt, mert tán kirúgták ezért valamelyik rádióból), hogy besettenkedik a Tescóba, és onnan fizetés nélkül hozna el egy rúd téliszalámit. Gondolta, ettől gazdaságos. Lebukott. Megmagyarázta: éhes volt. És közben nem pirult orcáján a bőr.

Emlékeim közt turkálva eszembe jut Selmeczi Gabriella kiflicsücske is, amit még fizetés előtt majszolgatott, mert állítása szerint egyik ismerőse kínálgatta. Hinnye, de felhorgadt akkor az erkölcsös baloldal! Pedig Gabriella is éhes volt, no és türelmetlen, tán hosszú sor kunkorodott a pénztárnál. De tegyük hozzá: nem fizetés nélkül távozott. Szintén a Tescóból, ami után az üzletlánc még hivatalos közleményt is kiadott a politikusnőt ért alaptalan vádakat cáfolva. Ennyit ért akkoriban egy kiflicsücsök…

Ám a mi settenkedőnknek téliszalámira vásott a foga, pedig éhséget akár parizerrel is el lehet verni. Csak az nem olyan ízletes. Ettől függetlenül szánom őt, tán valami segélyalapot kéne létrehozni számára, bár ha igaz, a gój motorosok már gyűjtögetnek neki. A szalámitaktikusnak….

Moore-sirató

Ha a rádióban hallottam, pontosan tudtam: Gary Moore becézgeti gitárját, szívszorító, zokogó bluesdallamokat csalva ki belőle, hogy elringasson játékával. Egyéni stílusa volt. Ezek az ír muzsikusok tudnak valamit. Megvallom, én csak a blueskorszakát szeretem, azokat a korongokat gyűjtögettem szorgalmasan. Pedig más műfajban, például a hardrockban is tündökölt.

Húsz stúdiólemeze jelent meg, de más bandákban is szívesen játszott. És nála is szívesen játszottak vendégként, például a Cream együttes két legendás alakja, Jack Bruce és Ginger Baker… Nem azok közé a zenészek közé tartozott, akik két végén égették életük gyertyáját, ám mégis most, 58 éves korában elhunyt Spanyolországban. Nyaralt éppen.

Nem írom, hogy végképp letette gitárját. Közhely lenne. Ámbár már lassan az is közhely, hogy az égi zenészek közt tekeri gitárját. Mert sajnos már egyre többen vannak, akik ott muzsikálnak… (Tényleg! Milyen a mennyország? Legalábbis egy szelete? A zenemániások ülnek a pufi felhőkön vagy páholyban, és fülükre fűzik a bluest, a rockot, a dzsesszt, netán Mozartot? Jó lenne megtudni…)

De hallga csak egyik legszebb számát, egyelőre még itt, ezen a sártekén!