Az óvszeres

Mint tudjuk, Schmuck Andor egész terjedelmével Budapest főpolgármesteri székébe szeretne csüccsenni. Amúgy szociáldemokratailag. El is követ kampányában mindent, legutóbb például dalra fakadt. A nóta címe mi is lehetne más: Ez a mi városunk. Erről az opuszról még klip is készült, amint Schmuck öltönyös szumóbirkózóként ődöng a főváros utcáin. Amint meghallottam, erős késztetést éreztem, hogy zokogva összetiporjam a Zorán-lemezeimet. De visszafogtam magam, adok még egy esélyt Zoránnak, Dusánnak és Pressernek.

Ám a klipen egy pillanatra feltűnik a mi Andorunk másik nagy dobása: egy csomag koton, rajta a felirat: Mindnyájunknak el kell menni! Mint a Kossuth-nótában. Mármint az önkormányzati választásra. Vagy a budira. Netán szexuálisan.

De ha az utóbbi: elég lankasztó lehet nekiveselkedni egy kettyintésnek, ha kivont fallosszal eszébe jut az ember fiának: ki is az adományozó. Legyen az dörzsis vagy gyümölcsízű. Mármint az óvszer. Bár ha Viagrát is mellékelnek hozzá… De az is lehet, a mondandó oda hord ki, hogy a szociáldemokratákra szavazni felér egy orgazmussal. Még ha mikró is. És erről valaha a konzervatív Kéthly Anna mit sem tudott!

Itt tartunk most, bár bizonyára lehet még überelni, netán más pártok tátott vagy csücsöri szájú guminőket vetnek be az ügy érdekében, hadd pumpáljunk egy kicsit, kidurranásig…

De juszt sem teszem fel Schmuck nótáját, hehehe! Azért is Zoránt választom!

Hallga csak!

Köcsögözés

Hallottátok? Szikora Csikidám Robi valami közösségi napon leköcsögözte országunk leégett szövétnekét, Gyurcsány Ferencet. Jujujj! Fel is horgadt ezen, tollat rántva a szoci holdudvar! Csak a köcsögök hallgattak bölcsen a népművészeti kirakodóvásáron.

Persze, azon el lehetne mélázni, hogy eme sommás kijelentést pont affekta stílusú zenészünk tette, aki nem épp macsóságáról híres, szökdécseljen körötte akárhány gida. Mármint Róbert gida körül.

Amúgy én a hír hallatán elhúztam a számat, mert nem egészen értem, hogy a vallási révületben lebegő zenész, a Szűzanya segedelmét kérve, miért is bíbelődött egyáltalán Ferenc testvérrel spirituálisan. Mert Gyurcsány ámokfutó országlásáról nekem is megvan a véleményem, de ezt más jelzőkkel illetném.

Ám nem ez az első eset, midőn egzaltált művészek hülyébbnél hülyébb kijelentésekre ragadtatják magukat, felborzolva hol a jobb-, hol pedig a baloldal ugrásra kész, megtépázott idegrendszerét. Mert jó pár éve Székhelyi József, akkoriban a szegedi színház rendezője hablatyolt Tokaj hímvesszejéről, szerencsétlen módon belerángatva nemzeti himnuszunkat is. Kapott is a kiszsákból bőven, annyira, hogy tőle még valami bágyadt bocsánatkérésre azért futotta, sajátos módon önmagát is… ehem… fasznak titulálva. Persze csak mások szemében…

Ennyit hát a köcsögözésről, most már inkább a köcsögverésről olvasok, no nem kell rosszra gondolni, arra a népszokásra utalok, midőn csikósok versengenek azon, hogy karikás ostorral hány köcsögöt tudnak a karóról leverni. Igaziakat…

Ballada (mert jobbada nincs)

Hölgyeim és uraim!

Pirulva jelentem be, hogy balos vagyok! Azaz balog, sete, suta, mint megannyi sorstársam, akár híres az illető, akár nem. Mindezt annak apropóján mondom, hogy tegnap volt a balkezesek világnapja. Ráadásul most péntek 13-án, ami még misztikummal is tetézi a jeles napot.

