Láttátok? Szili Katalin egyedül ücsörgött a Tisztelt Házban, a Trianon-emlékülésen. Mármint az MSZP-sek közül. Mert a többiek elmentek duzzogni máshová. Persze Szili valahogy mindig kissé rakoncátlan volt. Emlékszem, midőn 2004-ben a kettős állampolgárságról szavaztunk, amúgy népileg. Ő úgy nyilatkozott akkor, voksoljon mindenki lelkiismerete szerint. Persze, meglehet, házelnökként nem mondhatott mást. A Fidesz pedig felkarolta Szili mondatát, mely szerint ez az igenre való buzdítást jelenti, ezt viszont már cáfolta az akkori házelnök. De akkoriban olyan csuda is előfordult (tulajdon két szememmel láttam a Duna tévén), hogyan  kapacitáltak minket egy műsorban baloldaliak az igenre. Kár, hogy nem jegyeztem meg a nevüket, pedig könnyű lett volna. Mert nem voltak sokan…

Persze, hogy miért sikeredett gyászosra az akkori népszavazás, annak okait lehet kurkászni. Tán hatott az MSZP riogatása is, no de vastagon benne volt Mikola szerencsétlen kijelentése is, midőn így vélte bebetonozni a jobboldalt. És lássuk be: akkoriban még jóval több MSZP-szimpatizáns leledzett országunkban, akik nem szerették volna, ha megköt a jobboldali beton… Bár baloldali lévén, engem még Mikola marhasága sem zavart. Igennel szavaztam. Mert azt is láttam-hallottam, miképpen beszél az akkor még élő Cseh Tamás a székelyekről. Márpedig ő etalon volt számomra. Illetve az ma is.

Egyszóval magányos volt Szili, ott, az MSZP-frakció padsoraiban a trianoni emlékülésen. Értem én őt, sajnálom is kicsit, de karakánságát is díjazom, ahogy felrúgta a pártfegyelmet. Pont ő, aki amúgy házelnökként elég sokszor és erélyesen szedegette ráncba a renitens képviselőket. Vagy tán éppen azért: úgy érezte, ennyivel tartozik a Tisztelt Háznak. Mert Trianonra emlékezni kell, tennénk már helyre végre közös dolgainkat. És ez esetben nem külön-külön, már ha az Országgyűlésről van szó, még akkor sem, ha némelyik frakció utálja egymást, mint varjú a rohadt tököt.

És itt akár véget is érhetne fésületlen posztom, de épp most olvastam újra Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Íme, a könyv végéből egy kis részlet, midőn a húszas években a kadétok egy hajókiránduláson vesznek részt:

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél — mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Nem nélkülöz némi fricskát ez a pár mondat, de elgondolkodtató…

Címke: Ottlik_Géza, Szili_Katalin, Trianon   Komment:

A bejegyzés 2010. 06. 6., 10:00-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.