Krémkóstoló

…mjúzikvíkendet tartottam, Creamet volt hallgathatnékom, kihámoztam hát a borítóból 2005-ös Royal Albert Hall-beli koncertjüket. Sör előttem, sör utánam, köztük egy kis Jim Beam gyorsítónak. No és én, kihegyezett fülekkel.

Clapton is God! — hogy a falfirkákat idézzem, bár az egyik ilyen firkát lepössenti a kutya, egy fotó tanúsága szerint. Persze, lehet, csak a felségterületét jelölte ki. Clapton az övé. Vagy süket a szerencsétlen eb. (Mint a viccben: a hegedűst körbeveszik az oroszlánok, az meg végső kétségbeesésében előkapja nyírettyűjét, és elkezd játszani, az oroszlánok pedig leülnek, és áhítattal hallgatják. Ám jön még egy oroszlán, ráveti magát a hegedősre, és jóízűen felfalja. A többiek pedig megbotránkozva kérdik, miért, hiszen olyan szépen játszott… Erre a jóllakott oroszlán füléhez teszi a mancsát: — He???!)

Szóval a Cream.. A fáma szerint az első szupergrupp. Megérdemelt ez a titulus, hiszen három nagyformátumú zenész bazsevál együtt. Azaz jammel a koncerteken. Frenetikusak voltak, de aztán hamar, két év múlva szétugrottak, mert Ginger Baker, a dobok guruja, és Jack Bruce, a basszusgitár avatott babrálója (no de herflizabálónak sem utolsó), szóval ők ketten nem csipázták egymást. Clapton pedig beleunt a viszálykodásba, no meg más zenei irányzat felé kacsingatott…

De igazi szólókarrierről csak a Lassúkezű esetében beszélhetünk (mit is mondott róla Hendrix? „Ő az a fehér muzsikus, aki úgy játssza a kéket, mint egy fekete!”), akit amúgy alaposan megtépázott az élet, igaz, tépázgatta ő saját magát is rendesen, alkohol- és drognirvánába merült, de sikerült kikászálódnia belőle. Aztán kisfia tragikus halála…

De ne ragozzuk tovább! Mert 2005 májusában megtörténik a csoda: újra összeáll néhány koncert erejéig a Cream. Hol másutt, mint a Royal Albert Hallban, ahol Clapton szöszmötölt gitárjával, jószerével minden esztendőben? Pazar koncertek, pazar CD és DVD készült róluk, ami már nagyon kellett, hiszen a Cream-rajongók kis híján lemezjátszójukba dőltek a Cream négy LP-jére és öt kis bakelitjére fülelve, miközben azon keseregtek, hogy többé már nem hallhatják őket együtt játszani színpadon.

Nézem-hallgatom a DVD-t, valami rusztikus, óborrá nemesedett muzsika ejt rabul (nem kéne kevernem a sörrel), másképp szól zenéjük, tán még teljesebb. Világ életemben szerettem volna a kulisszák mögé lesni: biztos, hogy csak hárman játszanak?
Pedig nem fiatalodtak, Ginger Baker tűnik közöttük a legnagypapásabbnak. És mesélnek a fiataloknak, lányoknak-fiúknak, akik, ha nem is a térdükön lovagolnak, de ott vannak a nézőtéren. Jóval többen, mint az én korosztályom. És érzik a ritmust, fejjel, testtel, mintha megannyi bólogató kutyát látnék az autók hátsó üvege mögött. Muris lenne, ha levenném a hangot. Aztán azon kapom magam, hogy én is bólogatok, bár már régvolt, rakoncátlan fürtjeim nem omlanak a szemembe… Fíling van! Hallga csak!

Jézus törülközője

…és ha már az előző posztomban retorikáról dödörögtem, most lendüljünk át Böjte atyára. Aki talpig ember, tán nem kell mondanom miért, mindenki ismeri misszióját Erdélyben. Aki nem, nézzen utána eddigi munkásságának. Nem véletlen hát, hogy ő tartotta a csíksomlyói búcsún az ünnepi szentbeszédet. Előrebocsátom, nem vagyok templomjáró lélek. De ha tehetem, mindig megnézem ezt a magasztos, jeles eseményt a tévében, amely a magyarság együvé tartozásának is szimbóluma.

