Szelíd motorosok

Olvasom, hogy Dennis Hopper haldoklik. Testét félelmetes betegség falja: prosztatarák.

No már most ő az, aki a múlt századbéli hatvanas évek egyik kultfilmjét rendezte: a Szelíd motorosokat (Nem keverendő a gój motorosokkal, tőlük filozófiája kissé távol áll). Mondhatnánk, odabaszta a semmibe vesző, amerikai országútra. De nagyon. Úgy, hogy a film ennek ellenére vagy tán éppen ezért, nem veszett a semmibe, bár ki tudja, már csak olyan vén rókák szívét dobogtatja meg, mint például én, ha újra és újra megnézem a filmet, illetve meghallgatom zenéjét. (Pedig kamaszkoromban csak egy Jawa motort nyomorgattam a lábam között egy félreeső úton, bár ennek mégis több köze volt az Üvegtigris-béli „izirájder, öcsém”-hez.) Akkoriban még nem olvastam Kerouac Úton című könyvét, de utóbb mikor elmélyedtem benne, úgy éreztem, a fíling azonos. Mármint a Szelíd motorosokéval.

Aztán jöttek zsinórban az akkori amerikai társadalmat kritizáló filmek: az Eper és vér, a Hair, a Zabriskie Point, és mi faltuk a mozikban. Mert láthattuk. Engedték látni. Mert ugye, ezeknél a nagy ívű filmeknél plasztikusabb bizonyíték aligha található, hogy, a kapitalizmus hová vezet — gondolhatta az akkori magyar kultúrpolitika. Illetve a politika. Hiszen immár nem csak kólamámorban fetreng Amerika (már mi is abban fetrengtünk), hanem LSD-ben, mariskában, kokóban… Igaz, mi pedig a feles cserkó vagy barack után nyúlkáltunk. Csak egyről feledkeztek el: bezony, a demokrácia egyik üdvös lehetősége, hogy önnönmagát kritizálja, és ha kell, meg is teszi.

Mint tette ezt Dennis Hopper örök becsű filmjével, melynek kockáin feltűnik még az iszákos ügyvéd szerepében Jack Nicholson, akiről akkor még csak sejteni lehetett, mekkora színészóriás lesz…

Legyünk őszinték: Dennis Hopperből, akárcsak Peter Fondából, nem lett színészóriás. A kultfilm után már csak másodhegedősként tették dolgukat. De Hopper akkori rendezése és szerepe a független filmművészet (értendő ezalatt az is, hogy nem valamely mamut filmvállalat égisze alatt készült), egyik legfényesebb celluloidja. Ezt viszont nem sokan mondhatják el magukról…

No de a filmzene is csodálatos, a road movie tökéletes szimbiózisa, amely önálló CD-ként is ott pompázik a polcomon. Hallga csak az egyik számot…

Kakukk!

Egy gonoszkodó történet szerint a még átkosban zsinórban rendezgetett „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedők díjkiosztóján igen értékes nyereményeken osztozhattak a résztvevők. A harmadik helyezett egy kakukkos órát kapott, amelyből annak rendje-módja szerint kipattant egy kis kakukk, és azt mondta: Kakukk!
A második helyezett kakukkja már politikailag elkötelezettebb volt: kijött, szertenézett, majd így szólt: Lenin! De a legpazarabb kakukkos órát az első helyezett kapta: ott óránként kisétált komótosan egy kis Lenin, majd felrikkantott: Kakukk!

Amúgy pedig állítólag ez utóbbi kakukkos óra egy CIA-ügynök irodájának a falát díszíti. Ő volt a legtudósabb ebben a témában…

Mindez persze az óraátállítás miatt jutott eszembe, midőn éjszakai szundimból leraboltak egy órát. Sebaj! Majd októberben benyújtom a számlát! No nem a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra gondoltam, hanem mert akkor viszont egy órácskát tovább durmolhatok. Persze a belénk sulykolt, Lenin vezette forradalom idejével is zavar van, hiszen november hetedikére datáltuk a mára már elfakult, piros betűs dátumot.