Le kell szögeznem (bal kezemben a kalapáccsal), hogy ettől nekem nem volt sanyarú gyerekkorom. Nem akartak átszoktatni a szép kezemre (ami semmivel nem volt szebb a balnál), sem jó szüleim, sem a tanerő, tehát vidáman tolhattam pennámmal a betűket az irkámban (ha szimatolok, most is érzem a padba mélyesztett sárga tintatartó illatát). Persze külalakra sosem kaptam ötöst, hisz egyazon mozdulattal el is maszatoltam a mélyenszántó sorokat. Mondják manapság, hogy attól is lehet diszlexiás valaki, ha erőltetik a jobbikra. Engem nem fenyegetett a veszély, ballal nyúládozhattam a könyvekért a polcra. Nyomdászként is elboldogultam, bár lehet, ha kéziszedő lettem volna, okozott volna egy kis zavart. No meg nem tudom: ha kaszálni szottyanna kedvem, boldogulnék-e? Persze nem szottyan. Ami érdekes, a monitor előtt már jobbal nyomorgatom az egeret, már a kezdetektől.

A katonaságnál is csak mint csudabogárra néztek rám, ha fegyvert fogtam, bár a závár felhúzása jelentett némi gondot, de nem verték pecsenyepirosra a bal kezemet, mint gondolom, azon híres, zseniális embereink zömének sem, akik ezzel a kézzel alkottak nagyokat: Michelangelóét, H. G. Wellsét, Picassóét, Papp Laciét, akinél igazán bejött a bal… No de nem akarom én hozzájuk mérni magam.

Különben is, apró félsz, kisebbségi érzés rezdül bennem, főleg azóta, amióta az általam nagyra becsült Nemeskürty tanár úr jó pár éve odanyilatkozott, hogy a bal szónak milyen elborzasztó hatása van. Eleinte pironkodó balfaszként hallgattam érvelését, midőn ecsetelte a balsors, balszerencse, ballépés szavak elborzasztó jelentését, laza párhuzamot vonva ezzel a felsoroltak és a baloldali politikai tömörülés között. Eszmefuttatását viharos tapssal fogadták a Magyarok Házában, nem is sejtve tán, hogy a tapshoz két tenyér kell: egy jobb és egy bal. Csakhogy nem ilyen bal, amely alaposan leírta magát. (De a seregben valamiért továbbra is ballal lépnek ki, no meg ha zenére masíroznak, a nagydob a balnak szól.)

Mondom, Nemeskürty Istvánt nagyra becsülöm, faltam a könyveit, hiszen ő azok közé tartozik, akik híven ápolják magyarságtudatunkat, no és ő soha nem volt köpönyegforgató. És úgy tűnik, a párhuzam bejött. De a francba is: a szívem bal oldalon dobog…

No és hogy lázadjak még kicsit: zenebuzi lévén hosszan sorolhatnám a balkezes óriásokat akár Hendrixtől kezdve, de horgonyozzunk most le egy kicsit B. B. Kingnél… No és Tracy Chapmannél, bár lehet, hogy ő jobbkezes…

Hallga csak!

Uborkaszezon

Amikor már nem lehetett tovább húzni a gumit a rendőrgyilkosságok ügyében, amikor már a cigánygyilkosságok bogos fonalába is belegabalyodott a kereskedelmi tévé reggeli műsora (holnap azért tovább bogozzák), laza, üdítő, habkönnyű kis hírt pászítottak amúgy desszertként hazánk szomorú történéseihez. Uborkaszezon lévén ebbe a blokkba már minden baromság, disznóság belefér, egy kicsit büszke is vagyok rá, nem mi mentünk le ennyire kutyába, azaz disznóba. Igaz, szemléltettük. Mármint a tévé.

Merthogy valamely kies kis olasz városkában, tán turistacsalogatóként, malacvisító versenyt celebráltak. Amin akár könnyedén túl is lendülhetnénk, hiszen, teszem azt itthon, Túrkevén pedig kakaskukorékoló versenyt rendeztek nem is olyan régen. Hogy mely piros tarajú kukorékolta be magát dobogós helyre, nem tudom, de lehet, hogy a gazdi ezt suttogta kedvenc kókasa fülébe, hogy ösztökélje: — Kukorékolj, waze, mert különben a faroktollad csendőrkalpagon fog cicázni! Ez rendben is van, ki ne szurkolna kedvenc tollas dalnokának? No meg hátha kap a győztes egy cédényi lehetőséget, amit aztán pitymallatkor benyomunk a lejátszóba, inkább erre ébredjünk, mint autótúráztatásra!

