Meséltem én már régebben, hogy daliás katonakorom utolsó hónapjait Szentkirályszabadján töltöttem lokátorosként. Ez még akkoriban volt, mikor erős várunk volt nékünk a béketábor, no meg a Varsói Szerződés. Túl sok emléket nem őrzök a vidékről, csak annyit, hogy a falu légyfürtös kocsmájában tökéletesen be lehetett rúgni, ha kilógtunk, no meg ha felkapaszkodtam a lokátordombra, már láthattam a Balatont.

A katonai reptér egy völgytekenőben gunnyasztott, mi, lokátorosok fölötte, egy kis lankán húztuk meg magunkat egy telephelyen, kisebb fenyvessel álcázva. Valamiféle demarkációs vonalként pedig köztünk és a reptér között lustán kígyózott az országút, ahonnan tökéletesen rá lehetett látni a „katonai objektumra”, az ott békésen szunnyadó vagy éppen kelepelve emelkedő Minyókra, azaz helikopterekre, illetve az Ancsákra, az An—26-os csapatszállító repülőkre, mint valami makettekre. Az ő repülésüket biztosítottuk mi. Ám repülésmentes napokon, különösen az öreg bakák, már vonyítottunk az unalomtól, hajnalokig nyúló kártyacsatákba vetettük magunkat, s hogy az asztal lába ne billegjen, egy vagy több szelet turistaszalámival támasztottuk ki.

No de néhanapján őrséget is adnunk kellett, amit rühelltem nagyon. Nem mintha nekem kellett volna silbakolnom valamelyik őrtoronyban, lecsukódó szempillákkal, én őrparancsnok voltam, csak a váltást kellett felvezetnem, amúgy bucira alhattam a fejem. Hanem a felhajtás… Betárazás (a gondosan számlált skulókat (töltényeket) beszuszakolni a gépkarabély íves tárába, őrség után üríteni, szintén gondosan számlálva) aztán szimatszatyor (gázálarctáska), gyalásó (gyalogsági ásó), ángyom kínja. Így feltarisznyálva leginkább egy jól táplált karácsonyfára hajaztunk.

Bár feladatunk a lokátortelephely őrzése volt, nehogy az ellenség keze betegye a lábát, azért az úton lévő mozgást is figyeltük, melynek két oldalán, mint a szaporafosás, oly gyakran tűntek fel a fényképezést tiltó piktogramok. Amik persze arra voltak jók, hogy ha az úton bóklászó úrvezető ezeket meglátta, rögvest a fotóapparátjához kapott, hogy kattintson egy jó ízűt, legyen az piszkos, imperialista kém, vagy csak sima, mezei, esetünkben inkább hegyi turista. Meg aztán gyanítom, a szentkirályszabadjai repülőtérről már annyi műholdas felvétel heverészett a NATO valamelyik hadműveleti osztályán, hogy ha puzzle-t kellett volna kiraknia csukott szemmel egy szintén ott unatkozó bakának, pár perc alatt végzett volna. Szóval a kis tiltó táblácskák értelme körülbelül annyi volt, mint a Rejtő Jenő által megénekelt Láthatatlan légió teniszütőinek, amit patenttal rögzítettek volna…

No de a legendárium szerint, ha az őrség ilyen hülye turistákat begyűjtött, azért két nap szabadság járt. Hittük is, nem is. Ám egyszer csörgött a telefon. Felvettem, és katonásan beledünnyögtem:

— No! Mi a tököm van?

— Tizikém! (Ez voltam én, a tizedes.) Valami család fényképezi vadul a reptér panorámáját! Mi a frászt csináljak? — jelentette szabatosan az egyik őr.

— Maradj! Intézkedem! — szóltam én, aztán már én kurbliztam fel serényen az ügyeletes tisztet, majd egy járőrrel kiloholtunk a fenyvesből. A család holland volt, tényleg fényképezkedtek, vagyis nyájas mosollyal tűrték, anyu meg a két gyerek, hogy apu lekapja őket, ide-oda terelgetve a famíliát, hogy minél több lássék a reptérből. Aztán rájuk fagyott a mosoly, ahogy marconán előcsörtettünk. Mutogatós játék következett. Mert olyan hülyék voltak, hogy magyarul sem tudtak. Legelébb is leakasztottam apu nyakából a gépet, amit bávatagon tűrt, hiszen tudta, hogy tilosban járnak. Láttam, kicsit beszartak a fegyverektől, így aztán mi is mosolyogtunk, nyájasan, ettől aztán megnyugodtak. Merő egy nyáj voltunk mindahányan, akár bégethettünk volna. Aztán jött az üti meg még nehányan egy dzsippel, jelentettem neki, átadva az apparátot, meg a tulipános családot, majd mi elporoszkáltunk.

Ennyi volt. Szabadságot nem kaptam. Illetve máig furdal a lelkiismeret, mi lett az amatőr fotósokkal? Mondták, ilyenkor pusztán kiveszik a gépből a filmet, aztán verbális farba rúgással elhajtják őket, eriggyenek isten hírével. De mégis, mi van, ha még mindig valami börtönben senyvednek? Szólni kéne az illetékeseknek, hogy engedjék szabadon őket, hiszen már a másik béketáborban vagyunk…

Címke: AMD-65, Ancsa, Minyó, nyájas, őrség, repülőtér   Komment:

A bejegyzés 2010. 07. 4., 10:24-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.