Sekszpír

És most vidámabb dologról, bár a dolog attól vidámodott meg, hogy kezdő korrektorkodásom idején történt, ami azért már évtizedeket felölelő homályba tűnt. Ám még most is pirulok belé, ha eszembe jut. No de aki nem tudná, a korrektori munka annyit tesz, hogy ül az ember pápaszemmel, piros pennával, régen a kéziratok és a levonatok halmai közt, manapság a monitor előtt, és gyomlálgatja a helyesírási hibákat. Több-kevesebb sikerrel. Hiszen olyan ez a rohadt sajtóhiba, mint a parlagfű: kiirthatatlan, legföljebb mérsékelhető. Mert aligha tudna nekem valaki olyan sajtóterméket mutatni, amiben nem lelhető fel valami hibuci.

No de még a szakma elején jártam, ifjú titánként, és rögvest az asztalomra pottyantottak egy színházi műsorfüzetet, rágjam át magam rajta. A teátrum épp egy Shakespeare-darabot porolt le, tán a Hamletet, erre már nem emlékszem. Egy biztos, a ködös albionbeli mesternek elég furmányos neve van, kezdő kéziszedőknek általában beletört a winkelje, aztán meg ha ugyancsak kezdő korrektor szántotta végig tekintetével, garantált volt a hiba. Tanakodtunk is régente, miért nem írjuk inkább fonetikusan Sekszpírnek, netán Sexpírnek, jobb esetben Seggpírnak, de nem hiszem, hogy az Akadémia ugrott volna újításunkra. Maradt hát Shakespeare. Ennek a névnek futottam neki, fel is lelve benne egy hibát, korrigáltam is, nem sekély kéjjel, eltelve zsenialitásommal, hogy leterítettem egy kapitális bakit.

— Csak ne tudnék ennyire! — sóhajtottam, ahogy Sárik Pista, a művezetőnk szokott.

Innentől már virgoncan korrigáltam tovább. Estelente boldogan paskoltam a kispárnámat, és már azon gondolkodtam, hogy tán rá kéne hímezni a Mester nevét. Vagy az enyémet…

Aztán pár nap múlva kivágódott a korrektori szoba ajtaja, és Sárik Pista lépett be, egy már kész műsorfüzetet lobogtatva.

— Ki olvasta ezt? — kérdezte nyájasan.

— Hát én! — vakkantottam büszkén.

— Majdnem jó! — mondta elém tolva, majd rábökött Shakespeare nevére. Pontosabban a Villiamre. Igen, egy vével… Büszkeségem lángpiros fülekkel zuhant romokba. Később hallottam, hogy ne kelljen újra nyomni a műsorfüzetet, a jegyszedő nénik ragasztgattak szakmányban W-t a Villiam elejére.

Azóta, ha Shakespeare-darabot játszanak, csak sunnyogva járok színházba….

Viszockij, az orosz garabonciás

…lekéstem pár taktust. Mert tegnap volt harminc éve, hogy meghalt Vlagyimir Viszockij, a fenegyerek, a zseniális, nem alkuvó színész és verselő énekes. A harmadik infarktus vitte el. Furi dolog ez, hiszen ő is önpusztító volt, akár Janis Joplin, akiről legutóbb írtam. Összejött hát most egy kicsit… De hát nem voltak ők egyedül. Viszockij hangját a vodka marta, amit lemezen jó ideig nem hallhattunk, verseit nem olvashattuk, pedig a színházi közönség, valahol Oroszországban, illetve a Szovjetunióban bálványozta, ha akár Hamletként szerepelt. A fáma szerint a közönséget már a színház bejáratánál fogadta gitárjával, fekete garbóban, nadrágban. Lubickolt a népszerűségben, ám az apparátcsikok nem csipázták.

Varázsos volt, garabonciás, aki az orosz származású, francia színésznőt, istennőt, Marina Vladyt is meghódította. Héjanász volt ez, a szerelem mennyei és pokoli bugyraival. Viszockij magyar apostola pedig nálunk ki más is lehetne, mint Hobo

Hát ennyit röviden Viszockijról, akinek nótáit már akár nagyzenekari szereléssel is hallhatjuk, de mintha úgy elveszne a lényeg. Mert rám sokkal inkább hat az egy szál gitárkísérettel fellobbanó, vodka áztatta hang, amint háborúról, békéről, szerelemről énekel… (Milyen kár, hogy a szövegről sokunknak csak sejtései lehetnek, hiszen tán nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hiába sulykolták éveken át belénk az orosz nyelvet, nem sok ragadt ránk. Pedig most jól jönne, hogy ne csak érezzük, értsük is Viszockijt. No de ki hallott még akkor róla?)