Lehet, pofátlanság nekem erről írni. Mert én pusztán itthon, a fotelből nézem, miképp gyűrődnek ott az emberek, nem vagyok ottani részese az áhítatnak, de hát zarándoktípus sem vagyok, utazási fóbiám van (Böjte atya tán azt mondaná rám: én is tápos vagyok), engedtessék meg hát, hogy itthon örüljön a lelkem.

De Böjte atyánál tartottunk, akinek szentbeszédét oly szívesen figyeltem, rég feledve gyermekkorom padrugdosós unalmát, miközben a pap kongó beszédét hallgattam a nagyi mellett kucorogva. De Böjte atya beszéde rögvest fülön ragadott, hogy egyéni retorikájával végigtereljen mondandóján, mely a csüggedés ellen, az együvé tartozás erősítéséről és a szeretetről szólt. Mert beszédében sajátosan, szerencsésen ötvöződött a régi, klasszikus, emelkedett stílusú oráció az új, a friss kifejezésekkel, szófordulatokkal, élvezetessé téve az elmélkedést a mai ember számára. Mert Mária nem nyafog. Mert Jézus nem dobja be a törülközőt. És nem azt mondja Nikodémusnak, hogy fiú, későn jöttél, mert elment a vonat… (Vizuális alkat lévén, látom, ahogy Jézus és Nikodémus pihegve nézik, ahogy a pályaudvarról kihúz az intercity.)

Így teszi tehát még plasztikusabbá mondandóját Böjte atya, amiben csipetnyi humor is fellelhető, de hát csüggedt ember ritkán humorizál… Idézhetnék még hosszan a szentbeszédből, mitől jó, mitől friss és mitől felemelő. És miért is kell drukkolnunk, akár a futballmeccsen. De akit érdekel, és nem hallotta, íme itt olvasható!

http://erdely.ma/hitvilag.php?id=69144&cim=bojte_csaba_szentbeszede_a_csiksomlyoi_bucsun_audio_video

Samu a talicskán

Miért érzem úgy, hogy tán a Fidesz retorikáján változtatni kéne kissé? Elmondom. Nézem reggel, még csipás szemekkel, első, illatozó kávémat szürcsölgetve a tévét. Éppen Varga Mihály, a Fidesz tényfeltáró bizottságának vezetője nyilatkozik. (Mellesleg csodálom a megmondó embereket, bármely párté legyen is, milyen gyorsan végig tudják haknizni reggelente a tévéket, jószerével még be sem fejezték egyik csatornán mondandójukat, máris a másikon pihegnek a műsorvezetővel szemben, de szinte zsinórban, a többi párt szószólójával egyetemben. Hogy csinálják, nem tudom, hiszen ennél még anno Simon Templarnak is jobban félrecsúszott a nyakkendője, a haját is több ideig kellett gereblyéznie.) Szóval Varga Mihály előkapja komor képet festő, verbális pemzlijét, de jól is van így, hiszen még előtte valami bugyirózsaszín képet föstögetett egy MSZP-s szószóló a Bajnai-kormányról, annak üdvös tevékenységéről, kell tehát a kontraszt.

Csak hát Varga Mihály már megint a szekrényekből kizuhanó csontvázakról beszél, mint egy kiérdemesült antropológus. Hovatovább már alsóneműért nem merek benyúlni a saját szekrényembe, nehogy az én nyakamba is zuhanjon egy, ölelő karokkal. És ezzel nem csak az a bajom, hogy elveszik a lényeg, vagyis milyen disznóságot fedezett fel éppen a tényfeltáró bizottság, mert a menetelő csontvázaktól jótékony kómába esem, már nem is félek, hiszen immúnissá lettem, akár körtáncot is lejtenék velük. Netán jattolnék is, mint régi, tovavesző, gimnazista korunkban, a Samunak becézett csontvázzal, midőn becepeltük szemléltető eszközként a biológiaórára. Akkor, az ujjperceit szorongatva, nem is sejtettük, hogy évtizedek múltán milyen karriert fut majd be, mint szimbólum.

