Kussoltam jó ideig. Zabszem nem fért a seggembe. Ugyanis műtétre készültem. Már régen, jó pár éve unszoltak, ha valamiért ultrahangos vizsgálaton jártam, ugyan, szabaduljak meg az apró, de rengeteg kövecskéimtől, mert egy szép napon arra ébredek, hogy az a nap nem lesz szép, netán görcsökben fetrengek. Elborzasztó kép volt, tehát belevágtam. Macerás egy dolog, körbejárni a nagyrutint, vérvétel, ultrahang, belgyógyászat, röntgen, közben ücsörögni a várókban, más nyavalyáit hallgatni, ha már én az enyéimmel nem dicsekszem, pedig ilyen korban az ember akaratlanul is gyűjti, mint a bélyeget.

(Még a műtét előtt találkoztam egy régvolt, kedves nyomdász kollégámmal, hogy vagy, hogy vagy, hangzottak az obligát kérdések. Hát neki porckorongsérve van, mondta, azzal nyűglődik, valami denevérágyat venne, állítólag az csodás. Nem is tudom miért, elkapott a nemes vetélkedési vágy, tán hogy vigasztaljam, hiszen jó tízessel fiatalabb nálam, sorjáztam én is a bajaimat, de ő tromfolt. Ő nyert. Ennyiben maradtunk. Illetve annyiban, hogy pár éve még a nőkről fecserésztünk, mikor összefutottunk. Mert még röptében a legyet, mint a denevérember… Ehem!)

A kórház. Bevackolódás a kórterembe. Húzni az időt, minél később kelljen levedleni a civilt, azaz az utcai ruhát, hiszen ha már pizsamában vagy, elkezdődött a beletörődés folyamata. Közben a hitves már rendezkedik, csörömpöl a kis szekrényedben, aztán pedánsan konyharuhát, törülközőt tereget, szádba rágja, hogy mit hová tett, de ez valahogy most nem zavar, rá hagyatkozol, bólogatsz, mint a kutya, a Zsiguli hátsó szélvédője mögött. Aztán elbúcsúzik, de majd jőni fog, ígéri. Hiszek neki.

Ismerkedés a sorstársakkal. Majdnem olyan, mint a katonaság, csak gyorsabb ívű pálya. Vannak a gyámoltalan kopaszok, akik még csak most öltöztek be, szárnyaszegett szeméremmel pislognak körbe, és érdeklődnek a körlet-, azaz a házirend után.

Aztán vannak a bennfentesek, akik már túl vannak a műtéten, de még csoszogva cipelik magukkal a műanyag tasakot, mint valami ridikült, lóg a cső belőlük. És ott vannak, akik már úgymond a centit vágják. Legyintenek, mikor elrebegem, hogy én epekőműtét várományosa vagyok. Az semmi! Azt jobb helyeken a portás is megcsinálja, mondja az egyik sorstárs, már künn az erkélyen, ahol a füstöt fújjuk unalmunkban. Tüdőműtétre vár. Csodálkozva hümmögök. Már megfenyegették, hogy seggbe rúgják, ha tovább cigizik, de nem tud lemondani róla. Azt latolgatja, hogy a frászban bírja majd ki az intenzíven, a műtét után, ha nem gyújthat rá? Nem tarthatok neki szent beszédet, bár csüggedten elnyomom a csikket, aztán átnézek a másik erkélyre, amely a dohányos egészségügyieknek van fenntartva, magyarán oda száműzték őket. Ott kunkorítják a füstöt. Mi meg itt. Akár integethetnénk egymásnak.

(Folytatása következik. Talán.)

Címke: bélyeg, cigi, epekő, kórház, kórterem, zabszem   Komment:

A bejegyzés 2010. 09. 5., 06:14-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.