Hallga csak! Mintha Cseh Tamás is ránk kacsintana. És némely képen felszikrázik Marina Vlady simogató szépsége is…

Vetkőztető

…azt hiszem, amúgy érintőlegesen már más posztomban is becéztem Janis Joplint, a blueskirálynőt, a fehér etalont, aki e műfajban a feketénél is feketébb volt. Mert ő az, aki fülön és szíven ragadva ráeszméltetett, milyen szép is blues. Milyen fájdalmas: ha szar napod van azért hallgatod, ha meg nincs, akkor csak a zenéért, a ritmusért az isteni nő hangjáért, a katarzis kedvéért, ami a legnagyobb katarzis volt eleddig késői kamaszkorom óta, alig hiszem, hogy valaki is többet hozna ki belőlem. (Talán csak a Kishegyesről érkezett Ruzsa Magdi aki szintén nagy tálentum.) De kellett ehhez egy házibuli, ahol nem tagadom, hömpölygött a szesz, a cigifüstöt kockában lehetett volna kilapátolni az ablakon, mellettünk párok táncikáltak alkoholnirvánában tovalebegve, (mások már a feredőszobában ölelgették a nagy fehér telefont, hogy rókabőrrel béleljék ki), de én mégis a kedvesem hajának samponillatát éreztem, és még valami pluszt, ahogy betakart vele. A Tesla B—5-ös magnó mellett térdepeltünk, pont úgy, ahogy Koncz Zsuzsa énekelte, és amit már én is számtalanszor megénekeltem, de mit tegyünk: marhára plasztikus és igaz.

Az orsók pedig komótosan surrogtak körbe-körbe. És hallgattuk Joplint. Először. Ó, nem a szesz miatt dőltünk érzelmi kardunkba. Hanem amiatt a rekedtes-üvöltő-suttogó, szeretet iránti fájdalom miatt, amit a pucérra vetkőzött szívű Janis rezdített bennünk. S vetkőztette a mi lelkünket is.

De ott volt mellettem a lány, az a samponillatú, sátoros hajú, és én ott voltam őmellette. Akkor nagyon megszerettük egymást…

Vetkőzzünk hát, mert amúgy is rohadt meleg van!

Hallga csak!

Harisnya nélkül

Reggel kelek ki a forró tepsiből, vagyis az ágyból, túl vagyok egy verejtékes éjszakán. Megint. Jelzem, nem valami vidám, páros hancúr okán volt csatakos az ágynemű. Hanem a rohadt hőség miatt. Még a kedvenc házi szúnyogok is bágyadtan, enerváltan rángatták a vonót éjszaka a fülembe, szinte megszántam őket.

A lényeg: szinte megváltás volt felkelni, hogy következzék a piszmogó szertartás, a kávéfőzés, az újság budiba cipelése, csak hát az illemhely sem enyhely mostanság. Ül az ember üveges szemekkel a nagy fehér telefonon, és érzi, milyen csiklandósan gurulnak a verejtékcseppek a kuffer vágásába… Phü!

Aztán újfent jól megtömni, hörögtetni a kávéfőzőt, mert már csak ilyen marha az ember, a forró nap kezdetén forró kávét vedel, s közben szörfözni egy kicsit a tévé távirányítóján, milyen gyilkosságot, rablást, balesetet, pedofil történetet, ángyom kínját löknek a kávé mellé. De most ott is jobbára a kánikula a sláger, szökőkutakban pancsikálók, ásványvíz-osztogatók, permetkapuk csobognak elő, aztán kontrasztként forróságtól kunkori sínek izzanak, ötvenfokos fülkében pörkölődő sofőrök támolyognak a képernyőn.

