Krémkóstoló
…mjúzikvíkendet tartottam, Creamet volt hallgathatnékom, kihámoztam hát a borítóból 2005-ös Royal Albert Hall-beli koncertjüket. Sör előttem, sör utánam, köztük egy kis Jim Beam gyorsítónak. No és én, kihegyezett fülekkel.
Clapton is God! — hogy a falfirkákat idézzem, bár az egyik ilyen firkát lepössenti a kutya, egy fotó tanúsága szerint. Persze, lehet, csak a felségterületét jelölte ki. Clapton az övé. Vagy süket a szerencsétlen eb. (Mint a viccben: a hegedűst körbeveszik az oroszlánok, az meg végső kétségbeesésében előkapja nyírettyűjét, és elkezd játszani, az oroszlánok pedig leülnek, és áhítattal hallgatják. Ám jön még egy oroszlán, ráveti magát a hegedősre, és jóízűen felfalja. A többiek pedig megbotránkozva kérdik, miért, hiszen olyan szépen játszott… Erre a jóllakott oroszlán füléhez teszi a mancsát: — He???!)
Szóval a Cream.. A fáma szerint az első szupergrupp. Megérdemelt ez a titulus, hiszen három nagyformátumú zenész bazsevál együtt. Azaz jammel a koncerteken. Frenetikusak voltak, de aztán hamar, két év múlva szétugrottak, mert Ginger Baker, a dobok guruja, és Jack Bruce, a basszusgitár avatott babrálója (no de herflizabálónak sem utolsó), szóval ők ketten nem csipázták egymást. Clapton pedig beleunt a viszálykodásba, no meg más zenei irányzat felé kacsingatott…
De igazi szólókarrierről csak a Lassúkezű esetében beszélhetünk (mit is mondott róla Hendrix? „Ő az a fehér muzsikus, aki úgy játssza a kéket, mint egy fekete!”), akit amúgy alaposan megtépázott az élet, igaz, tépázgatta ő saját magát is rendesen, alkohol- és drognirvánába merült, de sikerült kikászálódnia belőle. Aztán kisfia tragikus halála…
De ne ragozzuk tovább! Mert 2005 májusában megtörténik a csoda: újra összeáll néhány koncert erejéig a Cream. Hol másutt, mint a Royal Albert Hallban, ahol Clapton szöszmötölt gitárjával, jószerével minden esztendőben? Pazar koncertek, pazar CD és DVD készült róluk, ami már nagyon kellett, hiszen a Cream-rajongók kis híján lemezjátszójukba dőltek a Cream négy LP-jére és öt kis bakelitjére fülelve, miközben azon keseregtek, hogy többé már nem hallhatják őket együtt játszani színpadon.
Nézem-hallgatom a DVD-t, valami rusztikus, óborrá nemesedett muzsika ejt rabul (nem kéne kevernem a sörrel), másképp szól zenéjük, tán még teljesebb. Világ életemben szerettem volna a kulisszák mögé lesni: biztos, hogy csak hárman játszanak?
Pedig nem fiatalodtak, Ginger Baker tűnik közöttük a legnagypapásabbnak. És mesélnek a fiataloknak, lányoknak-fiúknak, akik, ha nem is a térdükön lovagolnak, de ott vannak a nézőtéren. Jóval többen, mint az én korosztályom. És érzik a ritmust, fejjel, testtel, mintha megannyi bólogató kutyát látnék az autók hátsó üvege mögött. Muris lenne, ha levenném a hangot. Aztán azon kapom magam, hogy én is bólogatok, bár már régvolt, rakoncátlan fürtjeim nem omlanak a szemembe… Fíling van! Hallga csak!