…azt hiszem, amúgy érintőlegesen már más posztomban is becéztem Janis Joplint, a blueskirálynőt, a fehér etalont, aki e műfajban a feketénél is feketébb volt. Mert ő az, aki fülön és szíven ragadva ráeszméltetett, milyen szép is blues. Milyen fájdalmas: ha szar napod van azért hallgatod, ha meg nincs, akkor csak a zenéért, a ritmusért az isteni nő hangjáért, a katarzis kedvéért, ami a legnagyobb katarzis volt eleddig késői kamaszkorom óta, alig hiszem, hogy valaki is többet hozna ki belőlem. (Talán csak a Kishegyesről érkezett Ruzsa Magdi aki szintén nagy tálentum.) De kellett ehhez egy házibuli, ahol nem tagadom, hömpölygött a szesz, a cigifüstöt kockában lehetett volna kilapátolni az ablakon, mellettünk párok táncikáltak alkoholnirvánában tovalebegve, (mások már a feredőszobában ölelgették a nagy fehér telefont, hogy rókabőrrel béleljék ki), de én mégis a kedvesem hajának samponillatát éreztem, és még valami pluszt, ahogy betakart vele. A Tesla B—5-ös magnó mellett térdepeltünk, pont úgy, ahogy Koncz Zsuzsa énekelte, és amit már én is számtalanszor megénekeltem, de mit tegyünk: marhára plasztikus és igaz.

Az orsók pedig komótosan surrogtak körbe-körbe. És hallgattuk Joplint. Először. Ó, nem a szesz miatt dőltünk érzelmi kardunkba. Hanem amiatt a rekedtes-üvöltő-suttogó, szeretet iránti fájdalom miatt, amit a pucérra vetkőzött szívű Janis rezdített bennünk. S vetkőztette a mi lelkünket is.

De ott volt mellettem a lány, az a samponillatú, sátoros hajú, és én ott voltam őmellette. Akkor nagyon megszerettük egymást…

Vetkőzzünk hát, mert amúgy is rohadt meleg van!

 Hallga csak!

Címke: blues, Cry Baby, Janis Joplin, Koncz Zsuzsa, Tesla   Komment:

A bejegyzés 2010. 07. 23., 11:54-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.