Végül kecsesen a pulpitushoz libben Nagy Anna, a kormányszóvivő, és bejelenti, a minisztériumokban immár engedélyezett a könnyített öltözék. A hölgyeknek nem kötelező a harisnya (rá is svenkel a kamera Annuska virgácsaira, és nini, tényleg nincsen becsomagolva, csupaszon pompázik), rövidebb lehet a szoknya, persze a centik nem érhetik el a kokottság szintjét. Az urak pedig letéphetik magukról a fojtogató nyakkendőt, elgórálhatják a zakót, akár rövid ujjú ing is feszülhet boltozatos mellükön. Megannyi közérzetjavító intézkedés. (Viszont Szijjártó Péter, a megmondó ember továbbra is pedánsan, öltönyben-piros nyakkendőben feszít a stúdióban. Ámbár lehet, nem nyakkendő piroslott ott, hanem a nyelve…)

Már csak a rablóknak kéne engedélyezni, hogy ne kelljen viselniük a fejükön harisnyát, ha belépnek a bankba…

No de hallga csak a Mungo Jerryt, s közben gyönyörködjünk a nyaranta kicsomagolt emberiségben, kinek-kinek a gusztusa szerint…

Tanú nélkül

Mit is írtam én több mint egy éve, Bacsó Péter halálakor? Megismétlem újfent, hiszen szomorú aktualitása lett megint:

Bacsó Péter is elengedte kezünket. Elhunyt. Keserűségünk, sajnálatunk egyúttal önző is, hiszen úgy érezzük, kezdünk magunkra maradni ebben a bizonytalan, de mindinkább farkasüvöltéses világban. Abban a világban, melyben a történelmet sokféleképp magyarázzák, kifordítják, befordítják, brosúraízű és rövidségű szentenciákkal. Holott a világ, a történelem, a közelmúlt sokkal árnyaltabb. Elég, ha csak Bacsó Péter szemével nézzük. Mondjuk, az ötvenes éveket. Engem filmművészetének ez a szelete érdekelt leginkább. Hiszen ő volt az, aki szatíra kellékeivel beszélte ki az ötvenes évek visszásságait, fájdalmát, kiszolgáltatottságát. Mert lehet sírni, de lehet nevetni azon a koron. Öntisztító lehet mindkettő. De talán egy harsány röhögés jobban farba rúgja azt a nyomasztó, dermesztő múltat, amit nem kívánunk vissza. A tanú ilyen film volt. És a Te rongyos élet is. És még sorolhatnánk, de aki akarja, üsse fel a filmlexikont, vagy olvassa el a szomorú apropóból készült méltatásokat.

A tanú 1969-ben készült. Aztán tíz évig szunnyadt dobozban, nem véletlenül. Csak zárt köröknek pörgött a celluloid. Csak tudnám, ez mit jelent? Bennfentes elvtársaknak? Akkor ugyancsak izzadhattak. Vagy titokban kuncoghattak, cinkosan összekacsinthattak. A félhomályban úgysem látszott. Netán művészkörökben is?

Aztán tíz esztendő múltával odafönn úgy döntöttek, ideológiailag érett már a nagyközönség is a film befogadására. Mi pedig, a nézők egy csapásra kultuszfilmmé emeltük. Nem méltatlanul. Mert igaz. Nem eretnek gondolat tán, de egy mozi akkor válik naggyá, ha a közönségnek is tetszik, nemcsak az elefántcsonttornyos művészvilágnak. Én sem vagyok filmesztéta, tehát ez nem is mélyenszántó értekezés Bacsó Péter művészetéről. Pusztán fésületlen, dadogó gondolatok, amiket az általam szeretett rendező halála csiholt belőlem. És még annyit fűznék hozzá, hogy kevés olyan film van, amelynek mondatai hamar szállóigévé válnak: A nemzetközi helyzet fokozódik, az élet nem habos torta — sulykolja Virág elvtárs, vagyis Őze Lajos a csetlő-botló Pelikánnak, Kállai Ferencnek. Két színészóriás.

És most meghalt a Tanú, Kállai Ferenc is. Micsoda tanú… Nemcsak a tökéletes, Bacsóval alkotott szimbiózisra gondolok. Hanem a múlt század szülöttére, aki végig élt egy korszakot, és egyre bölcsebb lett, még ha nem kevés humorral is volt megáldva. Egy kapaszkodóval megint kevesebb. Nem meglepő, hogy a média többnyire Bacsó filmjéből idézett a nekrológok, méltatások során, hiszen az ország innen ismeri leginkább. Pedig utána lehet nézni: megannyi veretes szerep kövezi ki színészi pályáját. Csak hát más a film és más a színház. Utóbbiba kevesebben jutunk el, így sokan lemaradtunk teátrumbéli, zseniális alakításairól. Nem láthattuk Orgonként, Cassiusként, vagy a jó öreg, borissza és tódító Falstaff szerepében, hacsak a televízióban nem. Nem emlékszem… Mostanság tehát tán elő lehetne keresgélni, ha megvan, a tévé archívumából ezeket az általa is fémjelzett darabokat. Hogy Kállai Ferencet ne „csak” Pelikán elvtársként szeressük, ismerjük…