Tán ezért is él még egy durvább vicc, mely szerint az orosz kakukkos órából kiszédül a vöröslő fejjel a madárka, és ingerülten megkérdi: végül is mennyi az idő, basszátok meg?!

De hogy végképp kigabalyodjunk a politika pókhálójából, stílszerűen egy kis zenét is prezentálok a Pink Floyd együttes Time című, örök becsű számát…

Hallga csak!

Ringlispíl

Mit szépítsük a dolgot: Szekeres Imre, vitéz hadügyérünk füllentett. Mert nem is oly régen azt állította, lila ibolyájuk nem volt arról, hogy a magyar kéklő eget két izraeli felderítőgép szántogatta. Aztán most, miután összefüttyentették a vizsgálóbizottságot, már arról beszélt, hogy tudtak róla.

Hogy világossá tegyem: amennyiben a két felderítő gép rendelkezett volna az ÖSSZES engedéllyel, hogy fölöttünk kóringyáljanak, csak legyintenék. Amennyiben a kormány, illetve a minisztérium azt mondja már az első pillanatban, hogy tudtak róla, de nem akarták a porba fingó emberkék orrára kötni, duzzogva tudomásul veszem. De a púdergép megint beindult, így aztán hiába kotorásznék két marokkal szavahihető ember után a kormány hombárjában, nehezen akadnék rá, bár lehet, a bonyhádi robbantástól süket fülem nem hallja, hogy érettem kiáltozik.

Én azért hihetőbb mesketét tudtam volna prezentálni. Felajánlom grátisz. Tehát ott állnék a sajtótájékoztatón a mikrofonbokor mögött, és felhős komolysággal így szólanék:

Hölgyeim és uraim!

A nagy port kavart, és a csalárd jobboldali média által hazugul égre festett két izraeli repülőgép csak tűnő délibáb. Mert nem történt más, mint aznap a pusztakujtori búcsúban H. Kiss Lajos ringlispílkezelő erősen ittas állapotban túlpörgette a körhintát, és a centrifugális erő okán elszabadult róla két játék repülőgép, egészen Ferihegyig szárnyalva. A gyér forgalom miatt szerencsére gyerekek nem voltak benne. A két játékszer nagyott pattant a reptér betonján (touch and go), majd mandinerből Izraelben kötött ki.

További kérdéseikre pedig most nem áll módomban válaszolni, mert időmet leköti az izraeli kormánnyal történő sűrű jegyzékváltás, melyben megmagyarázzuk, hogy pusztán baleset történt, így történhetett, hogy két játék repülőgép engedély nélkül landolt náluk…

Djabe: Flying

Amikor jó pár esztendeje rátenyereltem a Djabe együttes Flying című DVD-jére, tudtam, nem zsákbamacskát veszek, hiszen szolnoki koncertjükön, pár éve már megcsodálhattam játékukat, profizmusukat. A korong szintén egy turné eszenciája, mégpedig egy korábbi, 2001-es évjáraté, ami úgy tűnik, szintén nagyon jó volt. Több mint kétórás zenei anyagon ringatózhatunk, vagy inkább szárnyalhatunk, aminek egyik érdekessége, hogy a fáma szerint ezt a koncertet rögzítették először Magyarországon tökéletes, 5.1-es, Dolby Surround technikával, az utómunkálatokat pedig saját stúdióban végezték. Az ínyencek tehát elismerően csettinthetnek, ezt tettem én is, mert nemcsak a technika, hanem a koncert anyaga is lenyűgözött.

