Kéjnő a kincstári lovon

Van egy disznó vicc, miszerint a francia idegenlégió egyik eldugott garnizonjában inspiciál az ezredes. Mindent rendben talál, bakancsok, övszíjak fénylenek a beléjük dörzsölt viasztól, Lebel puskák rendben, glédában, tökösen áll a század. Ám a colonelnek szemet szúr egy teve, amelyik ölég lestrapáltan kérődzik az udvaron.

— Hát ez a teve mi célt szolgál?

— Jelentem, mon colonel, ez a legénység szexuális igényét hivatott kielégíteni!

Megtetszik a dolog az ezredesnek sámlit kér a teve mögé, aztán, hogy is mondjam, jól megmegszeretgeti a kétpúpút, hogy a füle is kettéáll tőle.

— Így szokták? — kérdi az aktus után a helyőrség parancsnokát.

— Nem egészen, mon colonel! Hanem ha valamelyik legionárusra rájön a kettyinthetnék, akkor felpattan a tevére, és elüget a legközelebbi kuplerájba!

Ennyi a vicc, de hogy megtapasztaljuk, milyen bohó is az élet, nem kell elzarándokolnunk Afrikába, ölég, ha csak Hajmáskérre látogatunk, igaz, a múlt század harmincas éveiben.

Lássuk hát, mi is történt akkor, milyen drákói ítéletet hoztak és milyen vétségért, bötű szerint idézve:

A hajmáskéri állomásparancsnokság 1933. évi 26. sz. állomásparancsából

Fenyítés kéjnők lovagoltatása tárgyában.

V. simontornyai Sch. A. főhadnagyot, a 2. Klapka György honv. táb. tü. osztályállományából, mert,
Hajmáskéren 1933. július 22-én vasárnap meggondolatlanúl, részben ittas állapotban, olyan magatartást tanúsított, mellyel a tábor tiszti karának és azok családtagjainak megbotránkozását vonta maga után azáltal, hogy a külső táborban (népszerű nevén Dühöngő) települt és a Térparancsnokság hatáskörébe utalt tábori találkahely irányába lovagolva, annak egyik szerződéses kéjnőjét, annak kifejezett kérelmére ugyan, de szolgálati lovára, erősen hiányos öltözetben, felülni elősegítette, majd lovának vékonyára nádvesszőjével váratlan ütést gyakorolva azt e váratlan segítségadással vágtába beugratta, minek következtében az lovasával a belső tábor irányába vágtatott s így a tábor főútvonalán — az u. n. Andrássy-úton — hangos patkócsattogásával és a belső tábor területére előírt jármód megszegésével a figyelmet magára vonta s a kincstár tulajdonát képező és reá bízott kincstári értéket szükségtelen igénybevételnek tette ki, majd e szabálytalan jármódjában és hiányos öltözékében sikoltozó és tomporát fedetlenül hagyó lovasával az E-74 épület telepterén és ott éppen folyamatban levő tábori Istentisztelet már egybegyűlt résztvevőit megbotránkoztatta, a figyelmüket a szentmisétől elvonta, továbbá mert a szóbanforgó kéjnőnek meggondolatlanságából kifolyólag súlyos testi sértést okozott azáltal, hogy lova az istállóhoz érve, annak ajtajában lovasa fejét a szemöldökfába beverve lóról esett és többrendbeli zúzódást szenvedett, tekintettel eddigi kifogástalan magatartására

két heti állomásfogsággal

fenyítem meg. Nevezett fenyítése f. hó 26.-án kezdődik, melyet a tábor térparancsnokának Ranczerberger alez.-nek jelenteni köteles. E meggondolatlan tettének következményeit (orvosi költség stb.) ugyancsak a térparancsnokságnak köteles megtéríteni. Ranczerberger alezredes ennek megtörténtét nekem jelentse.

Egyben felhívom a lőgyakorlatokon jelenleg résztvevő tanütegek beosztottjainak figyelmét a tábor területén előírt jármód szigorú betartására!