Sokáig csellengtem a youtube-on, hátha találok egy ínyenceknek való, akár csak falatnyi, színházi szereprészletet. Nem leltem. Viszont hallga csak, miképp tolmácsolja nekünk Adyt! Szívszorító…

Coming out

…és akkor most elárulok egy nagy titkot. Régóta nyomaszt már. Tán genetikailag lehetek rosszul kódolva, de hát így, melegfront idején (nem a szivárványos felvonulásra, gondolok, ami most diszkréten, majdhogynem lábujjhegyen zajlott le), tehát így melegfront idején meghülyülhet az ember, és kipenderülhet a nagyközönség elé egy coming outra: engem a foci hidegen hagy.

Így aztán egy puli pillanatra sem álltam meg munkám végeztével a Hild téren, a Gólsátor előtt, ami alatt estelente szép számmal gyűrődtek fanatikus asztaltársaságok, hideg sörtől párás, műanyag poharakkal a kezükben, hogy párás tekintetüket a plazmatévékre függesszék, hanem csendben tovaporoszkáltam a buszmegálló felé, azt latolgatva, hogy hazaérve látom-e az NCIS elejét? Hogy párás tekintetem Zivára függesszem.

De most arról, hogyan süllyedtem idáig, hogy miért hagy hidegen, ha huszonkét ember futkározik mérgezett egérként egy gömbölyű valami után. Mert tanúja voltam Szepesi Gyuri bácsi jóvoltából, miképp jöttek a csehszlovákok Marseille-ben, tán 1970-ben. Sokk volt az a javából. Meg aztán egy idő után már nem is fociról szólott a fáma, hanem szurkolói ketrecekről, futballhuliganizmusról, összecsapásokról, arról, hány sérültet szállítottak a vijjogó mentők a kórházba, kiégett metrókocsikról, vasúti vagonokról. Azért néha, a tudósítások végén megtaláltam a meccs eredményét is.

Pedig emlékeim közt kurkászva nem mindig volt ez így. Gimnazista korunkban egyszer kilógtunk egy MÁV-meccsre (vagy már akkor MÁV-MTE?) tétmérkőzés volt, több ezer ember lélegzett együtt valamiféle piknikus hangulatban, petárdák nem, csak poénok röpködtek, no meg a kötelező szotyola és tökmag héja (azóta sem reccsentettem szét fogaim közt olyan finom pirított napraforgót, bögrével merte az árus a zsebünkbe). No jó, már akkor is végiggördült a lelátón egy-egy vaskosabb, bor- vagy sörízű, nehézlovassági kifejezés, a bíró már akkor is halmozottan hátrányos: vagyis hülye és vak volt. Legalábbis a közönség szerint. Rettentően élveztük a meccset, pedig a szolnoki csapat nem jutott tovább, no meg a nap perzselte a szemünket végig a mérkőzés alatt, egy szurkoló szerint azért, mert a vezetőség nem szólt a jóistennek, hogy eressze lejjebb egy kicsit a redőnyt.

No de hová lett azóta a piknikus hangulat? Ezt már akár magyar vuvuzelák sem tudnák visszahozni. Tán azok a legkevésbé, mert falra másznék tőlük. No de tán Shakira, a zseniális énekesnő igen. Le kéne szerződtetni a magyar meccsekre is, hogy előtte danoljon már egyet nekünk, akkor ott gyűrődnék én is a lelátón, esetleg az általam vásárolt műanyag székecskén, hadd lám, mire jut a MÁV FC az NB I-ben…

Hallga csak!

Kár, hogy Shakira köldöke most nem látszik, lehet, mezt kéne cserélnie…

Börtöndal

Muzikális lélek lévén, ki nem hagyhatom a Deep Forest egyik számát, mégpedig a Freedom Cry című nótát. Nem mai muzsika ez, annak idején orrba-szájba lökték a rádióadók, megmozgatva picinykét a honfiúi kebleket. A mjúzikot a youtube-on legelészve fedeztem fel újra, ha Ti is elbitangoltok ottan, érdemes elolvasni az euforikus, magömlésközeli hozzászólásokat, légyen az magyar vagy külhoni. A dolog pikantériája, hogy öcsödi, azaz megyei vonatkozása is van a nóta történetének. Lássuk hát dióhéjban, mert érdekes!

