Tanú nélkül
Mit is írtam én több mint egy éve, Bacsó Péter halálakor? Megismétlem újfent, hiszen szomorú aktualitása lett megint:
Bacsó Péter is elengedte kezünket. Elhunyt. Keserűségünk, sajnálatunk egyúttal önző is, hiszen úgy érezzük, kezdünk magunkra maradni ebben a bizonytalan, de mindinkább farkasüvöltéses világban. Abban a világban, melyben a történelmet sokféleképp magyarázzák, kifordítják, befordítják, brosúraízű és rövidségű szentenciákkal. Holott a világ, a történelem, a közelmúlt sokkal árnyaltabb. Elég, ha csak Bacsó Péter szemével nézzük. Mondjuk, az ötvenes éveket. Engem filmművészetének ez a szelete érdekelt leginkább. Hiszen ő volt az, aki szatíra kellékeivel beszélte ki az ötvenes évek visszásságait, fájdalmát, kiszolgáltatottságát. Mert lehet sírni, de lehet nevetni azon a koron. Öntisztító lehet mindkettő. De talán egy harsány röhögés jobban farba rúgja azt a nyomasztó, dermesztő múltat, amit nem kívánunk vissza. A tanú ilyen film volt. És a Te rongyos élet is. És még sorolhatnánk, de aki akarja, üsse fel a filmlexikont, vagy olvassa el a szomorú apropóból készült méltatásokat.
A tanú 1969-ben készült. Aztán tíz évig szunnyadt dobozban, nem véletlenül. Csak zárt köröknek pörgött a celluloid. Csak tudnám, ez mit jelent? Bennfentes elvtársaknak? Akkor ugyancsak izzadhattak. Vagy titokban kuncoghattak, cinkosan összekacsinthattak. A félhomályban úgysem látszott. Netán művészkörökben is?
Aztán tíz esztendő múltával odafönn úgy döntöttek, ideológiailag érett már a nagyközönség is a film befogadására. Mi pedig, a nézők egy csapásra kultuszfilmmé emeltük. Nem méltatlanul. Mert igaz. Nem eretnek gondolat tán, de egy mozi akkor válik naggyá, ha a közönségnek is tetszik, nemcsak az elefántcsonttornyos művészvilágnak. Én sem vagyok filmesztéta, tehát ez nem is mélyenszántó értekezés Bacsó Péter művészetéről. Pusztán fésületlen, dadogó gondolatok, amiket az általam szeretett rendező halála csiholt belőlem. És még annyit fűznék hozzá, hogy kevés olyan film van, amelynek mondatai hamar szállóigévé válnak: A nemzetközi helyzet fokozódik, az élet nem habos torta — sulykolja Virág elvtárs, vagyis Őze Lajos a csetlő-botló Pelikánnak, Kállai Ferencnek. Két színészóriás.
És most meghalt a Tanú, Kállai Ferenc is. Micsoda tanú… Nemcsak a tökéletes, Bacsóval alkotott szimbiózisra gondolok. Hanem a múlt század szülöttére, aki végig élt egy korszakot, és egyre bölcsebb lett, még ha nem kevés humorral is volt megáldva. Egy kapaszkodóval megint kevesebb. Nem meglepő, hogy a média többnyire Bacsó filmjéből idézett a nekrológok, méltatások során, hiszen az ország innen ismeri leginkább. Pedig utána lehet nézni: megannyi veretes szerep kövezi ki színészi pályáját. Csak hát más a film és más a színház. Utóbbiba kevesebben jutunk el, így sokan lemaradtunk teátrumbéli, zseniális alakításairól. Nem láthattuk Orgonként, Cassiusként, vagy a jó öreg, borissza és tódító Falstaff szerepében, hacsak a televízióban nem. Nem emlékszem… Mostanság tehát tán elő lehetne keresgélni, ha megvan, a tévé archívumából ezeket az általa is fémjelzett darabokat. Hogy Kállai Ferencet ne „csak” Pelikán elvtársként szeressük, ismerjük…
Sokáig csellengtem a youtube-on, hátha találok egy ínyenceknek való, akár csak falatnyi, színházi szereprészletet. Nem leltem. Viszont hallga csak, miképp tolmácsolja nekünk Adyt! Szívszorító…
2010. 07. 14., 20:12
Tollminátor Uram!
Most jutottam odáig, hogy klaviaturát ragadjak! Már régen megfigyeltem, hogy a nyomdászoknak affinitásuk van a művészethez (aki ismerte Berényben Rédei Pistát, Purda Jóskát, - az tudja miről beszélek.) Ti különösen érzékenyek vagytok a szépre-jóra és általában a cizellált stílusra.
Rátérve a témára: A Tanú felér az ‘50-es évekből egy történelmi érettségi tétellel. S a számtalan szállóige, amit azóta is használunk! (Megjegyzem, amikor Szolnokon először levetítették nekünk a Te rongyos életet - s bepöfögött a traktoroslány a vászonra, akkor talán hasonlót éreztem, mintha a Tanút láttam volna ‘69-ben, 20 évesen.
Igaz, hogy nem Bacsó rendezte, de a Csinibaba ugyanez a ‘60-as évekről. Kíméletlen szatíra - egy másik érettségi tétel a ‘60-as évekből. De akkor voltam nyolcadikos - a ‘62-es Ki mit tud! idején. Ezek mi voltunk!
Persze nem lenne baj, ha Csurka Döglött aknák-ját sem aszerint ítélnék meg, hogy MIÉP-es-e a szerző! Mert ott is szenzációsak voltak az öreg Majorral - aki komcsisága ellenére is zseniális volt. (De Hamsun meg fasiszta lett és a norvégok mégsem tagadták ki Az Éhséget! Vagy az a demokrácia más demokrácia, mint a miénk?
2010. 07. 16., 17:11
Balambér uram!
Egyrészt a hülyítő meleg, másrészt bokros teendőim miatt nem válaszoltam, de most megteszem! Cizellált lelkemmel együtt pirulok dicséreted miatt, de valóban: a nyomdászok között elég sokan mozdultak-mozdulnak a szépre, legalábbis az én időmben így volt. Bár az én esetem egyszerű volt, igaz, tán meséltem is: nem mentem felvételizni, illetve egy alkalmassági vizsgán kipottyantam, sajátos énekstílusom miatt a jászberényi tanítóképzőn. Maradt hát a nyomdászat… Meg az érdeklődés, ami nagy idők tanújává tett. A filmekkel kapcsolatban tökéletesen igazad van, valamint arra ösztökélsz sikerrel, hogy újra előbányásszam a Döglött aknákat és a Házmestersiratót, mert Csurka amúgy tényleg piszok jó író, csak ne kezdett volna direkt politizálni. Nem az ő asztala, főleg ha nyilatkoznia kell tévében-rádióban, szerintem ebben a minőségében szétesően fogalmaz…