Temessy (?) s. k.
táb. tü. lőisk. pk., ápk.

Nos, ez a pajzán történet kerekedett ki a szép, hivatalos, katttonás körmondatból, ami szerintem kenterben veri a tevés viccet…

Pingvinsztori

…és ha már eleresztettem a mesketés posztomban egy pingvines-rendőrös viccet, álljon itt most még egy történet a bájos madarakról, ami innen csak egy köpésre, az Antarktiszon esett meg. Ott, a nagy zimankóban, egy állomáson magyar meteorológusok is őrizték, szovjet tudósokkal együtt, a világbékét és a napi középhőmérsékletet. Tehát nem mai história ez, hogy igaz-e, csak az adomázó magyar kutató tudná rá a választ. De ha hümmögve is, továbbadom, mert jópofa.

Történt pedig, hogy unalmas óráikban jégfocira fanyalodtak az időjósok. A színvonalról ne beszéljünk, bár olyan alacsony nem lehetett, mert lelkes nézősereg szurkolt nekik, ráadásul frakkban: egy egész pingvinkolónia. Mintha csak Mozart-koncertre érkeztek volna. Tehát anyázás nem volt, ketrecet sem ráztak, petárdák sem durrogtak, pedig hát csupa állat volt a nézősereg. Vagy épp azért.

De némelyik kíváncsi jószág már az oldalvonalon belül lábatlankodott. Így aztán egy hevesebb akciónál nem a labdába durrantott bele a felfutó magyar játékos, hanem véletlenül ülepen rúgta az egyik ünnepi gálában feszítő madarat, amitől az vagy húszméternyit szánkázott a jégen. Megfagyott az amúgy is fagyos levegő, de sérülés nem történt, hanem a pingvin visszanézett, megrázta tollazatát, majd elégedetten visszatotyogott az inzultus színhelyéhez.

Azért a tudósokat összevissza mardosta a lelkiismeret, egészen másnap reggelig, midőn kilépve az ajtón, nini, mit láttak? Vagy húsz pingvin várakozott rájuk. Játékos kedvvel és feltartott fenékkel…

Cipolla helyett

Még az általános iskolában koptattam a padot és a radírgumit, midőn rajztanárunk rámutatott a falon függő színes Munkácsy-reprodukcióra, az Ásító inasra. Figyeljétek meg, mondta, ha sokáig nézitek, egy idő után ti is ásítozni kezdtek! És lőn: pár perc múlva már szuggerált birkanyájként rántottuk ficamodásig az állkapcsunkat, no jó, a poén kedvéért volt, aki horkantott is párat. Bevallom, matekórákon rémülten tapasztaltam, hogy megy ez nekem Munkácsy piktúrája nélkül is…

No de miért is nosztalgiázom ezen? Merthogy bejárja most a médiát és a világhálót a leköszönő svájci pénzügyminiszter remekbe szabott beszéde, azaz röhögénye. Hogy két nevetőgörcs között miről is makogott, lila ibolyám nem lenne (a pénzügyminiszter bevallása szerint neki sem volt), ha nem olvasok utána. Rendkívül izgalmas témát feszegetett: a húsfélék importvámjáról kellett volna beszélnie. Ámde nem tudott. A lényeg, hogy nem csak a svájci parlamentet fakasztotta derűs nevetésre, mert mint tudjuk, az érzelmek ragadósak, hanem tán milliókat is, akik a Youtube-ra keveredtek. Köztük engem is. Könnyesre röhögtem magam. Nem ismerem töviről hegyire a svájci miniszter munkásságát, mit is tett le az asztalra amúgy szakmailag, de emberileg nagyot alkotott, amihez képest egy hipnotizőr kutya fasza. Ezért vélem úgy, hogy inkább ez a pénzügyér szuggeráljon, és ne valami Cipolla.

Hej, ha ezt derék rajztanárom is megérhette volna…

No de nézd, hallgasd Te is, aztán rántsd fülig a szádat! :)

Mesketék

Felütöm az újságot, hogy megnézzem, ma ki lopott? Tudom, ez csak Hofi idejében volt poén, mára már vastag unalommá vált, mármint ilyesmit olvasni. No de azért két bájos történetre csak felfigyeltem, kiszakadva melankóliámból.