No de a malacvisító versenyen nem a röfik farkincáját húzogatták panaszos visításra késztetve a delikvenseket, hanem maga az ember ment le állatba. Ők visítottak a színpadon, a túlművelt, ámde foghíjas publikum örömére. Még meg is hágták egymást, mármint a versenyzők, legalábbis imitálták, miközben az emsének maszkírozott ember(állat) kéjesen visított. Homo ludens, mi?

Ennél még lesz biztosan lejjebb is így uborkaszezon idején, bár múltkoriban már a taknya-nyála egybefolyó szauna-világbajnokságnál is erősen kapaszkodtam. Ezért hát az uborkaszezonról a kovászos uborka jusson inkább eszembe. Bár kedvenc fizikatanárom, még a gimnáziumban, réges-régen azt magyarázta egy kísérletnél: — Itt pedig akkora térerő van, hogy még a kovászos uborka is megszólalna benne…

No de ha már állatságokról esett szó, hallgassunk bele, hogyan danol az Animals együttes a felkelő nap házáról, hátha helyükre kerülnek a dolgok. Mert állati…

Pandora szelencéje

…emlékszem, volt idő, amikor egészen váratlanul mart belém a félelem. Akár a katonaságnál, míg a kötelező surranót koptattam. Egyszer csak riadó lesz, s valahol, a lokátoros kocsi mélyén nyüszítve meredünk az indikátorra, milyen lassúdad kérlelhetetlenséggel közelít felénk a kis, sárga, kifli alakú jel: egy atomrakéta. Közben valahol a Szovjetunióban is nyílnak már a rakétasilók, hogy lomhán kikászálódva belőlük elinduljon az ellencsapás. Mert természetesen Amerika kezdi…. A retinámba égett ez a kép, hiszen annyiszor láttam már ilyen-olyan filmeken. Csatakosan ébredtem.

Aztán már boldogan büfögő civilként, akár a buszon ülve, éppen hazatartva, egy pillanat alatt belém hasít a rettenet, tán egy barom éppen most nyomja meg azt a bizonyos gombot. Én is megnyomtam. A leszállásjelzőt.

No de az alaphang: a Japánnal még hadban álló Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án ledobja az első atombombát Hirosimára. Száznegyvenezer ember azonnal meghal, mintegy százezer később, a sugárártalmak miatt. Aztán három nappal később Nagaszaki…

Persze lehet ragozni, miért is történt mindez.

Hogy Amerika kímélni akarta katonái életét, ismerve a japánok fanatizmusát.

De nem! Amerika figyelmeztetetni kívánta a már egyre kényelmetlenebbé váló szövetségesét, a Szovjetuniót, amely már akkurátusan morzsolgatta fel Mandzsúriában a Kvantung-hadsereget. Vagy mindkettő együtt.

Pedig Teller Ede emlékezése szerint ők nem ezt akarták. Az amerikai elnökhöz írt levelükben köztes megoldást javasoltak. Vagy azt, hogy japán megfigyelőket hívjanak Amerikába egy demonstrációs, kísérleti robbantásra, vagy a Tokiói öböl fölött robbantsanak, az éppen elég elrettentő lesz. Ám a levél nem jutott el az elnökhöz. Ennyit a naiv tudósokról…

Az Enola Gay, méhében a Little Boyjal elindult végzetes útjára. Megnyílt Pandora szelencéje…

Azóta, már bocsánat, de nemzedékeket fosattak-fosatnak végig, gondoljunk csak a kubai rakétaválságra, mindkét oldal a maga igazát bizonygatva, csöpögve a humanizmustól, hogy ők nem akarják, de… De látni az amerikai iskolát, ahol a tanerő parancsára gyerekek húzódnak a pad alá. Látni egy kísérleti robbantást, amerikai katonák sziluettjét, ahogy szintén parancsra, hátat fordítanak a nem is olyan túl messzinek tűnő atomvillanásnak. De a ruszkik sem restek: szovjet alakulatokat hajtanak végig, igaz zárt páncélkocsikban, sugárfertőzött területeken. Mert epedve ég mindőjükben, mármint a fejesekben a tudásvágy: hogyan is hat ez az emberi szervezetre. És mi, porba fingó emberkék tovább rettegtünk. És ennek a rettegésnek irodalma van, lásd például Robert Merle Maleviljét. Vagy akár a filmipar is szépen hízik ezen, elég, ha a Mulholland című mozi pörög előttünk.