Amúgy a Djabe stílusát a manapság oly divatos világzene kategóriába szokás sorolni, de hovatovább ez már skatulyának tűnik, hiszen zenei világuk olyan mint a repülés: határtalan, szabad, egzotikus, ámde nem öncélúan szertelen. A hét muzsikus mondhatnánk, egy húron pendül ezen a lemezen, ha ez nem lenne képzavar. Hiszen a két fúvós, Kovács Ferenc aki egyébként hegedűt is mesterien bűvöli, Ben Castle, aki vendégművészként, szaxijátékával kápráztat el, és az ütősök, Sipos András (sajnos 2007 óta már nincs közöttünk), aki koboldként kacsint ránk egzotikus hangszerei mögül, hogy aztán sámánhangjától is megborzonghassunk, Banai Szilárd, aki zenekar Benjáminja, de cseppet sem megilletődve vág rendet a dobok erdejében, mind-mind a tökéletes összhang varázslói. Akik pedig szédületesen pengetnek: Égerházi Attila, és Barabás Tamás. Sorjáznak hát az immár klasszikussá vált számok, többek között a Witchi Tia To, a My Way, a röpke időtartamú Update, a címadó Flying, a szívem csücskének választott Lead Soldier, tán azért is, mert a szám végén tanúi lehetünk annak, hogy az együttestől a humor sem áll távol.

De a DVD más csemegét is tartogat: interjúkat a zenészekkel, megspékelve még szólókkal, no és diszkográfiát, melynek lemezeiről egy-egy szám meghallgatható. Tán ez is hozzásegít ahhoz, hogy a repülés végén szépen landolhassunk…

Hallga csak!

Az albán—magyar légvédelem

1987. május 28-án egy tizenkilenc éves nyugatnémet diák, Mathias Rust csurig töltött tankokkal, egy Cessna—172-es kis géppel elstartolt a helsinki-malmi reptérről, majd eltűnt a finn radarokról. Aztán, míg a finnek a tengerben keresgélték balesetre gyanakodva, a pimasz kölök leszállt a Vörös tér egyik közeli hídján, azért ott, mert egy moszkvai rendőr, azt hitte, filmet forgatnak, és elhajtott mindenkit onnan. Állítólag Rust a GUM áruházat kereste, hogy megvásárolhassa a szovjet technika egyik vívmányát, egy Sokol rádiót. No jó, csak marháskodom!

Mert voltaképpen idealista volt a srác, hitt a hidegháború végében, és vallomása szerint Gorbacsovval szeretett volna pár keresetlen szót váltani, de belátta: a Kreml előtt nincs elég hely a landoláshoz. Maga a repülés ténye nagy sajtónyilvánosságot kapott, világszerte vihogtak a szovjet légvédelmen, lám, hogy át lehet őket batyni a palánkon! Pedig a hiedelemmel ellentétben, a szovjet légvédelem tudott róla. Három rakéta is célra tartott, két vadászgépet emeltek rá, csak éppen nem tudták, mi a frászt csináljanak vele. Tökölődésüknek egyszerű oka volt: amióta Kamcsatkánál ledurrantottak egy elnavigált dél-koreai utasszállító gépet, és az hatalmas botrányt kavart, kissé elbizonytalanodtak. Így jobbára megigézve szemlélték a kis Cessnát, ami ráadásul a seremetyevói reptér légterén is átbotladozhatott, mert épp akkor rohadt le a moszkvai légtérellenőrző rendszer, így fél órára felszállási tilalmat rendeltek el.

A történet hozadéka: a békegalamb szerepében tetszelgő Rustot 432 napra bevarrták a Lefortovo börtönbe, aztán isten hírével hazaengedték. Gorbacsov pedig a vizsgálat lezártával lefejezte a szovjet légvédelmet. Mentségére: nem úgy, mint Sztálin tette a második világháború előtt. Ő kesztyűt húzott…

Mindez a két izraeli gép Magyarország feletti kóringyálása okán jutott eszembe. Nagy hiszti lett belőle, csőstül gyártották az összeesküvés-elméleteket. Hogy az ő útmutatásuk alapján csinálták ki a szír pénzváltót. A túrót! Így akarták demonstrálni: Tubes nélkül nokedli a légvédelmünk. Fityfenét! Az araboknak akarták így az orrukra kötni: lám ők bárhol feltűnés nélkül fickándozhatnak felderítő gépeikkel… Igaz, az izraeli légierő világ életében firnyákos volt, sokszor vezette már orruknál fogva az arabokat. Gyanítom, most minket is.