Az egyik rege arról szólt, hogy Jászapáti határában a minap paradicsomszüretet tartottak éppen, ami jó mulatság, csak hát a betakarítást nem azok végezték, akik a zöldséget (nem tudom, mitől zöldség, ha egyszer piros) termesztették. Le is buktak, s a kiérkező rendőröknek csodálkozva mesélték, nem tudták, hogy nem lehet a határban a bogyótermést felkapkodni. Ilyen naivitásról legutóbb gyermekkoromban olvastam a Nagy Indiánkönyvben, vagy a Lázadás a Bountyn című regényben, ahol az őslakosok előtt teljesen ismeretlen volt a magántulajdon fogalma.

No de a másik hír is felajzott kissé, mikor a lebukott fatolvaj azzal védekezett, hogy ő csak sétálni indult az erdőbe motoros fűrészével. Szép is az erdőben andalogni, ahol csattog a csermely, csobognak a madarak, susog a susnyákos, vagy valami ilyesmi. Főleg társaságban, netán egy hamvasan szende leányzóval (no jó, nem most, hanem valamikori kamaszkoromban). De láncfűrésszel ölég bizarr, ámbár hallottam már olyat, hogy egy szerelmes biciklista saját drótszamarát vitte légyottra egy szállodai szobába. Igaz, ez a ködös Albionban történt.

De erről a sétáról inkább egy vicc jut eszembe, midőn a rendőr, kézen fogva egy pingvinnel, beállít az őrsre:

— Őrmester elvtárs, ezt a furi madarat az utcán találtam! Mit csináljak vele?

(Az elvtárs szóból látszik, ez már régen történt, ma már azért jóval okosabbak a közegek.)

— Mit? Mit?! Vigye az állatkertbe, maga szerencsétlen!

Rendőrünk térül-fordul, majd a pingvinnel el. Másnap aztán az őrmester találkozik újfent a rendőrrel, de a pingvin még mindig ott lóg az oldalán, már egészen össze vannak melegedve.

Erre az őrmester kissé szederjes arccal:

— Kovács! Nem azt parancsoltam magának, hogy vigye el az állatkertbe?!

— Jelentem, elvittem! Ma moziba megyünk, aztán pedig sétálni….

Molyolás

Néha nekem az az érzésem, hogy már mindent megoldottunk, minden fasza, már csak pár piszlicsáré dolgon kell még elmolyolnunk, aztán itt van már a Kánaán. Ez az érzés most megint izmosodott bennem.

Azt a rohadt, szélsőbalos kommunista ideológust, Szabó Ervint kell most megfingatni haló poraiban, de legalább ledörgölni a nevét a fővárosi könyvtárról, hiszen üdvözölte a lenini puccsot, előszót írt a Kommunista kiáltványhoz, meg ilyen nyalánkságok. Mindezt egy alig pár napos, frissen zsendült alapítvány véli így, aminek ötletét a kulturális államtitkár is felnyalábolta.

Ezzel nekem csak egy gondom van. Akkoriban (ne feledjük: az 1800-as évek végéről, 1900-as évek elejéről beszélünk), nem igazán volt sejthető, milyen majdani diktatúrák alapjait is pátyolgatják a baloldali eszmék, nagyon sokan üdvözölték azt, nyugati írók, költők is. Hadd ne soroljam őket, fárasztó lenne. Vagy felejtsük el őket is izibe, nem érdekes, hogy akár a magyar irodalom és művészet rögvest jóval csonkább lenne, hadd ne mondjam, kimiskárolnánk egy picit.

Azonfelül alig hiszem, hogy pontosan ideológia mentén kéne megítélni Szabó Ervint, aki 1918-ban halt meg, hanem könytárigazgatói munkássága alapján. Azt pedig nagyon jól cselekedte: mondhatni, kiépítette az „országok rongya” hálózatát, angol mintára. És ez nem kicsinység.

