Harács

Móricz Zsigmond írása sejlik fel bennem, amit a Nyugatban tett közzé az ököritói tűzvészről. 1910-ben, egy táncmulatságon a helyi honlap szerint 312 fiatal égett benn a rájuk zárt csűrben. Móricz szerint háromszázhuszonöten. Azért zárták rájuk, hogy aki nem tud fizetni, ne mehessen be.

Nincs évfordulója még a tragikus eseménynek, hiszen március 27-én történt. Csak hát, mondom, nekem óhatatlanul Móricz ragyogó tollú, dühödt, oknyomozó írása jutott eszembe (amely aztán irgalmatlan társadalomkritikává terebélyesedett), mikor most a West Balkánban történtekről olvastam-hallottam.

Én nem írok társadalomkritikát. Nem. Csak eltöprengek, a híreken. Egy háromszáz férőhelyes bulin majd’ háromezren tolongtak. A szervezők röhögve játszhatták ki a hatóságot, a tűzoltóságot (tán csak ezért ugrott be nekem Ököritó, hiszen a West Balkánban nem tűzeset történt), megtalálva a kiskapukat. Kár, hogy ilyen kiskapukat az egymást taposó menekülők nem lelhettek. Így aztán meghalt három fiatal lány. Egyesek már konkurenciaharcra gyanakodnak. Nyomoznak ez irányban is. A nemzetbiztonságiak. „Késelés!” — kiáltott valaki, mesterséges pánikot keltve. Ezért történt, ami történt, ezért vadultak meg a fiatalok, ezért taposták le egymást irgalmatlanul, beszűkült tudattal, néhány segítőkész tinédzsert kivéve. Így vélik egyesek.

Mert amúgy nem történt volna semmi, hiába gyűrődött közel háromezer fiatal egy háromszáz főre engedélyezett szórakozóhelyen. Úgy, hogy némelyiknek lába sem érte a földet. Nem ez az első eset, voltak már ilyen bulik. Mondják. Tehát ha nincs konkurencia, nincs baj. De a számok törvénye továbbra sem hagy nyugodni… Igaz, másokat sem. Öt embert már gyanúsítottként letartóztattak. Közülük valaki vagy valakik nagyot akartak kaszálni. Akik szintén nagy számokban gondolkodtak. Zizegő bankókról.

Ám most a halál kaszált…

Perverzió

Olvasom, hogy kistafírozzák a rendőrséget. Vagyis új, viselhetőbb, gusztább egyenruhát kapnak a rend őrei. És tartósabbat. Hogy ne röstelkedjenek szakadtan akár útszéli biztosításnál, ha külföldi delegációk lassúdad konvoja hömpölyög el előttük. Meg aztán az új ruhában a bűnözők után is könnyebben tudják vetni magukat, futás közben nem érzik úgy, mintha kalodába lennének zárva.

A dolog kissé perverz pikantériája, hogy az új rucikat varrottasok (vagyis bevarrt elítéltek) varrják majd megrendelésre. Hinnye! Ez aztán a szójáték! Gondolom, szívük minden melegét beleöltik a rendőrnadrágokba, uniformisokba. No és a majdan utánuk vágtázó cipőkbe is. Már ha visszaesők is lesznek az úri szabók és cipészek között. Merthogy a flaszterkoptató lábbeliket is a büntetés-végrehajtó intézetekben suszterkodják össze az utcán cirkáló biztos urak lábára. Tán még lúdtalpbetéteket is gyártanak hozzá. Just do it!

Szerencsétlen visszaeső, ahogy futás közben hátrapillant az utána Rugóláb Nyuszi seriffként szökellő rendőrre, és egyre fogy a köztük lévő távolság, pihegve tán arra gondol, nem kellett volna ilyen remek mestermunkát végeznie. És csak pisla remény lehet számára az, hogy a közeg pusztán megdicsérni akarja…

Reptérkeresztelő

Hírelik, hogy a kormány átkeresztelné a ferihegyi repülőteret: Liszt Ferenc zeneszerző nevét adományoznák neki, legkésőbb októberre. Tehát semmi közvélemény-kutatás, szavazás, mint történt egyszer az M0-s körgyűrű északi hídjának esetében. Mert a csacska nép Chuk Norrist favorizálta akkoriban, mellbe rúgással előzte meg az akciófilmek kedvelt hőse István királyunkat. Komolytalanná vált a dolog.

