Csodafegyverek

Láttátok az ukrán parlamentbéli történéseket? Jó kis hirig volt, egy ország tunkolhatott volna abból az el nem készült tojásrántottából, melynek alapanyagát elpazarolták az ellenzéki honatyák. Merthogy tojatokkal bombázták az ukrán házelnököt, akit gombamód szaporodó esernyőkkel védtek.

A fáma szerint az esernyőket a magyarországi Mary Poppins Hadosztálytól kölcsönözték. Bizonyítottan bevált védelmi eszközök ezek a paraplék, hiszen ilyen szerkentyűket nyitogattak sűrűn a 2007-es márciusi megemlékezés idején, midőn harcias kofák nyitottak össztüzet Demszkyre.

Mindenesetre agyamon átsuhant egy kósza gondolat. Nagyhatalom lehetnénk, akár a piacot uraló fegyverkereskedő országok mintájára. Persze nálunk nem Abrams tankok, Szuhoj repülőgépek épülnének a szerelősoron, és nem is Kalasnyikovokat, RPG-ket raknának össze nagy műgonddal, hanem túlórára késztetnénk a káráló, terepszínűre föstött tyúkocskákat, melyek kigúvadt szemekkel erőlködnének, hogy minél több gömbölyded terméket gurítsanak ki kloákájukon a hátsó felük alatt puhán futó szalagra. A tojásokat aztán fehér fityulás, szorgos kezű asszonyok csomagolnák Záp feliratú lőszeres rakaszokba.

A hadiüzem másik szegletében, az árukapcsolás szellemében pedig esernyők készülnének, ráncolt homlokú meósok nyitogatnák-csukogatnák a késztermékeket (ha százból csak nyolcvanat nyílik, visszadobják), melyek különlegesen impregnált vásznáról gellert kapnának a tojások, visszaröppenve a feladóhoz. Nem hivatalos értesülések szerint ezek a védőeszközök a Demszky nevet kapnák, és radar-összeköttetésben lennének az időközben Tubesen felépült lokátorállomással. Az esernyőket egyébként a vászonra pingált bánáti rózsákkal álcázná a sólyomszemű veresegyházi asszonykórus a kellően izolált Zizi Laborban…

— Zizi vagy, hogy ilyen marhaságokat irkálsz reggeli előtt — csóválja a fejét az asszony, midőn a vállam fölött rápislant a monitorra. — Inkább gyere, egyél, mert kihűl a rántotta!

Hallga csak az indulót!

Kocsmahivatal

Gusztálom a mi Viktorunk nemzetközi sajtótájékoztatóját, miképp fösti fel a narancsszínű jövőt a zsurnaliszták kérdéseire válaszolva. Állja a sarat. Az adózásról is szól, erre felkapom a fejem, mert cirógatóan ecseteli, miszerint már idén, év közben lesz adócsökkentés. Csettintek, a szocik kezéből egy csörtetett fegyver kiütve. Ám az adózás egyszerűsítéséről is beszél, mondván, szimpla honpolgár már elvész a kitöltendő adópapírok tengerében. Ez is igaz. Néha engem már egy egyszerű postai utalvány kitöltése is megizzaszt, olyankor verejtékcseppek gurulnak gyöngyözve a seggem partja felé. Hát még midőn megkapom az adóhivataltól a kitöltendő paksamétát, amit jó ideig üveges szemekkel forgatok. Aztán egy ilyesmivel piszmogó könyvelőhöz járulok, leborulva nagysága előtt. No de ez a söralátételnyi hasonlat kissé mellbe vág, úgy vélem, ezt Viktor nem mondta komolyan, csak szárnyaló fantáziája tette kissé plasztikussá.

Ámbátor innentől kezdve sajátos értelmet nyerne a Kocsmahivatal (tudtommal fungál ilyen nevű vendéglátó-ipari egység Szolnokon is), ahová már ürüggyel térhet be a szikkadt torkú honpolgár, és késő este, virányos kedvvel hazatámolyogva joggal védekezhet a sodrófával hadra kelt asszonyka előtt, miszerint ő csak az adópapírjaival foglalatoskodott, attól ilyen kótyagos.

A Kocsmahivatalban pedig megannyi, újonnan sörhajóhadnaggyá kinevezett apehes szakember ellenőrizné árgus szemekkel a bevallásokat, az alátéteket forgatva. A pöcsét is rajta lenne már: a söröskrigli habos lenyomata…

Hallga csak!

Reccs!