De ezeket a húrokat valahogy nem pengeti az említett alapítvány. Pedig illene, ha csak szordínósan is…

Tökfőzelék!!!

Megest felfénylett nemzetközi hírünk szövétneke, ezúttal a brit The Sun napilap hordozta körbe. Büszkélkedni nincs okunk, hiszen a minap Budapesten, egy autó csomagtartójában és szexjátékoknál használt latexruhában fellelt holttest ügyét szellőztették. Szerintük pornószínész volt az illető, és tán egy szado-mazo film forgatásán durvultak el annyira a dolgok, hogy belehalt sérüléseibe. A rendőrség nem erősítette meg a feltevést.

Mi sem természetesebb, hogy a honi média is körbedöngicsélte a hírt. Úgymond szakértőket kérdezgettek, szexbolttulajdonost, akinél akkurátus rendben csüngtek ezek a latexruhák, a hozzájuk dukáló maszkokkal együtt (leginkább a Denevérember öltözékéhez hajaztak), amiktől, a bolttulajdonos szerint, nem fulladhatott meg a delikvens, hiszen az arcot csak épp annyira takarja, hogy az illető felismerhetetlen legyen, de a részegítő levegővételben nem akadályozza.

Aztán sort kerítettek Kovira is (nem keverendő a koviubival, mely szörnyszülött szó egyre gyakrabban pompázik immár a piaci táblácskákon), aki már a pornóvilágban összeharácsolt magának pár Oscar-díjat is. Persze rendezőként. (Hol van tőle Rófusz Ferenc és Szabó István!)

Ő viszont arról beszélt, hogy az ilyen filmeknél (bár ő már elmondása szerint rég nem készített ilyet), léteznek menekülőszavak, legyen az a szó akár a tökfőzelék, és ha ez ezt kinyögi a nyomorgatott áldozat, akkor kell abbahagyni a szado-mazót, nehogy eldurvuljon a cselekmény.

Ühüm! Értem én, hogy elkajszult világunkban kiferdült-fordult emberkék ilyen filmeken élvezkednek — mert tehetik. Hiszen tálcán kínálják nékik a zaftosabbnál zaftosabb, test- és léleknyomorgató történéseket, mert erre filmipar épül, ha sok helyütt illegálisan is.

Arra már csak zsenge bizodalommal merek gondolni, hogy legalább ebben a kategóriában nem osztogatnak Oscar-díjakat…

Márta hangja

A szabadság azért is jó dolog, mert nem estelente érek haza lecsiszolt aggyal, amikor már nem is nézek mást mélán, mint valamelyik végtelenbe vesző sorozatot, azt is már itt-ott bóbiskolva, ilyenkor Gipsz felügyelő legyint a tarkómra egy taslit, amitől felriadok. Hanem mazsolázni kezdem a tévéműsort, hadd kupálódjak már valamit felfrissült elmével. Így pécéztem ki a Zárórát, ahol Sebestyén Márta volt Veiszer Alinda vendége. Mindkét név garancia. Veiszer Alindát a Radnóti-emléksorozatért zártam a szívembe, amiről írtam is, igaz, akkor Fullajtár Andrea versmondása okán hozsannáztam…

Sebestyén Márta pedig egy csodás, kedves, okos tünemény, akinek bizony én minden tépelődés nélkül megszavaznék egy szép magyar beszédért járó díjat is (ámbár nem hiszem, hogy férne már a vitrinjébe), olyan lebilincselően mesélt gyermekkoráról, amikor az agácafán pikulált, életéről, missziójáról, Erdélyben tett útjairól. Mondhatnám egyívásúak vagyunk, ámbár ő is azok közé tartozik, akik a ’70-es, ’80-as években fülön ragadtak, s bevezettek a népzene ágas-bogas, csengő-bongó erdejébe. Mert akkoriban izmosodott a táncházmozgalom is, amihez én nem voltam eléggé táncos lábú, viszont sorozatban jelentek meg a Muzsikás, Zsarátnok, Karikás és Sebő-együttes lemezei, kicsi és nagy korongok, amiken igazán el lehetett andalodni. Mondhatni, fillérekért. Máig őrzöm, bár túlzás lenne azt állítanom, hogy orrba-szájba hallgatom őket, de néha-néha kihámozom a borítókból.

