Cameron Pandorája

James Cameron nagyon oda tette elénk ezt a filmet. Mi tagadás, fanyalogtam előtte, pedig mozibuzi vagyok, no persze inkább otthon ülő. Mert én a hús-vér szereplőket szeretem (legyen az fantasztikus film), a homo sapienst, nem pedig kék kengurukhoz hasonlatos, trükkökkel plasztikázott lényeket. De ismerve Cameron munkásságát, zsenialitását, mégis elrepültem a Pandora bolygóra. Meglehet ilyen filmhez infantilisnek kell lenni, de egyben nyitottnak is, hogy befogadd a rendező szárnyaló fantáziáját. És akkor azt kapod, amit remélsz. Egy csodaszép, fantasztikus mesét, fantasztikus, pazar képekkel, amelyek elbűvölnek. És nem csak szemrevalóak. Vegyes filmsaláta ez a mozi, az embernek „dezsavü” érzése támad, hoppá, mintha az alaptéma hajazna mondjuk, a Farkasokkal táncolókra, csak épp egy másik bolygóra kilőve. Mert őslakosok itt is, ott is. Indiánok, n’avik, akik kiirtandók a Nagy Fehér Atya nevében. A vasútért. A különleges pandorai, lebegő ásványért. Amott pedig mintha a mátrixbéli jelenetek sejlenének vissza…

De mint tudjuk, az ember, azaz az emberiség is vegyes saláta. Akad köztük érző, jó szándékú is. Aki úgymond árulóvá lesz, hogy felkarolja az őslakosokat. Legyen akár olyan tengerészgyalogos veterán (Sam Worthington), aki lebénult. Tán ez sem új, de ez ragadott meg igazán, miképp válik hitelessé számomra egy ember gondolkodása, aki tolószékhez van kötve, sóvárog, hogy futhasson, akár csak járhasson újra, lábujjaival morzsolgathassa a homokot. Megadatik néki: avatarként. Melynek úgymond bőrébe bújva, őslakosnak álcázva, szolgálhatja a sereget. Ámde ott van a maroknyi tudóscsoport (köztük Sigourney Weaver, őt az Alien-sorozatban jegyeztek sokáig), telve humanizmussal, akik rádöbbennek: már megint kihasználta őket a mindent eltiporni akaró hadi gépezet. Ez sem váratlan fordulat. A n’avik pedig? A bolygóval, a természettel tökéletes harmóniában élő őslakosok, különleges empátiával megáldva. A főhősnek pedig, bár eleinte csetlik-botlik az új világban, túlságosan jól sikerül a kék bőrbe való bújás: elbűvöli őt ez a világ mindenestül, mi több (újabb hollywoodi klisé) szerelmes lesz a n’avi törzsfőnök lányába (Zoe Saldana). Nem lepődtem meg. Tán azért nem, mert ahogy pörgött a film, egyre jobban elfogadtam, megszerettem én is az eleinte általam kék kenguruknak aposztrofált lényeket. Aztán a reménytelennek tűnő harc a félelmetes technikát felvonultató hadsereggel. Kapaszkodnom kellett a székemben a nagy légi csatánál, akár ha a londonit vagy a Pearl Harbor fölöttit láttam volna, vagy a Csillagflotta vonult volna fel az asztmásan szuszogó Sötét Lovaggal a háttérben, a virgoncan cikázó TIE vadászok között. Csak még jobban felturbózva. Mert itt aztán tobzódhatunk a filmtrükkökben, és ami csodás, észre sem veszed, hogy trükk…

Azért ne rágjuk le a körmünket: bár rezeg a léc, mint ama ásvány a levegőben, de győznek a n’avik. Az amúgy béna zsoldossal az élen. És ez sem meglepő klisé. A film utolsó kockáit látva nehéz eldönteni: kiapasszam könnyzacskóimat vagy röhögjek. Ilyen kötéltánc ez.
De inkább csettintek az élmény után, és eltöprengek az üzeneten: sóvárgunk egy jobb, harmonikusabb világ után, miközben tönkrevágjuk a mi kis bolygónkat.

És csettintek azért is, mert elhittem Cameron meséjét, mint valaha Rémusz bácsiét…

Szorult helyzet

Állok a kőbánya-kispesti szétrohadt állomáson, várom az intercityt rózsás arccal, hiszen időben ideértem. Jegy, helyjegy rendben, ott lapul a zsebemben, már bebifláztam, hogy a huszonkettes kocsiban, huszonötös széken fogok elterülni a jótékony melegben. Zimankó van, többen bokázunk már gyanútlanul a peronon, aggódni akkor kezdünk, mikor tíz perc múlva bemondják, hogy a Nyugati és Kőbánya között felsővezeték-szakadás történt. Ezért a vonatok késése bizonytalan. Hogy szakadnának meg! De én voltam a gyanútlan marha!
Mert manapság számítani lehet arra, hogy a vasutassztrájk (gördülő!) és a felsővezeték-szakadás testvéri egységben ölelkezve, mintegy szolidárisan szívatja az utasokat, akik torkos borzként kémlelnek valami kósza vonat után. Jobb hasonlatom van: mint megannyi kis gőzmozdony leheljük teli párával a nagy hideg semmit. Pöfögünk. A dühtől, ami energia akár Kelebiáig ölég lenne, ha vagonokat kapcsolnának utána. Amúgy látszólag birkanyájként várunk, csak páran baktatunk oda-vissza, hogy az idő múljék lassú percenéssel, no meg le ne fagyjon a virgácsunk. Csapódnak még hozzánk a most érkezettek, hülyék még ők, nem tudják hogy kár volt rohanni, hehehe! Szinte kéjelegve lombozzuk le a róluk a mosolyt.