De hogy a reptér esetében miért éppen Liszt Ferencre esett a választás, lehetne bogarászni: Ferenc, Ferihegy. Bár ezzel az erővel Erkel Ferenc is lehetett volna, netán Gyurcsány Ferenc, aki végül is nagyot repült, de azért ne tébolyodjunk meg ennyire.

Ám a magyarázat egyszerűbb: minden ország, amelyik kicsit is ad magára (még a legatyásodott, kis országok is), neves személyiségről, művészről, államférfiról nevezi el repterét, olyanról, aki az adott ország szülötte. Lásd: New Yorkban JFK repülőtér, Párizsban Charles de Gaulle, Rómában Leonardo da Vinci, Varsóban pedig Chopin, hogy a legnyomósabb érv maradjon utoljára. Nálunk pedig amúgy is Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója közelg, tegyük hát így is emlékezetessé!

Legyen hát! De rémlik valami Petőfi csarnok, amit a népi lelemény nemes egyszerűséggel csak Pecsának becéz. Elmennek a… Nem csipáznám tehát, ha aztán némelyeknek a reptérről a nullás liszt ugrana be, és nem a zseniális művész által komponált rapszódiák…

(De hogy lássuk, halljuk, hogy Liszt Ferenc legalább olyan nemzetközi, akár egy repülőtér, hallga csak!)

Szilveszterem

Úgy rémlik, hajdanán, még a csikókoron is túl, éjfél után kerge körtelefonba szédültünk, hogy bóléízű hangon boldog újévet kívánjunk a jó barátoknak, akik nem tudtak eljönni a házibulira, másutt fújták a papírtrombitát, vagy ették le magukat a mustáros virslivel. Természetesen szilveszter éjjeléről vagy hajnaláról vagy mijéről beszélek… Aztán ahogy fogunkban szaporodott az idegen anyag, már évente kevesebbszer tárcsáztuk a telefont, illetve szórványosabban nyomorgattuk a mobil gombját ilyentájt.

Öregszünk, na! És óvatosabbak lettünk. És morcosabbak. Tán tavaly vagy tavalyelőtt például álmomból csörgetett fel a haverom, hogy a petárdadurrogásos éjszakán boldog új évet kurjantson a telefonba. Aztán megszeppenve kérdezte: tán aludtál? Ez év hajnalán én kérdeztem tőle ugyanezt, csak én kárörvendve, hehehe…

Mert most ravaszabbak voltunk. Néztük a tévét az asszonnyal, aztán az ernyedt Galla-féle poénoktól elálmosodva ledőltünk kicsinyét az ágyba, hogy éjfél előtt felébredjünk, mert a szilveszter azért mégis egy viháncolós ünnep. Lehet bámulni az ablakból a gyönyörtől sikkantgatva a színes bokrétaként, harsányan nyiladozó petárdákat, hámozni az ezüstpapírt a pezsgősdugóról, Himnuszt hallgatni elérzékenyülten, aztán végignézni megilletődötten Schmitt Pál tárlatvezetését a kiglancolt Sándor-palotában. Mert először azt hittem, ez is kredences, zászló nélküli beszéd lesz, mint egyszer Sólyomé. Ám köztársasági elnökünk a szpícs közben útra kelt, volt aztán zászló egész csokorral, szárnyas ajtók, tükrök, melyekből visszatükröződött a tükörfényes parketta vagy fordítva. Pazar látvány volt, a köszöntőre pedig alig emlékszem. Bele is fáradtam a bolyongásba…

Aztán átlavíroztunk a Mezzo tévére, jó választás volt. Jean-Jacques Milteau herflizett a bécsi dzsessznapokon. Életemben nem hallottam róla, most viszont megjegyeztem a nevét, kár, hogy erről a koncertről nincs egy tisztességes felvétel. No de sebaj! Én most mégis vele kívánok boldog új évet minden erre bóklászó olvasómnak, de különösen Balambér uramnak! :)