James Cameron nagyon oda tette elénk ezt a filmet. Mi tagadás, fanyalogtam előtte, pedig mozibuzi vagyok, no persze inkább otthon ülő. Mert én a hús-vér szereplőket szeretem (legyen az fantasztikus film), a homo sapienst, nem pedig kék kengurukhoz hasonlatos, trükkökkel plasztikázott lényeket. De ismerve Cameron munkásságát, zsenialitását, mégis elrepültem a Pandora bolygóra. Meglehet ilyen filmhez infantilisnek kell lenni, de egyben nyitottnak is, hogy befogadd a rendező szárnyaló fantáziáját. És akkor azt kapod, amit remélsz. Egy csodaszép, fantasztikus mesét, fantasztikus, pazar képekkel, amelyek elbűvölnek. És nem csak szemrevalóak. Vegyes filmsaláta ez a mozi, az embernek „dezsavü” érzése támad, hoppá, mintha az alaptéma hajazna mondjuk, a Farkasokkal táncolókra, csak épp egy másik bolygóra kilőve. Mert őslakosok itt is, ott is. Indiánok, n’avik, akik kiirtandók a Nagy Fehér Atya nevében. A vasútért. A különleges pandorai, lebegő ásványért. Amott pedig mintha a mátrixbéli jelenetek sejlenének vissza…

De mint tudjuk, az ember, azaz az emberiség is vegyes saláta. Akad köztük érző, jó szándékú is. Aki úgymond árulóvá lesz, hogy felkarolja az őslakosokat. Legyen akár olyan tengerészgyalogos veterán (Sam Worthington), aki lebénult. Tán ez sem új, de ez ragadott meg igazán, miképp válik hitelessé számomra egy ember gondolkodása, aki tolószékhez van kötve, sóvárog, hogy futhasson, akár csak járhasson újra, lábujjaival morzsolgathassa a homokot. Megadatik néki: avatarként. Melynek úgymond bőrébe bújva, őslakosnak álcázva, szolgálhatja a sereget. Ámde ott van a maroknyi tudóscsoport (köztük Sigourney Weaver, őt az Alien-sorozatban jegyeztek sokáig), telve humanizmussal, akik rádöbbennek: már megint kihasználta őket a mindent eltiporni akaró hadi gépezet. Ez sem váratlan fordulat. A n’avik pedig? A bolygóval, a természettel tökéletes harmóniában élő őslakosok, különleges empátiával megáldva. A főhősnek pedig, bár eleinte csetlik-botlik az új világban, túlságosan jól sikerül a kék bőrbe való bújás: elbűvöli őt ez a világ mindenestül, mi több (újabb hollywoodi klisé) szerelmes lesz a n’avi törzsfőnök lányába (Zoe Saldana). Nem lepődtem meg. Tán azért nem, mert ahogy pörgött a film, egyre jobban elfogadtam, megszerettem én is az eleinte általam kék kenguruknak aposztrofált lényeket. Aztán a reménytelennek tűnő harc a félelmetes technikát felvonultató hadsereggel. Kapaszkodnom kellett a székemben a nagy légi csatánál, akár ha a londonit vagy a Pearl Harbor fölöttit láttam volna, vagy a Csillagflotta vonult volna fel az asztmásan szuszogó Sötét Lovaggal a háttérben, a virgoncan cikázó TIE vadászok között. Csak még jobban felturbózva. Mert itt aztán tobzódhatunk a filmtrükkökben, és ami csodás, észre sem veszed, hogy trükk…

Azért ne rágjuk le a körmünket: bár rezeg a léc, mint ama ásvány a levegőben, de győznek a n’avik. Az amúgy béna zsoldossal az élen. És ez sem meglepő klisé. A film utolsó kockáit látva nehéz eldönteni: kiapasszam könnyzacskóimat vagy röhögjek. Ilyen kötéltánc ez.
De inkább csettintek az élmény után, és eltöprengek az üzeneten: sóvárgunk egy jobb, harmonikusabb világ után, miközben tönkrevágjuk a mi kis bolygónkat.

És csettintek azért is, mert elhittem Cameron meséjét, mint valaha Rémusz bácsiét…

Címke: Avatar, Cameron, n’avik, Pandora   Komment:

A bejegyzés 2010. 01. 28., 12:12-kor készült, és a Nincs kategorizálva -ba tartozik. RSS 2.0 Kommentelhetsz, vagy trackbacket tehetsz a websiteodra.