És ehhez a „narodnyik” csoporthoz tartozott Sebestyén Márta is, énekhangjával, gyimesi csángó blúzával. Apropó, énekhang! Bár nem volt titok, de újra szembesültünk azzal a kissé lelombozó ténnyel, hogy az István, a király rockopera picikét egy tátikaműsorra hajazott, hiszen Rékának csak a hangját kölcsönözte Sebestyén Márta, aminthogy Istvánnak Varga Miklós… A rendező, Koltay lelke rajta, hiszen Sebestyén Márta volt olyan szép és sudár (ma is az), hogy megjelenjen a színpadon, hitelesebbé téve az eredeti előadást.

Aztán azon is elmélázhatunk, milyen értékváltások történtek pár évtized alatt. Hiszen még anno hétszáz forinttal honorálták egy díjátadáson a fiatal Sebestyén Márta munkásságát, míg társa egy fikuszt cipelhetett haza. Ma már viszont milliókat kap egy, a bulvár által mesterségesen fényezett celeb, netán Valóvella-lakó, persze ahhoz jól kell dugni nyilvánosan…

Itt tartunk most. De hogy azért ne csüggedjünk, hallga csak, hogyan is énekel Sebestyén Márta!

Queeg kapitány golyói

Máris hatalmas vitát váltott ki az a belügyminiszteri javaslat, amely az önkormányzatok közterületeiről kitiltaná a hajléktalanokat. Ami nem is csoda. Mert a problémát, a látható nyomort, ami piszokkal, bokrokban bűzlő ürülékkel jár együtt, nem szüntetné meg, csak egy adott területen láthatatlanná tenné. Ami pedig amúgy létezik.

Vagyis Pintér Sándor belügyér hasonlatossá válna a Caine hadihajó idegbeteg kapitányához, aki szerfelett elégedetten csikorgatta golyóit (mármint az acélgolyóit), ha mozgáskörzetében, ami nem volt túlzottan terjedelmes, minden makulátlanul csillogott, de arról már nem tudott, hogy szokásos útvonalától alig öt méterre már káposztásládák bűzlöttek a fedélzeten.

Értem én egyébként a problémát. Nemrégiben egy ABC-ben bóklásztam éppen, mikor penetráns bűz csapta meg az orromat. De nem csak az enyémet. A pénztár előtti kunkori sorban egy hajléktalan araszolt az akkori hőséghez képest eléggé túlöltözötten. Mi pedig fulladozva néztünk egymásra. Szerintem egy ÁNTSZ-kommandó sikoltozva menekült volna. De: végül is, mondjuk ki, ennek a bűzbombának is joga volt vásárolni.

Mondhatnánk azért persze, illő lenne megfürödnie, ruházatát mosnia.

Hol?

Hát a hajléktalanszállón!

De lehet, hogy nincsen hely.

De van! (Ha van.) Igaz, nem mindig, hiszen télen nem lenne annyi fagyhalál. Bár némely hajléktalan még így sem megy oda. Mert fél az ottani állapotoktól, úgy véli, ott még inkább kiszolgáltatott: egy másik, de erőszakosabb kiszolgáltatott miatt. Vagy csak simán meglopják.

És még sorolhatnánk hosszan.

Aztán felvetődik a kérdés: ha közterületen nem lehetnek, akkor hol? Magánterületen? Mert gyanítom (nem csak én), hogy Pintér Sándor gegje akkor lehetne igazán üdvözlendő, ha a probléma megoldásának ez csak az egyik eleme lenne, nem pedig maga a vélt megoldás. Amihez persze, sűrűbb szövésű cekker, azaz fejlettebb szociális háló szükségeltetne…

De hát ezeken nem csak én töprengtem el, a tévében is erről osztották az észt újságírók, egy reggeli műsorban, jól fésülten, szépen vasalt ruhában. Ahogy illő. Egy dologra jutottak: Kurva nehéz kérdés ez! És ezt nem én mondtam így, hanem a vita hevében egy erősen felindult hölgy. Aztán, rádöbbenve, milyen „latin” kifejezést is használt ország-világ előtt, jelképesen saját szájára csapott.