Ám én megest csak röhögni tudok. Hogy milyen tesze-tosza a mi kis légvédelmünk. Hogy nem tudott semmiről, csak úgy, hogy a fejesek a reggeli habos kávé mellett felütötték a Magyar Nemzetet, aztán kiborult a bili. Következett a szóvivők csörtéje, amiből tán csak a Jobbik szószólója maradt ki: nem találta a párnája alatt a cuccot.

A lényeg: megint lesz egy újabb vizsgálóbizottságunk és egy újabb hivatalunk.

Én pedig elvégzek egy albán légvédelmi tanfolyamot, és emeletes házunk tetejéről ujjal fenyegetek minden Ferihegy felé tartó gépet.

Hátha megijednek az izraeliek…

Egy könyvről március idusán

Kezemben egy szívemnek kedves könyv. Kissé viharvert, papírborítású, már sárguló lapokkal, de a gyakran olvasott, fellapozott köteteknek ez a sorsa. Nemeskürty István írta, méltón emlékezve a negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárairól. „Kik értek haltak, szent Világszabadság!” Második kiadás, 1977-ben jelent meg. Ennek ellenére nem kell leporolnom.

Elülső borítóján, majd pár oldallal beljebb, Mészáros Lázár honvéd altábornagy, hadügyminiszter és — akadémikus portréja. Igen, akadémikus. Aki így köszöni meg 1845-ben, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották: „a Honnak mindig szolgálni kész jóakaratommal pirulva foglalok helyt a tudósok közt”. Őszinte, hazaszerető gondolat, de ma már pátosznak tűnik különösen a mai magyar állapotokat ismerve. És tegyük hozzá: nem egy csikorgó katonacsizma került az Akadémia asztalára. Széchenyi ajánlotta őt, a művelt férfiút, hét nyelven beszélő katonát, mint a „magyar ügy apostolát Lombardiában”.

Így titulálja Mészáros Lázár ezredest, aki Olaszországban, a Garda tó mellett, a postával érkezett Pesti Hírlapból tudja, meg, hogy 1848 nyarán hadügyminiszternek nevezték ki…

Ilyen csudák estek meg akkoriban, de Nemeskürty jóvoltából tudhatjuk meg: ezek a csudák nem mentesek a törvényszerűségektől…

Aztán lapozok tovább, egészen Damjanich János tábornokig. Nem véletlen, hiszen szolnoki vagyok, és köztudott az ő szerepe a szolnoki csatában. Az is köztudott, hogy katonái rajongásig szerették. De az már nem ismert, hogy eleinte milyen bizalmatlanul fogadták a császári-királyi, ráadásul szerb származású, (akkor még) őrnagyot, a „rác kutyát”. A szigorú katonát, aki kíméletlenül tartja a kemény kiképzéseket a forradalmi hevülettől lelkes, de fegyelmezetlen honvéd önkéntesek bánatára. Lám, nemcsak Petőfinek akadt gondja eleinte a katonai regulával és a kravátlival…

Aztán a feszültség a kiképzéstől meggyötört legénység és Damjanich között odáig fajult, hogy kétfős küldöttséget menesztettek hozzá, eltanácsolni akarván őt az alakulattól. No és mégis, mi történik, ha maradok? — kérdi Damjanich.

— Biztos lehet, őrnagy úr, hogy a legközelebbi alkalommal lelövik…

Olyan viharos erejű pofont és seggbe rúgást régen kapott már küldöttség, mint amikkel Damjanich útjukra bocsátotta őket… Másnap fárasztó menetgyakorlatot tartott, a végén pedig glédába állította a zászlóaljat, majd végiglépdelt az arcvonal előtt, mintegy módot adva arra, hogy belé lőjenek, ha akarnak és mernek. Végül rövid beszédben ecsetelte, hogy nem szónoklatokkal riasztjuk el az ellent, hanem szuronnyal.