19 óra 00 perckor egyszer csak reccs, véget ért a kampánycsend. Uncsi volt a nap, a tévében végig kultúrával bombáztak, elszoktam már tőle, akklimatizálódnom kellett volna. De már késő, holnap pitymallattól, mi több, már ma estvétől megint a politika fog csőtörésgyanúsan folyni a tévéből… Azért ma elütöttem az időt, szundikáltam, zenét hallgattam, az interneten kószáltam. Itt találtam ezt a kis zsánerképes gyöngyszemet, bájos, ahogy ember és állat egymással ösmerkedik.

Bár, hogy már lassan rávezessem magam a politikára, a kis videón szereplő hölgy mintha egy választási kampányban megfáradt, relaxáló MSZP-s aktivistára hajazna…

Nézzük csak!

Erőszakvárók

Én már kicsit unottan hallgatom a szocik sirámait, hogy oda lesz a demokrácia, a sajtószabadság, Orbán Viktor kétharmados diktátor lesz, jajjaj, mi lesz velünk!

Nem tudom! Azt viszont tudom, hogy a leköszönő kormánynak volt ideje nyolc évig védeni a demokráciát. Utóbbi időkben viperával, kardlappal, gumilövedékkel, bonyhádi típusú hantagolyókkal, egyebekkel.

Nem mondom, volt, aki annak idején megérdemelte a csihipuhit, csak közben ne láttam volna élő egyenesben, miképp rugdossák a leesett azonosító jelű rendőrök szakmányban a békés tüntetőt is, simogatják gumibottal az angol turistát. Ennek ellenére sehogy sem virágzott fel piciny magyar demokratikus országunk. Mondhatnám úgy is: a szoclib kormány elbaltázta. Most aztán telizokogják a szegfűmintás keszkenőt, mint megannyi elvetélt Cassandra, beleélve magukat a saját maguk által jövendölt basztatásokba, ami ha netán nem következik be, még el is képednek tőle. Hiányérzetük támad.

Valahogy úgy, mint ahogy anno Gugyerák előadásában hallhattuk, miszerint a német turistacsoport megkapta a Hortobágyon, ami dukált neki. Karikást cserdítő betyárok támadták meg őket (persze csak imitálva, mintegy idegenforgalmi desszertként a gulasch után), szolidan legombolták róluk a zsozsót, ékszert, amit aztán visszaadtak, majd elporzottak. Csak egy csalódott, nyugdíjas hölgy kiáltott utánuk: Hőj! Hát az erőszak hol marad???

Szanyi turizmusa

Hallottam én már sokféle turizmusról, csemegézzünk tehát párból: belföldi turizmus, gyógyturizmus, űrturizmus, katasztrófaturizmus, szexturizmus (ezzel lehetne kicsit bíbelődni, de most nem landol gépünk Thaiföldön, annál is inkább, mert a vulkanikus por miatt Ferihegyen nem kaptunk felszállási engedélyt) és a falusi turizmus, mely utóbbi sok legatyásodott településen az egyedüli kitörési pont. Aztán most csapjunk még hozzá egyet: a voksturizmust. Egyesek szerint ez is kitörési pont lehet, tán még utazási irodát is lehetne alapozni rá. Igaz szezonális lenne, csak négyévente virágozna, de egy utazási iroda több lábon is állhat, ha nem akar becsődölni.

Viszont nagyon úgy föst, hogy a Szanyi Utazási Iroda kinyújtotta a papucsot. Mert történt pedig, hogy Szanyi Tibor, a XIII. kerület MSZP-s képviselője telezokogta a mikrofonokat, hogy az első forduló után azért harácsolt össze kevesebb szavazatot, mint a fideszes aspiráns, mert gyanúja szerint a lakóhelyüktől távol igazolt szavazókat mozgósították. Természetesen ellene. Mármint a tahóságáról is elhíresült szocialista politikus ellen.

No de láss csudát, megest előkerült egy felvétel, amit valószínű, egy magnóval ólálkodó fidesznyik készített titkosszolgálati módszerekkel, amiből fényesen kiderül, mire is buzdítja aktivistáit Szanyi Tibor. Pontosan arra, amiről aztán később ő zokogott, vagyis valamiféle kékcédulás módszert vizionált, amit a mostani választáson kívánt újfent praktikussá tenni.

Aztán jött a Szanyi-féle szánalmas magyarázkodás, miszerint a felvételt manipulálták, megkurtították. De gyanítom, lesz még ebből is CD, ha nem is fogy annyira, mint az őszödi beszéd, no meg aztán azt is, hogy itten a kutya a saját farkába harapott.

