Végül is nagy idők tanúja lettem, mikor frissen érettségizve a nyomdászszakmát választottam. Azaz inkább ő választott engem, hiszen akkoriban derült ki egy alkalmassági vizsgán Jászberényben, hogy nem tudok énekelni. Egészen sajátos stílusban interpretáltam egy népdalt, aminek még a szövegét sem ismertem igazán. Így hát elestem attól, hogy valamikor is tudásvágytól égő nebulókat tanítsak, azaz a nemzet egyik lámpása legyek.

Maradt hát a nyomdászat, mint az irodalomhoz oly közeli fogalom, amit akkoriban már csak elvétve tituláltak kalapos szakmának. Vagány társaság volt ott, Szolnokon, a Mária utcában, (néhány évtizedig Május 1. út),  a kissé kopottas épületben serénykedtek Gutenberg kései utódai, köztük én is. Inasként — azaz, miket mondok, ipari tanulóként — sok gép hengerét mostam benzines ronggyal, hogy a gépmester szépen sorjázó ólombetűs formát zárhasson, spaknival megfelelő színt keverjen. S ez csak egy stációja volt teszem azt, egy könyv vagy egy újság születésének, hisz bábáskodtak még fölötte szedők, gépszedők, korrektorok, mettőrök, könyvkötők, és még sorolhatnám.

Számomra egész más értelme van hát, ha leemelek a polcról egy kötetet, és remegő orrcimpákkal beleszippantok, mert már nemcsak a vegytiszta irodalmat keresem, hanem azokat az időket is, mikor még klasszikus nyomdászatról beszélhettünk.

S akkor eszembe jutnak a régmúlt, ünnepi könyvhetek, amikor a múzeum udvarán Szörényi Levente lemeze szólt: Zazi, miért hiszed azt… Mi pedig ex libriseket nyomtattunk egy kézisajtón, amelyeket pillanatok alatt elkapkodtak. A három T korszaka volt az, (tűrés, támogatás, tiltás), de mégis, mintha tengernyi értékes könyv között dúskálhattunk volna. Ámbár hiányzott a sorból például Faludy György… Viszont méterrúddal és zsákkal, valamint jóformán aprópénzzel lehetett a könyvhéten kultúrát vásárolni, mert olcsó volt, de nem azért, mert romlott.

(Elballagtam a múlt héten a könyvesboltba, gondoltam, kupálódni kéne már kicsit, azaz valami jeles művet vásárolni, hátha nem kell túlzottan szétguberálnom a bukszámat. Mi tagadás: volt választék, szívrepesve turkálhatott volna az ember. Csak hát az árak… Így aztán hiába gusztáltam mondjuk Bächer Iván kötetét, visszacsúsztattam a könyvhegyre. Majd megtudom, miképp veri ököllel a zongorát, ha már az országok rongyában, azaz a könyvtárban kölcsönözhető…)

Ha jól emlékszem, 1974-ben adták át az új nyomdát, nagy ünnepség volt, az akkori könnyűipari miniszter hosszan ecsetelte, miként válunk Közép-Európa egyik legkorszerűbb üzemévé, mi pedig elhittük. Mint oly sok mindent. Mellesleg a könnyűipari minisztert Keserű Jánosnénak hívták… Nomen est omen.

Az épületre egyébként a nagyzási hóbort volt jellemző, folyosóin akár Forma—1-es futamokat rendezhettek volna, mi csak kézi targoncával kísérleteztünk, de az is osztatlan sikert aratott. No, de mintaüzem lettünk, jöttek a vadalmamosolyú vendégek, delegációk mindenhonnan, mi pedig álnokul még az üres gépeket is járattuk, hadd lássa a testvéri delegáció, milyen bősz termelőmunka folyik itt, hiszen látszott rajtuk, fingjuk nincs az egészhez, szemük előtt már a magyarosh ebéd párolgott.

S aztán ide is szép lassan beszivárgott a számítógépek világa, szakmák szűntek meg fokozatosan, s régmúlt idők homályába tűnt a kéziszedő, a mettőr… vagy ha tudta, átképezte magát, mert hát számítógéppel dolgozni is varázslatos dolog, hisz sokkal tágabbak a lehetőségek. De mégis, valahogy más…

Nos, ez jut eszembe, mostanság, ha e jeles ünnepen pápaszemet biggyesztek szimatoló orromra, felütök egy szép könyvet, s olvasás előtt az orromhoz emelem…

Hallga csak!

(Itt valószínű, elszundikált picit a Slágerbizottság.)

Címke: könyvhét, nyomda, országok rongya, Szörényi Levente, Zazi   Komment:

A bejegyzés 2010. 06. 8., 11:53-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.