Tehát valamikor, még 1977-ben erre tekergett Claude Flagel belga gyűjtő, aki tán Bartók vagy Kodály reinkarnációja lehetett. Állítólag pár fröccs és némi zsozsó ellenében megénekeltette az öreg Huttyán Rostás Károlyt, amit fel is vett magnóra. Csakhogy az öreg, nem emlékezvén már a pontos szövegre, itt-ott halandzsázva danol, igaz, ennek ellenére kurva jól, de tényleg! Köztük azt a börtöndalt is (Hoppá! A szolnoki börtönről szól a mese!), amiről Flagel úgy hitte, echte cigánynóta. Ki is adja lemezen. Ebbe a lemezbe botlik később bele lógó füllel a Deep Forest, és a börtöndalból aztán csinálnak is egy zseniális mixet, világzenének titulálva. (Mellesleg ezen a lemezen, egy másik számban Sebestyén Márta is csalogánykodik, azt is melegen ajánlom.) (Marta’ Song) A korongnak nagy sikere lesz, összeharácsol egy Gramy-díjat, no meg a milliós példányszám után egy rakás pénzt. Ezt a díjátadást látja a tévében a Rostás család egyik tagja. Fel is horgad a família, hiszen megkopasztva érzik magukat, egy mikrobusszal aztán fel is kerekednek igazukért, külföldi útjukról még dokumentumfilm is készül. Nem tudom, mi lett a per eredménye, a fáma szerint valami 1800 dollárt kasszíroztak csak, azt is még a per előtt.

De hallga csak a nótát!

És hogy mégis tudjuk, miről is énekel az öreg Huttyán, álljon itt az egyik szövegverzió:

Esik eső
Esik eső, jaj de szépen, de csepereg.
A feleségem a zárka előtt kesereg.
Szépen kérem a börtön urak urakat.
Engedjék el nem rég látott uramat.

Kis menyecske ezt meg menni nem lehet.
Szigorú, a Nosztrai, börtöni rendelet.
Most is itt sétál a börtön udvarán.
Zörög a lánc mind a két keze lábán.

Esik eső, jaj de szépen csepereg.
Szegény Rostás a zárkába, de kesereg.
Szépen néz ki a kis rácsos ablakán.
Úgy hallgassa az eső suhanását.

Korán reggel feltekintek a polcra.
Komiszkenyér, fényes bugyli van rája.
Fényes bugyli komiszkenyér levágja.
Volt szép hajam az is itt lett le vágva.

Korán reggel feltekintek az égre.
Rá se nézek a kis angyalom szemébe.
Mér…Legszebb időm börtönbe kell töltenem.
Kis angyalom…De sokat kell a börtönben, de szenvednem.

Tábla búza kise teszi a szemét.
Mér…Van egy madár, aki elhordja majd a szemét.
De jó volna ezt a madár lelőni.
Ne hordja el a búzámnak a szemét.

Szolnoki börtön sárgára vagy meszelve.
Bele vagyok elevenen temetve.
Elevenen sárgulok is hervadok.
Annus majd megírom, hogy mikor szabadulok!

Fényképezni tilos!

Meséltem én már régebben, hogy daliás katonakorom utolsó hónapjait Szentkirályszabadján töltöttem lokátorosként. Ez még akkoriban volt, mikor erős várunk volt nékünk a béketábor, no meg a Varsói Szerződés. Túl sok emléket nem őrzök a vidékről, csak annyit, hogy a falu légyfürtös kocsmájában tökéletesen be lehetett rúgni, ha kilógtunk, no meg ha felkapaszkodtam a lokátordombra, már láthattam a Balatont.