Viszont igazat mondott…

Epés jegyzet (2)

Azért nem véletlen, ha az ember frissen beöltözött betegként a mosdók illetve a vécé iránt is érdeklődik, mert ezek, hacsak nem VIP-ellátásban részesül, általában közös helyiségek, épp ezért, ismerve némely kórház túlzsúfoltságát, kevés intimitást biztosítanak. Nem mondom, már a seregből ismeretes a hathengeres fogalma, vagy nomádabb körülmények között a latrina, ahol méla egyetértésben gunnyasztottunk elmerengve a messzi lankák szépségén. Csak hát, ahogy öregszik az ember, háklissá válik ilyen ügyekben. Tehát bosszantó, hogy még jószerével le sem eresztette puci seggét a vécédeszkára (jesszusom, ki gubbaszthatott előtte rajta?) már rángatják a kilincset, mert egy másik páciensre is rájött a szapora. Szóval ide nem tanácsos könyvet, újságot vinni, keresztrejtvény-fejtésben sem lehet elmélyedni, mert leginkább ilyenkor a bokorban bogyózó nyúlhoz vagy hasonlatos: nem tudod, mikor törnek rád. Vagyis megtanulsz trappban szarni.

A műtét számomra nem volt nagy dolog, (Miért is lett volna? Hiszen nem én turkáltam saját magamban.) ahhoz képest, hogy engem előtte mindig rémképek gyötörtek. Aztán valószínű, az infúzióval együtt csöpörésző nyugtató beletörődötté teszi az embert, annak ellenére, hogy még inkább kiszolgáltatott lesz. De legalább beöntést nem kaptam, egy élvezettel kevesebb. Aztán míg a műtő felé tolincálnak, és suhannak felettem a lámpák, mint már annyi orvosi témájú filmben, szinte kívülállóvá leszek.

De mégis, leginkább a fölém hajló asszisztens csodás két szeme nyugtatott meg. Végig azon méláztam, míg el nem szundikáltam, hogy a maszk mennyire ki tud emelni egy sugárzó női szempárt. Ezek az arabok tudnak valamit…

Felébredtem. Bágyadt mosoly az aggódó asszonynak, érdekes, nem is érzem magam szarul. De leginkább aludni vágyom, köröttem egy nővérke tüsténkedik, infúziót állít be, majd végignézve daliás termetemen, leszereli a lábamnál lévő ágytámlát, nem kell hát magzati állapotban kuporognom. Belőlem is cső kunkorodik elő.

Éjszaka felriadok. Többször is. És birokra kelek azzal a kurva kacsával. Elvagyunk egymással, hajnalig többször magamévá teszem. Sekély e kéj.

Aztán reggel felkelek. No nem úgy, hogy a papucs hirtelen felröppen a lábamra, én pedig kipattanok az ágyból. Hanem óvatos erőművész stílusban. De megy ez! Legelébb egy kiadós fogmosás. Aztán a cinkosan hunyorító sorstárs hoz egy kávét, és már húzom is ki vele a belem meg a tasakomat az erkélyre. Pompás! Kávé és cigi együtt. Csak a torkom fáj kissé, gondolom, az altatás miatt. A nővér közben kötésig pánikban keres a kórteremben. Egy lebaszással több. Tőle elviselhető, hiába hadakozik kivont lázmérővel.