Hát ezért szeretem én Nemeskürty könyvét. Ami alapos kutatómunka eredménye, de olvasmányos, ragyogó tollal írott, s ha már egyszer végigolvastad, újra és újra találsz benne mazsoláznivalót.

Akár most, március idusán…

Titi bácsi tévédoboza

Nemrégiben rohadt le avítt mobilom, lecseréltem hát. Nokiára, hehehe! Azóta is turkálom a dobozát, de fija fillért nem találok benne. Tán vissza kéne vinnem és reklamálnom. Igaz, lehet, hogy csak egyszerűen nem nyertem. Fuccs a tizenötmilliónak. Bár az is igaz, nem vagyok a BKV fejese, sem főpolgármester-helyettes, tán ez lehet manapság a feltétele egy jó ízű nyerésnek. De káprázatos Balogh Zsolt csomagolástechnikája is, hiszen vallomása szerint sikerült belegyömöszölnie tizenöt misit (nem keverendő Nyilas Misivel, akit szintén meggyanúsítottak valami reskontóval, de ő ártatlan volt), egy parányi dobozba, hogy aztán átnyújtsa Hagyó Miklósnak. Hogy piros masni volt-e rajta, netán szegfű beletűzve, nem tudom. Mindenesetre az egész jóval diszkrétebb, és nem olyan feltűnő, mint egy talicska.

Gondolom, azért a többi telefonos céget a sárga irigység öntötte el, hogy ebben a negatív reklámban nem vehettek részt. Netán mocorog bennük a gyanú, hogy a BKV-t még a Nokia is lefizette. Állítólag konkurens mobilgyártó cégek emberkéi rajzottak ki párosával, akár a Jehova tanúi, hogy ily módon keressenek új reklámlehetőséget, dupla fenekű dobozkákkal, kedvezményes tarifacsomagokkal, miszerint a börtönből felezőidővel telózhatnak a majdan lebukó delikvensek. De a BKV-t már elkerülik, úgy tűnik ezt a piacot már letarolták. Tán kiadták a jelszót: arccal a vasút felé…

De a francnak kell ilyen pici dobozba gyömöszölni a pénzt! Emlékszünk még a réges-régi színestévé-reklámra? Baktat a manusz, valaki felordít mögötte, a messzi távolból: „Ájj, Titi!” Ő pedig hátrafordul: „No! Kija?”

Na már most egy tévédobozban mennyi zsozsó elférne…

Sandra a málnásban

…és mivel már rohadtul unom a politikát, most Sandra Bullockról írok egy kis szösszenetet. mert ő, mi tagadás, rajongásom egyik tárgya. Zseniális színésznő, ha kell bájos, mint az Aludj csak, én álmodom című, enyhén szirupos filmben, netán zordon-bordon, lelkileg kissé sérült nyomozónőként gombolyítja a kusza fonalat a Kísérleti gyilkosságokban, alkoholistaként egy másik moziban, de azt is láthatjuk más filmben, miképp lesz a rút kiskacsa FBI-ügynöknőből tökéletes szépség, bár a horkanó nevetést nem tudja levetkőzni. Igaz, amúgy sem egy vetkőzős típus. Persze ennek ellenére számtalan filmben, jobbára romantikusakban nyújtott még hiteles alakítást. Ha kamasz lennék, valószínű, kinn lenne a posztere a falamon, most is csak azért nincs, mert jobb a családi béke.

