Idő van!

Törlöm ki a csipát a szememből, csoszogok a konyhába egy mennyei kávét feltenni. Szertartás ez reggelente, remegő orrcimpával szippantani az őrölt kávé illatát, kiporciózni, aládurrantani a főzőnek. Pislantás a halkan kettyenő órára, de kéjjel, mert most nem ostoroznak a másodpercek. Furcsa ez a világosság, máskor még indiántáncot lejtek a sötétben, ha meztéláb belerúgtam az ágy sarkába.

Kaptunk most egy órácskát ajándékba, amúgy is szabad nap van. A cigifüst is békésen kunkorodik. A budin is több idő van elmélkedni, olvasgatni. Aztán bosszút állni a rohanó időn: az összes órát visszatekerni, átállítani, vagyis az időt pofára ejteni, hadd sprinteljen újra, majd hétköznapokon úgyis felveszi a korbácsot. Aztán elmerengek a monitor előtt, leporolandó a blogomat. A fülemben pedig máris a Pink Floyd Time című száma mórikál összes hangeffektjével.

Hallga csak, hogy pulzál az idő! Most még elmolyolhatsz rajta…

Pajtások

Otthon ünnepeltem, jobbára a tévé előtt. Tanulságos volt a műsorhömpöly, amit az ötvenhatos forradalom és szabadságharc apropóján nyújtottak. Pörögtek az események, az ötvenes évekbe csöppenthettünk régi híradók jóvoltából, majd jöttek a rekvizitumok, az akkor használatos eszközök, korkép, min is szórakozhatott a moziba betévelygő nagyérdemű. Vagyis mit etettek vele bújtatott és egyáltalán nem bújtatott propagandahabbal a tetején. Aztán fölsejlettek a vérvörös ködből Biszkuék, majd történészek, jogászok osztották az észt, amin kicsit hümmögtem, de hát az ingának az a tulajdonsága, hogy jobbra-balra leng. Most éppen jobbra…

Engem azért egy kissé morbid, korabeli híradórészlet nyűgözött le, pedig nem volt másról szó, mint az úttörővasútról, amin persze Rákosi és Rajk pajtás is utazott a gyermeknép között elvegyülve, miközben föléjük tornyosult apró termetével egy úttörőkalauz a lyukasztóját csattogtatva. A narrátor pedig valahogy így tálalta a dolgot: — Rákosi pajtás felmutatta a jegyét, de Rajk pajtás nem találja a sajátját. Ejnye, Rajk pajtás!

S mindeközben Rákosi és Rajk vidáman nevetgél. De mintha Rákosi pajtás vidorabban heherészett volna. Rá pár hónappal pedig Rajk pajtást letartóztatták. De ez már nem ebben a híradórészletben volt látható… No meg azt sem tudom, a bliccelést felrótták-e vétkéül. No jó, világos, nem erre épült a koncepciós pör. De mégis… Tán intő, apró jel lehetett ez akkoriban a filmkockák között olvasni tudók számára.

Azért jó érzés töltött el másnap, midőn a buszon utazva ellenőrök léptettek felém, és meglobogtattam a bérletemet.

Tollminátor pajtással minden rendben van…

De hogy mégis körülbelül miről dumálok itt, kukkantsunk bele az Én és a nagyapám című opusz egy részletébe, amin zsenge gyermekkoromban én is elringattam magam… (A film 1954-ben készült, Gertler Viktor rendezte, és nicsak, a nagyapó szerepében Gózon Gyula tündököl, a rakoncátlan onoka pedig Koletár Kálmán. Meg kell hagyni, nagy arc a srác.)

Pipicici

Aszongya egyik celebnyikünk valamelyik főzőműsorban, miután hazacuccolt a piacról: — Vettem pipicicit is!

Mija ménkűt? — csodálkoztam bambán, aztán az étlapról derült ki, csirkemellet vásárolt a szerencsétlen, csak ő is abba a gügyögészeti csoportba tartozik, akiktől menten vakarózni támad kedvem. Pedig messze tűnő távlatokat nyit ez az infantilizmus, lehetne innentől kezdve választékosabban pipikebelről szót ejteni, durvábban pipicsöcsről regélni, no de hogy a mi Fekete Pákónk is legyen keresztapa: pipididiről. Lényeg hogy rántva legyen.

Elfogadom, vénülök már, tán azért rettenek el az ilyen típusú gügyögésektől. Már azt sem szeretem, ha a piacon gyümit vagy koviubit kínálnak, netán ubisalit az étteremben. Kicsit gejlnek érzem, akár ha cukrozott mézet szopogatnék. Köpni támadna kedvem harákolva, de ugye, azt sehol nem illik.