A katonai reptér egy völgytekenőben gunnyasztott, mi, lokátorosok fölötte, egy kis lankán húztuk meg magunkat egy telephelyen, kisebb fenyvessel álcázva. Valamiféle demarkációs vonalként pedig köztünk és a reptér között lustán kígyózott az országút, ahonnan tökéletesen rá lehetett látni a „katonai objektumra”, az ott békésen szunnyadó vagy éppen kelepelve emelkedő Minyókra, azaz helikopterekre, illetve az Ancsákra, az An—26-os csapatszállító repülőkre, mint valami makettekre. Az ő repülésüket biztosítottuk mi. Ám repülésmentes napokon, különösen az öreg bakák, már vonyítottunk az unalomtól, hajnalokig nyúló kártyacsatákba vetettük magunkat, s hogy az asztal lába ne billegjen, egy vagy több szelet turistaszalámival támasztottuk ki.

No de néhanapján őrséget is adnunk kellett, amit rühelltem nagyon. Nem mintha nekem kellett volna silbakolnom valamelyik őrtoronyban, lecsukódó szempillákkal, én őrparancsnok voltam, csak a váltást kellett felvezetnem, amúgy bucira alhattam a fejem. Hanem a felhajtás… Betárazás (a gondosan számlált skulókat (töltényeket) beszuszakolni a gépkarabély íves tárába, őrség után üríteni, szintén gondosan számlálva) aztán szimatszatyor (gázálarctáska), gyalásó (gyalogsági ásó), ángyom kínja. Így feltarisznyálva leginkább egy jól táplált karácsonyfára hajaztunk.

Bár feladatunk a lokátortelephely őrzése volt, nehogy az ellenség keze betegye a lábát, azért az úton lévő mozgást is figyeltük, melynek két oldalán, mint a szaporafosás, oly gyakran tűntek fel a fényképezést tiltó piktogramok. Amik persze arra voltak jók, hogy ha az úton bóklászó úrvezető ezeket meglátta, rögvest a fotóapparátjához kapott, hogy kattintson egy jó ízűt, legyen az piszkos, imperialista kém, vagy csak sima, mezei, esetünkben inkább hegyi turista. Meg aztán gyanítom, a szentkirályszabadjai repülőtérről már annyi műholdas felvétel heverészett a NATO valamelyik hadműveleti osztályán, hogy ha puzzle-t kellett volna kiraknia csukott szemmel egy szintén ott unatkozó bakának, pár perc alatt végzett volna. Szóval a kis tiltó táblácskák értelme körülbelül annyi volt, mint a Rejtő Jenő által megénekelt Láthatatlan légió teniszütőinek, amit patenttal rögzítettek volna…

No de a legendárium szerint, ha az őrség ilyen hülye turistákat begyűjtött, azért két nap szabadság járt. Hittük is, nem is. Ám egyszer csörgött a telefon. Felvettem, és katonásan beledünnyögtem:

— No! Mi a tököm van?

— Tizikém! (Ez voltam én, a tizedes.) Valami család fényképezi vadul a reptér panorámáját! Mi a frászt csináljak? — jelentette szabatosan az egyik őr.

— Maradj! Intézkedem! — szóltam én, aztán már én kurbliztam fel serényen az ügyeletes tisztet, majd egy járőrrel kiloholtunk a fenyvesből. A család holland volt, tényleg fényképezkedtek, vagyis nyájas mosollyal tűrték, anyu meg a két gyerek, hogy apu lekapja őket, ide-oda terelgetve a famíliát, hogy minél több lássék a reptérből. Aztán rájuk fagyott a mosoly, ahogy marconán előcsörtettünk. Mutogatós játék következett. Mert olyan hülyék voltak, hogy magyarul sem tudtak. Legelébb is leakasztottam apu nyakából a gépet, amit bávatagon tűrt, hiszen tudta, hogy tilosban járnak. Láttam, kicsit beszartak a fegyverektől, így aztán mi is mosolyogtunk, nyájasan, ettől aztán megnyugodtak. Merő egy nyáj voltunk mindahányan, akár bégethettünk volna. Aztán jött az üti meg még nehányan egy dzsippel, jelentettem neki, átadva az apparátot, meg a tulipános családot, majd mi elporoszkáltunk.

Ennyi volt. Szabadságot nem kaptam. Illetve máig furdal a lelkiismeret, mi lett az amatőr fotósokkal? Mondták, ilyenkor pusztán kiveszik a gépből a filmet, aztán verbális farba rúgással elhajtják őket, eriggyenek isten hírével. De mégis, mi van, ha még mindig valami börtönben senyvednek? Szólni kéne az illetékeseknek, hogy engedjék szabadon őket, hiszen már a másik béketáborban vagyunk…