Csak hát, úgy vélem, Samu is megfáradt, ahogy mi is, unjuk már a banánt. Vagyis Samut fel kellene ültetni az immár szintén sokat emlegetett talicskára (tehát nem pénzt kellene már szállítani vele, hiszen már ez is kiérdemesült szimbólum), és kitolni valahová a kertek aljára. Aztán ott felejteni. A talicskával együtt…

Mellényileg

A sors egy részeges szabász: amikor belevág a szövetbe, nem lehet tudni, mellény vagy zakó lesz belőle. (Rejtő Jenő után szabadon)

Jutott még eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, de midőn Lendvai Ildikó zakót ajánlott fel Vona Gábornak az ujjatlan ruhadarab helyett, nem csodáltam, hogy a Jobbik potentátja nem kívánta ama ruhadarabot felölteni. Mármint az MSZP méretes zakóját. Olyan volt Vona, mint a mesebeli molnárlány: viselt is mellényt, meg nem is. De exkluzív divatbemutatókon soha nem volt olyan fergeteges érdeklődés az egyes modellek, mint most, Magyarországon a mellényke iránt. Villantak a vakuk szaporán. Valószínű, Pierre Cardin, aki valamikor a kínai hadsereg és posta egyenruháját is megálmodta, most szederjes fejjel hasogatta össze legújabb ruhakölteményeit, miközben anorexiás manökenek kardala zokogott körötte…

De gyanítom azt is, már nagyik serege csattogtatta itthon, a hintaszékben ringatózva a kötőtűket, hogy árpádsávos fonalból kunkorodjék elő a legújabb fazon. És közben a tévében nyomon követték, hogy amúgy mellékesen, lábujjhegyen hogyan alakul meg az új Országgyűlés…

Pedikűr

Húzzák már a gumit, pró és kontra, mennyiben lesz jogos ama bizonyos októberi tüntetés elleni rendőri akció vizsgálata. Bűnös-e Gergényi avagy nem? És még kik? Volt-e rendőri brutalitás avagy nem? Persze hogy volt… Csak mint egyik posztomban kifejtettem, volt, aki megérdemelte a csihipuhit, volt aki nem. Az is tény, hogy Gergényi pofátlanul belehazudott a képünkbe, midőn arról mesélt bérmálkozó tekintettel, hogy ő még nem látott-hallott pufogó viperákról. Gondolom, azóta már járt az állatkertben. De erről eszembe jutott egy lassan tízesztendőnyi írásom egy másik esettel kapcsolatban. Ismétlem, ekkor 2001-et írunk. Imhol:

Az Amnesty International erőszakellenes nemzetközi szervezet vigyázó szemeit megint Magyarországra vetette, s úgy tűnik, lidérces álmait leginkább hazánk okozza számára. Hiszen nem is oly régen kényszerült bocsánatkérésre egy Hollandiában közzétett „foghíjas” reklámja miatt. Úgy látszik, ők eldöntötték, Magyarország rendőrállam. Mert mi is történt? Az Amnesty International szlovéniai szekciója kürtölte szét megint a rendőri brutalitás elharapódzását. Reklámjukon egy enyhén szólva némi pedikűrhiányban szenvedő, véres bal lábfej látható, szájbarágó magyarázattal, mely szerint ezen egy magyar rendőr sántikál. Hogy nézhet ki tehát a megrugdosott áldozat? Mit mondjak: a szlovéniai szekció bocsánatkérésre kényszerült.

Ám az Országimázs Központ ellenkampányt indított, tegyük hozzá, nem indokolatlanul. Ennek gyöngyszeme egy röpke egyperces reklámfilm, amely a szlovéniai és honi sugárzással együtt potom 23 millió forintba került. Ez az összeg pedig igazán eltörpül a leendő szuperprodukció, a Hídember költségeihez képest. Csak hát ez a kis „videoklip” nem éppen szerencsés.

Hiszen ha az ember nem ismerné az előzményeket, kissé hülyén bámulna a tévére. Mert a képernyőn feltűnik egy gusztusos női piskótaláb, (szintén balos) melyet virággal cirógatnak, ami aztán a köztes helyeket sajnálatosan mellőzve átvándorol a hölgy arcára, hogy azt is gyöngéden végigsimogassa. Nekem erről a virágdús hippikorszak jutott először eszembe (Szeress, ne háborúzz!) némi erotikus töltéssel fűszerezve. Aztán úgy véltem, kozmetikai reklámot látok, netán valami lábizzadás elleni szer csodás hatását interpretálják. No, de itt is helyre teszik a dolgokat, mert a fülembe súgják: Magyarország, jogodban áll szeretni!