De mielőtt többen felszisszennének, ez utóbbit szimbolikusan értem, és valamiért a Kétfarkú Kutyapárt jut az eszembe róla…

Kolbász és kerítés

Emlékszem, 2002-ben, a helyhatósági választások végén Dávid Ibolya, midőn elmerengett az akkori helyzetet demonstráló térképen, megjegyezte: — Kiömlött a vörös tinta!

Hogy ki az a Dávid Ibolya? Ő az, aki utóbb már az SZDSZ morzsalékával akart kalapszalont nyitni, aztán most becsődölt és lemondott. A vörös tinta pedig arról jutott eszembe, hogy kiderült a mostani választások után, alighanem kiszáradt a szocik kalamárisa, helyette az egész országban immár narancsligetek cseperednek. Remélem, a termés nem lesz savanyú és kicsi, mint Virág elvtárs citroma.

A mi Viktorunk rögvest nekigyürkőzött, nemzetközi sajtótájékoztatón cizellálta a jövőt, jószerével csak egyszer jött picit zavarba, midőn rákérdeztek: mi lesz azzal a két pofonnal, amit még régebben ígért a Jobbikkal sündörgő Magyar Gárdának? Mert azt már ő is sejti, hogy itt már a pofonos láda nyitogatása nem lesz elég.

A szocik pedig duzzognak a liberálisokkal egyetemben, no és megjegyzik gúnyosan, hogy Orbán regnálása idején kolbászból lesz majd a kerítés. Eme ironikus szólást próbálják most belénk plántálni orrba-szájba, minap például az ATV-n vágta ki ezt az adut az okoska műsorvezetőnő, szinte kéjelegve. Egyszóval bontakozik már a konstruktív ellenzék, ahogy ezt az őszödi remete beígérte, igaz, még csak ennyire telik.

No már most! Én nem tudom, mikor ígért kolbászfonatos kerítést Viktor, tán szundikáltam éppen. Az tény, hogy a Fidesz elnöke ért eme ízletes hüvelyes töltéséhez, de alig hiszem, hogy mostanában és a jövőben csakis ezzel foglalatoskodna. Lesz neki egyéb bokros teendője. Meg aztán ha én is fanyar akarnék lenni, megjegyezném: eleddig, a talicskás-nokiás éra végéig, az élet peremén kapaszkodóknak úgy tűnhetett (Hofi után szabadon), hogy kerítésből volt a kolbász…

József Attila/Hobo: Nagyon fáj

Milyen pazar dolog is az, ha József Attilára szeretnék emlékezni, nem csak a verseskötetéért nyúlhatok a polcra… Hanem akár Latinovits Zoltán tolmácsolásában is érthetném, akár Kaszás Attilát hallgathatnám, és akár Hobót, aki szívem-fülem csücske, és aki szintén nagyon érzi… Most hallga az utóbbit…

Többet írnom most nem volna bölcs dolog…

Párnacsata

Hej, ha zsenge ifjúságomat most élném, elkocognék egy párnacsatára, vánkossal a hónom alatt. Múlt hét szombaton volt a párnacsata világnapja, ez alkalomból lelkesen püfölték egymást a fiatalok többek között Budapesten, a Clark Ádám téren. Lánchídi csatának is titulálták, de a mentőknek nem kellett nagy erőkkel kivonulniuk. A rendőrség is szemet hunyt a tollfölyhő láttán. Kapitális, ámbár vidám, tüsszögtető marhaság ez, de az ember inkább szemléli az egymásnak feszülő párnás hadosztályokat, mint az egyre több, Japánból beszivárgó szamurájokat, akik egymást kaszabolnák.

Vagy ki tudja? Nem is szamurájok, ők, nem is a felkelő nap országából érkeztek, csak túl sok ilyen filmet láttak, és úgy vélik ilyen kardokkal, azaz katanákkal kell lerendezni akár egy rokoni viszályt. Kár, hogy a moziban csak ennyi ragadt rájuk, mert amúgy egy igazi szamuráj ért a költészethez is, haikut farigcsál elmélkedve, netán teaszertartáson vesz részt. Nekik szólok, már ha olvassák egyáltalán, hogy a haiku nem bunkócska, nem is jokohamai baseballütő, hanem hagyományos japán versforma, amit magyar költőink is szívesen kóstolgattak, amihez persze nem kellett kirendelni századnyi rendőrt.