No jó! Mondhatnánk, fagyit nyalunk és nem fagylaltot (bár a Bikini együttes az utóbbit), moziba megyünk, és nem mozgóképszínházba, bár itt érthető a rövidítés.

De a gügyi-bügyi harapódzik már szépen. Mert mondjuk, kisgyereknek, annak a kis tüncilinek gügyögheti anyucika (édesanyaként popón billentve édes anyanyelvünket), hogy pancsizzunk, aztán menjünk a bölcsibe vagy az oviba, bár már ezt sem értem, hogy miért. Ámde már újságokban is (és nem a Dörmögő Dömötörről beszélek), akár címekben ott virít a bölcsi és az ovi. Pedig ezek a szavak eredendően szépek: bölcsőde, óvoda, hogy a kisdedóvóról már ne is írjak, mert az már tényleg régiesen cseng. No és kifacsarásuktól kicsit depi leszek.

Vagy még plasztikusabban: tele van vele a kukim…

Norbi update

Fanyalogtam én itt egyik posztomban az X-faktoron, de inkább a Megasztáron, mondván, nemigen fogok itt neveket megjegyezni. Hullajtsuk most el a Megasztárt, mert mint írtam, kifulladt az már, de inkább felhígult, betöltötte hivatását régebben. Nem is értem, hogy többek között Pici bácsi, azaz Presser Gábor miért feszeng ott a zsűriben, bár meglehet, annyi pénzért neki is lehet korpás a haja, nézzük el neki!

No de most, a legutóbbi X-faktoron leseggeltem. Illetve két üdvöskén. Az egyik Wolf Kati, aki már készen van, csodásan énekel, nagy utat tett meg a Fürge lábak óta. Jó lábakkal. De a hangja még jobb. Ám nem is ővele akarok én bíbelődni, hanem Király L. Norberttel. Akit a válogatáson a közönség eleinte kiröhögött, de ő nem hagyta magát, hanem végig énekelte a Joe Cocker-számot, amit választott, de jóval szögletesebb mozdulatokkal, mint az öreg dalnok tette. És ahogy Nagy Feró mondta, volt benne valami. Egyéniség a fazon, egy édes-hülye pofa, de végtelenül tehetséges. No meg legutóbbi választásával, megpendítette régvolt ifjúkoromat. A Sweet home Alabama című opuszt interpretálta. Zseniálisan. De volt egy bibi. A számot a Kid Rock együttes nevével fémjelezték, midőn felkonferálták. Nem mondom, ők is jól bazseváltak, de a szám eredete jóval régebbi, hamvas ifjúságom egyik jeles rockegyüttese, a Lynyrd Skynyrd fűzte a fülembe, vagyis a Kid Rock csak feldolgozta.

Emlékeimben él Göczey Zsuzsa műsora, a Lemezbörze helyett. Ott fedeztem fel ezt a számot, s vettem fel magnóra (Tesla B—5). Ha keresném, még tán megtalálnám a tekercsek között. És most, nyomozásom közepette felgöngyölítettem, kitől is kapta az együttes a Lynyrd Skynyrd nevet. Egy középiskolai tanárról, Leonard Skinneről, aki utálta a hosszú hajat, s a zenekar egyik későbbi tagját állandóan fodrászhoz hajtotta volna. Most halt meg, szeptemberben. Áldassék az ő neve! És hogy tovább fűzzük a történetet, a Forrest Gump című mozi egyik betétdala lett a szám, ami a vietnami háborúról szól, és Tom Hanksnek szerzett hírnevet…

Hát így rúgott bele szunnyadó emlékeimbe Király L. Norbert, és vitte tovább a lángot.

És egyáltalán nem bánom, mert aki Király, az király…

Hallga csak az eredetit, majd Király L. Norbertet!

Hiénatempó

Az élet és a regény világa megint találkozott. Ami tán nem is véletlen, hiszen egy jó regény az életből merít, de írhatnám: a halálból is hiszen eszembe jut Irwin Shaw nagy sikerű, II. világháborús regénye, az Oroszlánkölykök. Imhol egy részlet belőle:

Eszébe jutott az a történet, melyet egy angol barátja mesélt az előző háborúról. Barátja a Somme mentén harcolt, s a csata harmadik napján, amikor úgyszólván alig maradt már valaki a századából, s pihenésre, segítségre nem volt semmi remény, levelet kapott otthonról. Reszkető kézzel, csaknem könnyezve bontotta fel. S a levelet a belföldi jövedelmi adó csoport angliai megfelelője küldte, mondván: „Ön ismételt felszólításainkra sem tett eleget az 1914-es évre szóló tizenhárom font hét shilling adóhátralék befizetési kötelezettségének. Sajnálattal kell közölnünk, hogy ezúttal legutoljára figyelmeztetjük önt. Amennyiben kötelezettségét elmulasztja, kénytelenek leszünk megtorló lépésekhez folyamodni.” S barátja, társai közül az egyetlen sáros, beesett szemű, ágyúk szüntelen dörgésétől csaknem megsüketült, toprongyos életben maradott, komoran ráírta a levél hátoldalára: „Jöjjenek, s hajtsák be rajtam. A hadügyminisztérium örömmel megadja a címemet.” Azzal átnyújtotta a századírnoknak, hogy adja postára, s megint szembefordult a németekkel.