De káprázatos gyorsasággal öreg csókává váltam, centit sem volt időm vágni, megkaptam a zárójelentést, délután már a civilt húzom fel. Elbúcsúzom a többiektől, jól elvoltunk, ez a pár nap is szolidárissá tett. És míg a kocsi felé ballagunk, immár szabadlábon, oldalbordám már sorolja is, milyen lucullusi lakomák várnak majd rám, persze nem azonnal. A sor végén sült kacsa is illatozik. Tényleg van pavlovi reflex! Csak ennek hallatán nekem nem a nyálképződésem indult be, hanem úgy éreztem, pössentenem kell. Mert eszembe jutott az éjszakai kacsakaland…

(Vége!)

Epés jegyzet (1)

Kussoltam jó ideig. Zabszem nem fért a seggembe. Ugyanis műtétre készültem. Már régen, jó pár éve unszoltak, ha valamiért ultrahangos vizsgálaton jártam, ugyan, szabaduljak meg az apró, de rengeteg kövecskéimtől, mert egy szép napon arra ébredek, hogy az a nap nem lesz szép, netán görcsökben fetrengek. Elborzasztó kép volt, tehát belevágtam. Macerás egy dolog, körbejárni a nagyrutint, vérvétel, ultrahang, belgyógyászat, röntgen, közben ücsörögni a várókban, más nyavalyáit hallgatni, ha már én az enyéimmel nem dicsekszem, pedig ilyen korban az ember akaratlanul is gyűjti, mint a bélyeget.

(Még a műtét előtt találkoztam egy régvolt, kedves nyomdász kollégámmal, hogy vagy, hogy vagy, hangzottak az obligát kérdések. Hát neki porckorongsérve van, mondta, azzal nyűglődik, valami denevérágyat venne, állítólag az csodás. Nem is tudom miért, elkapott a nemes vetélkedési vágy, tán hogy vigasztaljam, hiszen jó tízessel fiatalabb nálam, sorjáztam én is a bajaimat, de ő tromfolt. Ő nyert. Ennyiben maradtunk. Illetve annyiban, hogy pár éve még a nőkről fecserésztünk, mikor összefutottunk. Mert még röptében a legyet, mint a denevérember… Ehem!)

A kórház. Bevackolódás a kórterembe. Húzni az időt, minél később kelljen levedleni a civilt, azaz az utcai ruhát, hiszen ha már pizsamában vagy, elkezdődött a beletörődés folyamata. Közben a hitves már rendezkedik, csörömpöl a kis szekrényedben, aztán pedánsan konyharuhát, törülközőt tereget, szádba rágja, hogy mit hová tett, de ez valahogy most nem zavar, rá hagyatkozol, bólogatsz, mint a kutya, a Zsiguli hátsó szélvédője mögött. Aztán elbúcsúzik, de majd jőni fog, ígéri. Hiszek neki.

Ismerkedés a sorstársakkal. Majdnem olyan, mint a katonaság, csak gyorsabb ívű pálya. Vannak a gyámoltalan kopaszok, akik még csak most öltöztek be, szárnyaszegett szeméremmel pislognak körbe, és érdeklődnek a körlet-, azaz a házirend után.

Aztán vannak a bennfentesek, akik már túl vannak a műtéten, de még csoszogva cipelik magukkal a műanyag tasakot, mint valami ridikült, lóg a cső belőlük. És ott vannak, akik már úgymond a centit vágják. Legyintenek, mikor elrebegem, hogy én epekőműtét várományosa vagyok. Az semmi! Azt jobb helyeken a portás is megcsinálja, mondja az egyik sorstárs, már künn az erkélyen, ahol a füstöt fújjuk unalmunkban. Tüdőműtétre vár. Csodálkozva hümmögök. Már megfenyegették, hogy seggbe rúgják, ha tovább cigizik, de nem tud lemondani róla. Azt latolgatja, hogy a frászban bírja majd ki az intenzíven, a műtét után, ha nem gyújthat rá? Nem tarthatok neki szent beszédet, bár csüggedten elnyomom a csikket, aztán átnézek a másik erkélyre, amely a dohányos egészségügyieknek van fenntartva, magyarán oda száműzték őket. Ott kunkorítják a füstöt. Mi meg itt. Akár integethetnénk egymásnak.

(Folytatása következik. Talán.)