Kérem, én szeretem is! Ahol ennyi jó láb van…

Hát ennyi! Viszont a 2006-os októberi tüntetés apropóján eltöprengtem: akkor, vagyis a tüntetések, zavargások után vajon hány, a tévészékház miatti revánsvágytól fűtött rendőr sántikált haza véres lábbal?

Szordínóval

Egyetértőn hümmögve hallgattam némely szülő kesergőjét, milyen anyagi csőd egy ballagási, illetve érettségi ajándék, no meg a járulékok, ruha, öltöny, ünnepi ebéd vagy vacsora, tehetősebbeknél lehetőleg valami exkluzív helyen, ahol netán a New York-i filharmonikusok játszanak, csupán diszkréten nyomva el a kanálcsörgés zaját. És máig úgy vélem, ez megint valami kivagyi, megrokkantó versenyfutás, talmi álmok hajkurászása.

Mert emlékszem ifjúkorom érettségijére, mikor ballagás előtt szárnyaszegetten ácsorogtam a szabónál, aki pedig ott tüsténkedett centijével, krétájával köröttem, miközben vágyakozva néztem a székre ledobott toprongyos farmeromat és pólómat (Melyik oldalon hordja a fegyverét? — kérdezte a mester míg a combomnál méricskélt, én pedig hülyén néztem rá, aztán pirulva leesett a tantusz), s nem sejtettem, hogy a készülő érettségi öltönyt még egyszer előveszem a naftalinból, mikor majdan kimondom a boldogító igent. Mármint az arámnak…

Szép ballagásunk volt, legalábbis az egész osztály rokonsága vélte így hüppögve. Kissé nehezen kászálódtam ki a sikeres (no, ez azért túlzás) maturálás bódulatából (tán szorított a lila dalra fakadó nyakkendő), és akkor anyám könnyes szemmel átnyújtott egy karórát. Torokszorító érzés volt, hiszen csonka családból származom, pontosan fel tudtam mérni az ajándék értékét, büszkén hordtam hát jó ideig a szovjet ketyegőipar e termékét. És ha netán hosszú ujjú inget vettem fel, gondosan feltűrtem az ujját, hadd villogjon az óra számlapja. És milyen kellemes, piszmogó szertartás volt reggelente felhúzni! Persze, azóta mással mérem az időt, ami egy rendszerváltás okán másképp is ketyeg, illeve nem is ketyeg, hanem pulzál. De azért egy eretnek gondolat motoszkál bennem.

Hogy talán e jeles ünnepet megejthetnénk visszafogottabban is. Szordínóval. Mint mondjuk a a banketten játszó New York-i filharmonikusok…

Szonovizor nélkül

Aki olvasta Isaac Asimov Alapítvány-trilógiáját, tudja, miről ejtek szót itten. De aki még nem lendült túl ezen a zseniális sci-fi hömpölyön, az se forduljon el unottan, hiszen nem recenziót akarok ide rittyenteni, hanem a szonovizorról írni, amit nem is tudom, hová soroljak hamarjában. Adva van egy mutáns, jelesül az Öszvér, aki képes emberek agyában, érzelmeiben turkálni, akár a kofa a krumpli között, vagy azokat gyúrni, mint a jó túri fazekasok az agyagot, és úgy facsarni mindkettőt, hogy odaadó, lelkes híveket formázzon akár esküdt ellenségeiből is, vagy ha kedve szottyan rá, szellemi nyomoroncokat, vegetáló, nyáladzó hülyéket gyártson belőlük. De képességének van egy akadálya: kell néki valami közeli kontaktus, éppen ezért egyszerre nem tud ezernyi embert manipulálni (nem is tudom, miért ugrik be Thomas Mann Cipollája), csak egy csodálatos szerszámmal, a szonovizorral. Ez az instrumentum túllép egy közönséges zenei eszközön, nemcsak fülön fogva hat az emberi érzelmekre, hanem a szemet, és ezzel a lelket, érzelmeket is rabul ejti, ha hozzáértő kezek gyúrják a billentyűzetet rajta, és onnantól kezdve koncertteremnyi hallgatóságot manipulálhat tartósan, mint a gyümölcskonzervet. Ennek segítségével, hatványozza meg az Öszvér az erejét, és lesz a galaktika diktátora.