Aztán persze megmagyarázták, enyhül a veszély, politikusok írnak alá klakkban-frakkban atomcsend-egyezményeket, mögöttük fess katonai attasék, szárnysegédek vagy mi a szarok ácsorognak ünnepélyesen.

Úgy tűnt, fellélegezhetünk…

De azért, néha-néha megnyomom a leszállásjelző gombját, eszem be jut: Pandora szelencéje még mindig nyitva áll…

Sajnálom!

Sajnálom!

Tegnapi posztomban viccesre vettem a figurát, táncoló rendőrökről írva. És most, rövid időn belül, már a második rendőr hal meg szolgálatteljesítés közben. Pontosan nem tudni még, mi történt. Szívszorítóak ezek a halálesetek (igaz, minden halál az), de ilyenkor, úgy vélem, az egész ország megdöbben, legalábbis a tisztességes része. Ígértek nekünk javuló közbiztonságot. Lehet csűrni-csavarni. Hogy lám, még sincs az. De mondhatnánk, és én ebben hiszek, hogy rendőreink talán most még nagyobb fokozatra kapcsoltak biztonságunk érdekében. És ilyenkor a bűnözők, mint sarokba szorított patkányok, még nagyobb bűnt követnek el: embert ölnek. Remélem, a mostani gyilkost vagy gyilkosokat is elfogják, és példás büntetésben lesz részük.

A minket szolgálókat és védőket pedig övezze egyre nagyobb megbecsülés. De ez mindig így volt, ha rendőrhalálról szólt a krónika. És ilyenkor nemcsak a testület tiszteleg halottai előtt. Hanem mi is fejet hajtunk…

Ha a közeg táncra perdül

..ilyen lankasztó melegben már nem sok mindenre tud rácsudálkozni az ember, de azért lehorgonyoztam egy videónál. Hogy Ámerika nemcsak a demokrácia, hanem a könnyed marhaságoké is, álljon itt bizonyságul egy forgalomirányító rendőr. Azaz mit álljon: ropja a táncot nekünk és a trafficoló emberiségnek, ne csak a verejték csorogjon rólunk, hanem a mosoly is ajakunkról. Nem akármilyen vérpezsdítő ez, hiszen míg a közeg szteppel, az autóhömpöly simán halad tova a benzingőzben, nem hallik semmiféle csattanás.

Kukkold csak!

Ám mint tudjuk, ezt a magyar rendőrök is megirigyelték, szorgalmasan gyakorolnak immár pár éve, igaz, még forgalom és tüntetők nélkül.

Ezt is csodáljuk meg!

Persze a videó előbb kiverte a biztit. El is tűnt egy ideig a youtube-ról, de aztán visszatapsolhatták őket, hiszen újfent gyönyörködhetünk bennük. De úgy tudom, a géppuskalábú rendőrök maradhattak a testület kötelékben, tehát nem valamelyik tánckarral hakniznak, mondjuk a Moulin Rouge-ban. Én már akkor jót derültem rajtuk.

Azért eltöprengek: mennyire másképp alakultak volna nálunk az események, ha a nagy tüntetések idején nem droidnak öltöznek hű szolgálóink és védőink, hanem táncra perdülnek, hogy tovább potyogtak volna az azonosítók, netán felkérve nehány árpádsávos protestálót a viperasuhogtatást, rugdosódást mellőzve. Még a vérmesebb tüntetők is lábhoz tették volna a Molotov-koktélt, esetleg üveges táncot jártak volna. Azért a kánkán se lett volna kutya: a Fábry-show-ból jött, legszebb rendőrlányok emelgették volna virgácsaikat. Gumibot helyett. Még a sünök is zakatoltak volna! Fesztivál lett volna, na!… De mint tudjuk, Gergényi nem ismert semmiféle táncrendet. Csak az általa elképzelt rendet.

Lehet, azóta bánja már, hogy nem inkább tütüben lépett fel a nagyközönség előtt…