No de a pihe-puha párnacsatánál tartottunk, valamint ott, hogy visszasírom hamvas ifjúságomat. Vagy gyermekkoromat, midőn az ágyon rugózva, visongva csépeltük egymást a vánkosokkal. Aztán meg egy időben a szexet is párnacsatának tituláltuk szemérmesen. Na ez az igazán vérpezsdítő!

Viszont utcai csetepatéra már nem cipelnék a vállamon tömött párnacihát, hiszen úgy tűnik, enélkül is úgy véli még mindig némely szegfűszagú poltikus, hogy tollas a hátam. És nem csak az enyém…

Mélyszántás helyett

Tegye fel a kezét, aki tudja, ki az a Győzike! Én is feltettem. Tegye fel a kezét, aki legalább egyszer nem látott Mónika-show-t. Én is feltettem. Ha hinni lehet a híreknek, nem látjuk többé. Tegye fel a kezét, aki sajnálni fogja! Én sem tettem fel. Ha rossz májam lenne, hinném, megrettentek Vona Gábortól, aki sóval (nem show-val!) hintené fel a ledózerolt két kereskedelmi tévét, mint a jó rómaiak Karthágót. Én azért nem lennék ennyire drasztikus, mindenesetre szívemet, mint hárfát pengeti a tudat, hogy egy néphülyítő műsorral immáron kevesebb, igaz, marad még épp elég. Meg bizonyos, hogy lesz helyette még hülyítőbb. Tehát lökjük félre a hárfát. Meg aztán van egy hátránya a dolognak: nem jut eszembe többé a műsort nézve, hogy tán fogorvoshoz kéne mennem, leszedetni a fogköveket. Mert a Mónika-show szereplőinek nem volt fogkövük. Igaz, általában foguk sem.

Nemegyszer eltöprengtem rajta, kinek, kiknek voltak jók ezek a néha pankrációba fulladó műsorok, amelyekben Mónika hamvasan, ma született bociként szemlélte a kitépett hajtincseket, a zúgó pofonokat, röppenő székeket, mint aki először lát ilyet.

És most tegye fel a kezét, aki tudja, ki az a Horváth János festőművész! Felteszem. Igaz, két-három napja még én sem tettem volna fel. Roma. Mindez számomra a Hír TV egyik portréműsorából derült ki. Félreértés ne essék, nem csüggök én állandóan ezen a csatornán, unott szörfözés közben leltem a műsorra, tehát nem is az elejétől láttam, de megkapott. Nem vagyok műkritikus nem tudom hát, mekkora kvalitású művész Horváth János, bár nyers képei, nyers színei tetszettek. Azonfelül le nem tagadhatná képei alapján a gyökereket. Persze, nem is akarja. De nem is a festményei ragadtak meg igazán, hanem hogy mennyire aggódik véreiért, tanítványaiért. Mert ilyen missziója is van: tanítja a roma gyerekeket, aki elsírja magát, ha arra gondol, hogy egyik tanítványa valószínű, a stricik keze közé kerül. Izgatott a fazon (sokkal jobban, mint teszem azt, Mohácsi Viktória, volt jeles EP-képviselőnk) rákerestem hát a nevére a neten.

Elég nehéz volt rálelnem. Aztán M1 tévé archívumában feltűnt a neve mellett egy kisközség, Bódvalenke. Egy agonizáló, túlnyomórészt romák lakta kis falu, amelynek esélye sincs manapság a munkanélküliség és lassú enyészet béklyóiból kilábalnia. Aztán jött a nagy ötlet: a házfalakat freskókkal díszítik. Mindegyik a cigány kultúrából táplálkozik, és jó részüket, vagy tán mindet Horváth János föstötte, mint ahogy a hevenyészett, szabadtéri tárlatvezetésből kiderült. A cél pedig: turistavonzó látványosság, ami persze pénzt hozna a falunak. Igaz, mint az egyik lakos fogalmazott, ehhez össze kéne kovácsolódniuk, vagyis, ezt már én mondom, a turizmust szolgáló infrastruktúrát kiépíteniük. Közösen. Midig megrettenek a projektmenedzser szótól, de itt azt jelenti, a romák nincsenek egyedül, az ötletet az Európa Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság pátyolgatja.

Nem ragozom tovább. Csak megjegyzem: Mónika-show-k, Győzikék helyett tán ilyen műsorokkal, ilyen emberekkel kellene bíbelődniük a kereskedelmi tévéknek. Akikre méltán lehetne büszke a cigányság. És akkor tán nem kellene incselkednem Vona Gábor mélyenszántó gondolataival…