Ilyen marhaságok jutottak eszembe, midőn DVD-im között turkálva, kezembe akadt a Jethro Tull egyik koncertje (van belőle bőven, akárcsak CD-ikből), hiszen az együttes szívem-fülem-szemem csücske), amit azonmód benyomtam a lejátszóba, kicsinyét nosztalgiázni. A Jethro Tullról csak becéző szavakkal tudnék mesélni, no nem a névadó angol mezőgazdászról, aki mellesleg feltalálta a sorvető gépet, hanem az együttesről. Nagy ívű pályát éltek-élnek meg ők, általában a zeniten. No de nem véletlen, hiszen olyan frontember mellett munkálkodnak, mint a skót zseni, az énekes-gitáros-fuvolás Ian Anderson, aki immár korosodó koboldként cikázik vagy áll fél lábon (flamingó? gólya?) blockflőtéjével a színpadon, miközben a többiek, esetünkben a frankfurti filharmonikusok, értőn kísérik. Vagyis Andersonnak nem kell a szonovizor, hogy érzelmeinkkel játsszon, bár ez a játék a legnemesebbet varázsolja elő: a katarzist. Számtalan varázslatos, saját szerzeményét idézhetném, de most egy fura fintorral inkább egy Bach-művet fűzök fülre.

Hallga csak, miképp értelmezi ő Bachot, és miképp plántál belénk valami derűs nyugalmat, akár horkantásaival is… Ránk fér!

Megint Faludy!

….és akkor megint Faludy! Mert az interneten bolyongva fedeztem fel tegnap, hogy hatvanöt éve, 1945. április 30-án lett öngyilkos Hitler a birodalmi kancellária bunkerjében. Mondhatnánk, tán örökre feledhetnénk a véres kezű diktátort, akár a másikat, Sztálint. De felednünk nem szabad! Hogy jön ehhez Faludy? Aki egy békéscsabai, alulművelt, jobbikos tündérke szerint nem hivatott arra, hogy versével emlékezzenek meg a tizenhárom aradi vértanúról. Mert cionista. Mert magyarellenes. A sötétségről írtam én akkor erre reagálva. És citáltam Faludy, a költőóriás Október 6. című versét. Maradjon is a hölgy neve sötétségben, Faludy György pedig a fényben! És idézzük fel most egy másik költeményét:

Faludy György:

CXLVI. szonett

(Hitler halála )

Eleánort a katonakórházban
ismertem meg, Atlantic Cityben.
A legszebb ápolónő volt: jókedvű,
villámgyors és szíves mindenkivel,
kivált a lábadozó pilótákkal.
Engem természetesen nem vett számba.
Ma délután, itt New Yorkban futottunk
össze, mikor az Eighth Avenue-n jártam.
Rám néz, nevet, belém karol: – „Most nincsen
menekvésed. A szökevényt elfogtam.
Kísérj haza és jöjj fel. A Riverside
Drive-on lakom, a hídnál, összkomfortban.”

Rossz tánczenét kattint fel rádióján.
Sherryt iszunk. Átölel s már mezítlen.
Vörös jávorfa levélből és tejszín
ködből állt össze. Ily szépnek nem hittem.
Kristálynedvet iszom szeme sarkából;
végigcsókolom testét lágyékáig;
felszívom az aromát köldökéből.
És mégsem jó így; valami hiányzik.
Az érzés? a szerelem? elsiettük?
Combját vállamra dobja. Élvezz, élvezz!
Biztatom magam, ahogy odatartom
ajkamat a rézvörös, langyos prémhez.

De alighogy számat hozzászorítom,
arcomtól újra elválik a lába.
Ügyetlen voltam? Nem talált eléggé
lelkesnek? Unja? Máshogyan kívánja?
Tánczene helyett a bemondót hallom:
„…Hitlert, azaz szénné égett porát
a Reichskanzlei kertjében tegnap déltájt
találták meg a szovjet katonák.”

Eleánor hajamban turkál. Lábát
kitárja és halántékomra fonja.
Fülemben déli tengerek zenélnek.
Arccsontomon tejeskalács a combja.
Ajkamat rápréselem szemérmére
s úgy fúrom bele boldog nyelvemet,
mint udvarló nyomja az ajtórésbe
a rózsaszín szerelmes levelet.

(New York, 1945)