…lekéstem pár taktust. Mert tegnap volt harminc éve, hogy meghalt Vlagyimir Viszockij, a fenegyerek, a zseniális, nem alkuvó színész és verselő énekes. A harmadik infarktus vitte el. Furi dolog ez, hiszen ő is önpusztító volt, akár Janis Joplin, akiről legutóbb írtam. Összejött hát most egy kicsit… De hát nem voltak ők egyedül. Viszockij hangját a vodka marta, amit lemezen jó ideig nem hallhattunk, verseit nem olvashattuk, pedig a színházi közönség, valahol Oroszországban, illetve a Szovjetunióban bálványozta, ha akár Hamletként szerepelt. A fáma szerint a közönséget már a színház bejáratánál fogadta gitárjával, fekete garbóban, nadrágban. Lubickolt a népszerűségben, ám az apparátcsikok nem csipázták.

Varázsos volt, garabonciás, aki az orosz származású, francia színésznőt, istennőt, Marina Vladyt is meghódította. Héjanász volt ez, a szerelem mennyei és pokoli bugyraival. Viszockij magyar apostola pedig nálunk ki más is lehetne, mint Hobo…

Hát ennyit röviden Viszockijról, akinek nótáit már akár nagyzenekari szereléssel is hallhatjuk, de mintha úgy elveszne a lényeg. Mert rám sokkal inkább hat az egy szál gitárkísérettel fellobbanó, vodka áztatta hang, amint háborúról, békéről, szerelemről énekel… (Milyen kár, hogy a szövegről sokunknak csak sejtései lehetnek, hiszen tán nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hiába sulykolták éveken át belénk az orosz nyelvet, nem sok ragadt ránk. Pedig most jól jönne, hogy ne csak érezzük, értsük is Viszockijt. No de ki hallott még akkor róla?)

Hallga csak! Mintha Cseh Tamás is ránk kacsintana. És némely képen felszikrázik Marina Vlady simogató szépsége is…

Címke: héjanász, Hobo, Marina Vlady, Viszockij   Komment:

A bejegyzés 2010. 07. 26., 11:37-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.