De pár napja sajna betévedt a málnásba, azaz megkapta az Aranymálna díjat. Ami közel sem ínycsiklandó, mert ezt a díjat a legrosszabb alakításért osztogatják. Hogy melyik ez a szerep, nem tudom, amúgy is borítsa homályos filmszakadás. A díjazottak általában az átadást duzzogó távolléttel honorálják, de Sandra nem volt rest, ő elment kicsit égni a procedúrára, viccesen fogta fel a dolgot, kis kocsit húzva maga után érkezett, melyen ott voltak bukott szerepének DVD-filmjei, és javasolta, nézzék meg újra a díjazók, hátha nem is olyan rossz az alakítása.

Ám a gyógyír hamar megérkezett a sebre egy Oscar-díj képében, a ma hajnalig tartó filmfiesztán. Márpedig, mint tudjuk, a kis aranyszobrocskát nem érdemteleneknek osztogatják. Ezt kapott most Sandra Bullock is, A szív bajnokaiban nyújtott legjobb női alakításáért. Így hát ő az első színésznő, aki egyazon évben besöpörhette mindkét díjat, tegyük hozzá, nem ugyanazért a szerepért, mert az tényleg furi lett volna.

De otthon, a kredencen minden bizonnyal pikáns lesz a két díj párosítása. Legföljebb idővel az Aranymálna lassan elfogy, ha néha-néha az Oscar-szobrocska lehajol hozzá nassolgatni…

Berni és a fideszes maci

Rémálmomban fideszes baseballsapkában MSZP-s csokit majszoltam. Elmebéli, tudathasadásos gyomorrontásomat a TV2 reggeli műsora okozta, midőn bemutatták a fideszes választási bóvliparádét. Satyak, táska jegyzetfüzet, no és nini, egy kis plüssmaci. Vagy műszőrme, franc tudja, nem simogattam. De remélem, nem üti ki a tévémacit, vagyis nem a mesék világába vezeti választóit kézen fogva. No meg a postabankos bocsnak sem lesz utódja, ami addig-addig esett hanyatt még anno, míg a végén úgy maradt.

Ám előzőnap Budai Bernadett osztogatott a stúdióban csokit. MSZP-s csokoládét. Berni, mint tudjuk, a szocik szóvivője. Végtelenül bájos nő, de sajna, ő sem tudja velem felejtetni a nyolcéves ámokfutást. Akkor sem, ha saját kis kacsójával tömné belém a nyalánkságot. Bár ha elájulnék, és az ölébe kapna… Fel is rémlett még egy átkosban született vicc, miszerint a mit tudom én hányadik pártkongresszuson határozat született: több mézet a madzagra! Úgy látszik, most forró csokit csöpögtetnének rá.

No de a csokit, a műsorvezető Vujity Tvrtko, unszolására, a portékáit ajánlgató fideszes potentát is megkóstolta, majd viszonzásul ő is felajánlott Berninek ajándékot: jegyzetfüzetet no és a macit. A végén pedig a kamera rázummolt egy idilli képre: a fideszes maci szerelmesen ölelgette az MSZP-s szóvivő mosolygós, málnaajkú fotóját. Majdnem hüppögni kezdtem.

Nem tudom, egy Lendvai-portréval mit kezdett volna…

Félperces

Tán megbocsátja nekem Örkény István, hogy fél percet elcsaklizok az Egyperces novellák címéből. De csak a címéből… Meg aztán: klasszikustól lopni nem szégyen… Imhol:

Csudának voltam tanúja a minap, egy még oly ritka, madárfütytyös reggelen. A park mellett egy kis öleb erőlködött „guggolva” és kigúvadt szemekkel, aztán a végterméket próbálta hátsó lábaival lendületesen elkaparni. Genetikai kód lehet ez nála. Ám a gazdi szemfülesebb volt, és a kutyagumit nejlonzacskós kezével kiragadta a kutyus luftot rúgó lábai közül, majd az erre a célra szolgáló sárga tartályba dobta. Lehet, nem ritkaság ez már, de én most láttam először. Úgy látszik, már a gazdi is kódolva van: egy grádiccsal feljebb lépett más kutyatartókhoz képest…