Kezemben egy szívemnek kedves könyv. Kissé viharvert, papírborítású, már sárguló lapokkal, de a gyakran olvasott, fellapozott köteteknek ez a sorsa. Nemeskürty István írta, méltón emlékezve a negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárairól. „Kik értek haltak, szent Világszabadság!” Második kiadás, 1977-ben jelent meg. Ennek ellenére nem kell leporolnom.

Elülső borítóján, majd pár oldallal beljebb, Mészáros Lázár honvéd altábornagy, hadügyminiszter és — akadémikus portréja. Igen, akadémikus. Aki így köszöni meg 1845-ben, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották: „a Honnak mindig szolgálni kész jóakaratommal pirulva foglalok helyt a tudósok közt”. Őszinte, hazaszerető gondolat, de ma már pátosznak tűnik különösen a mai magyar állapotokat ismerve. És tegyük hozzá: nem egy csikorgó katonacsizma került az Akadémia asztalára. Széchenyi ajánlotta őt, a művelt férfiút, hét nyelven beszélő katonát, mint a „magyar ügy apostolát Lombardiában”.

Így titulálja Mészáros Lázár ezredest, aki Olaszországban, a Garda tó mellett, a postával érkezett Pesti Hírlapból tudja, meg, hogy 1848 nyarán hadügyminiszternek nevezték ki…

Ilyen csudák estek meg akkoriban, de Nemeskürty jóvoltából tudhatjuk meg: ezek a csudák nem mentesek a törvényszerűségektől…

Aztán lapozok tovább, egészen Damjanich János tábornokig. Nem véletlen, hiszen szolnoki vagyok, és köztudott az ő szerepe a szolnoki csatában. Az is köztudott, hogy katonái rajongásig szerették. De az már nem ismert, hogy eleinte milyen bizalmatlanul fogadták a császári-királyi, ráadásul szerb származású, (akkor még) őrnagyot, a „rác kutyát”. A szigorú katonát, aki kíméletlenül tartja a kemény kiképzéseket a forradalmi hevülettől lelkes, de fegyelmezetlen honvéd önkéntesek bánatára. Lám, nemcsak Petőfinek akadt gondja eleinte a katonai regulával és a kravátlival…

Aztán a feszültség a kiképzéstől meggyötört legénység és Damjanich között odáig fajult, hogy kétfős küldöttséget menesztettek hozzá, eltanácsolni akarván őt az alakulattól. No és mégis, mi történik, ha maradok? — kérdi Damjanich.

— Biztos lehet, őrnagy úr, hogy a legközelebbi alkalommal lelövik…

Olyan viharos erejű pofont és seggbe rúgást régen kapott már küldöttség, mint amikkel Damjanich útjukra bocsátotta őket… Másnap fárasztó menetgyakorlatot tartott, a végén pedig glédába állította a zászlóaljat, majd végiglépdelt az arcvonal előtt, mintegy módot adva arra, hogy belé lőjenek, ha akarnak és mernek. Végül rövid beszédben ecsetelte, hogy nem szónoklatokkal riasztjuk el az ellent, hanem szuronnyal.

Hát ezért szeretem én Nemeskürty könyvét. Ami alapos kutatómunka eredménye, de olvasmányos, ragyogó tollal írott, s ha már egyszer végigolvastad, újra és újra találsz benne mazsoláznivalót.

Akár most, március idusán…

Címke: Damjanich János, március 15, Mészáros Lázár, Nemeskürty István, Új címke létrehozása   Komment:

A bejegyzés 2010. 03. 14., 19:16-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.