Eddig a regényrészlet. Az élet pedig? Látom a Híradóban, olvasom az interneten, hogy alig pár nappal a vörösiszapos, iszonyatos tragédia után némely bank már küldi a kábult kolontáriaknak a figyelmeztető leveleket (nem is értem, hogy postázták ki nekik a marsbéli tájon), melyeknek summázata az, hogy mivel jelzálogos lakásuk értéktelenné vált, azonnal fizessenek egy összegben.

Nem értek hozzá. Lehet, a bankok követelése jogos. De hogy az ő gyorsaságukhoz képest a hiéna fürgesége az állapotos csigáéval ér fel, az is biztos… És ez már csak azért is visszataszító, mert hiszen egy ország sietett a kolontáriak, devecseriek segítségére, adományokkal, telefonokkal, SMS-küldésekkel, és ott van többek között a Soros Alapítvány is egymillió dolláros segítségével, a Makovecz-iroda már lakóparkot tervezett, és még sorolhatnám.

Erre mondják póriasan: elválik a szar a májától…

Let It Be

Tán nem leszek kegyeletsértő, ha megint egy kissé morbid viccel kezdek. Történt pedig, hogy 1980. december 8-án John Lennont lakása, a New York-i Dakota Ház előtt Mark David Chapman meggyilkolta. Elfogták az őrült fazont, majd a rendőrségen faggatni kezdték, miért ölte meg Lennont.

— Lennont? — kérdezte Chapman döbbenten — Hát nem Lenint?

Ennyi a vicc. S hogy miért is rángattam elő? Mert John Lennon, a zenei ikon, a Beatles egykori frontembere esze és lelke tegnap lett volna hetvenesztendős. De csak kurta negyven év jutott neki, igaz, pazar munkássága kitett akár több emberöltőt. Mert nem mintha az együttes többi tagjának szólólemezei nem fogytak volna, hiszen dögös nóták voltak azokon is, de mégis: Lennon máig fölöttük áll zenei elmélyültségével, filozófiájával. Majdnem forradalmat csinált, csináltak. A béke és szeretet virányos forradalmát. És tán valóban úgy volt: akkoriban többen szerették őket mint Jézust. Hiába tiporták lábbal, törték össze úthengerrel hisztiző bigottak az együttes lemezeit…

Nem ragozom tovább, hanem elmatatok a polcomon heverésző Beatles-lemezeim között, kihámozom az egyikből a bakelitkorongot, hadd szóljon Lennonért egyik legszebb daluk, a Let It Be

Megaiksz

Szombaton este asszonyuralom volt, a távirányítót ő kaparintotta meg, de én is ott silbakoltam mellette, tehát néztem-hallgattam az X-faktort, no meg a Megasztárt, mert az később is futott. Nem mondom, tényleg voltak tehetségek, de különösebb katarzis nem ért. (Ez abból is látszik, hogy eleddig egy nevet sem tudtam megjegyezni). Így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy Rúzsa Magdi felfedezésével már régen betöltötte hivatását a Megasztár, mert a kishegyesi csalogány volt az eddigi legnagyobb dobásuk, a többi nyertes igencsak alatta szárnyal.

No és még: már régóta taszít mindkét műsor ostoba módon feltupírozott, intimpistás „járuléka”, vagyis bár mindkettő szombaton hömpölyög elő, de a hét minden napján belelépek, ha akarok, ha nem. Gondolok itt a magyar Suzan Boyle-nak kikiáltott hölgy hányatott, könnyfakasztó sorsára, már a bulvár is erről harsog, vagy a vadabbnál vadabb találgatásokra, ugyan miért is lakik egy szobában egy megasztáros csajszi és srác. Szerintem csak piros pecsenyét játszanak…

Mondom, nézhetőek még ezek a dalnokos műsorok, bár egyetlen friss momentumnak Fridi javaslata tűnt: szerinte a két kertévének le kéne ülnie megegyezni, ne azonos időpontban adják műsorukat, hadd kóstolgathassa az ezerfejű és kétezer fülű cézár az összes tehetséget.

Miért is gondolom én, hogy Fridi ez esetben naiva szerepben tetszeleg…