Nono! Pössentenem kéne. Nem nagy dolog, lustán nézek szerteszét, melyik ajtón virít a kis piktogram, ami mögött könnyíthetnék magamon. Nem lelem. Ténfergek egyre idegesebben a szétszedett állomáson, jő velem szemben egy vasutas. Szemérmetesen érdeklődöm tőle, merre van az illemhely. Csodálkozva rántja fel szemöldökét. Sehol. Akkor én most mi tévő legyek? Merre menjek? Királyi gráciával mutat valahová a hátul terpeszkedő konténerek felé, tán oda. Miért? Maguk is oda járnak? — kérdem, de nem vevő a humoromra. Méltósággal el. Ritkán szeretnék vasutas lenni, de most igen. Üdögélnék a jó melegben, s ha rám jön a szükség, csak leakasztom a szögről a SZEMÉLYZETI vécé kulcsát, s a szorongó tekintetű utascsorda között lavírozva bemennék a zárható mellékhelyiségbe. Nehogy má’ összehugyozza ez a sok barom! — gondolnám, míg könnyítve magamon mélán bámulnám a csempét.

Most viszont a konténereket bámulom, kezdek elcsábulni, de van egy bibi: ha ott locsolgatnám a földet, remekül szórakozhatna rajtam az arra csörömpölő metrószerelvény egész utasközönsége. Esetleg jönne a yard: na hol az a mutogatós? A marhája! Ilyen hidegben!

De eltelt már két óra, valahonnan kerítettek egy vonatot, mindjárt indul, helyjegy sem kell rá, virgoncan szökkenek fel a lépcsőn, elsőként tépem fel a vécéajtót. Óóóóóh! Erre mondják, hogy jobban esett, mint egy rosszul sikerült kettyintés. Aztán ismét rózsás arccal kilépek, már ketten várnak az ajtó előtt szűkölve, kedvem lenne odavetni nekik, hogy az állomáson álló vonaton nem illendő használni, hehehe! De utasszolidaritás is van a világon.

Innentől kezdve bársonyon futnak perceim. Illetve talpfákon. Aztán Szolnokon harciasan visszakérem a helyjegy árát. Szusszanva teszem zsebre a pénzt. Jó lesz ez még, ha másutt vécére akarok menni. Mert már késő vasutasnak lennem…

Mellékhatás

…és aki akar, most szemlesütve, irulva-pirulva eltipeghet a monitor elől. Pedig csak az ínhüvelygyulladásról esik szó. Elébb csak a számítógép, a helytelen egérnyomorgatás káros hatásáról. Aztán pedig a Medical Hypotheses orvosi szaklap (naponta forgatom) pajzán fordulattal rávetődik a szexre, egészen pontosan a misszionárius pózra, ami oly annyira megerőltető lehet, hogy mindkét csuklón jelentkezik az ínhüvelygyulladás. Mert szegény férfiak csuklójára testtömegük jelentős hányada nehezedik ilyenkor. A csiklóra gyakorolt hatásról nem esik szó.

Innentől kezdve már nemcsak a bőr és nemibeteg-gondozó várótermében feszenghetünk pirulva ostorozó tekintetek özönében, hiába van csak sima mezei ekcémánk, hanem ha ínhüvelygyulladás okán kucorgunk a folyosón. Főleg ha idősebbek vagyunk. Mert a potencianövelő szereknek ez is káros mellékhatása lehet, amiről eddig nem tájékoztatott a háziorvos és a patikárius sem…

Zanzibár

Visszanyalt a fagyi. Mondjuk úgy: a téli fagyi. Mert ugye, most éppen Botka Lászlót, Szeged szoci polgármesterét döngölik a földbe. Mert el merészelt utazni Zanzibárba. És mikor? Az NBGV (Nagy Büdös Gazdasági Válság) idején. Súlyosbító körülmény. Hogy mi van Zanzibárban, nem tudom, biztos festői hely lehet, de alkalmasint megkérdem majd Botkát, hogy tartson róla diafilmes előadást, ha éppen összefutunk a Mátrában. Mert oda is készültek. Csak tán a GPS rossz tanácsot adott.

No de miért röhögök magamban? Mert eszembe jut, hogy tavaly meg a mi Vitykánk mexikói nyaralását kurkászta a szoci média, tüskéről tüskére, a kaktusz árnyékában. Valamint azt, mennyire passzol a szuvenírként hazahozott sombrero a dakota lóhoz? Gondolom, revánsot vettek. Azért, mert annak előtte meg fideszesek fordították ki a szocik pénztárcáját, megvizsgálni, hogy mi a frászt keresnek a komenyista diktatúra alatt nyögő Kubában a szoci potentátok. Nem is került túl nagy fáradtságba a képlet levezetése, a laza párhuzam víziója a kommunista rezsim és a szocialisták között. Aminthogy most Zuschlag kacskaringós lépteinek nyomdokát emlegetik. Mármint zanzibári nyomdokát.

Tehát ezek a fránya jobboldali zsurnaliszták már megint résen voltak. Mint írástudó kiscserkészek, feltárták a plebs előtt, merre is kujtorgott Botka. És ez szívünknek kedves. Mert mindig tudjuk ki, merre járt, bármely oldalról. Csak a megfelelő újságot kell felütni.

Én pedig elmerenghetek egy pohár sör habzó titka fölött, a szolnoki Zanzibárban, hogy haveri körünkből ki fizeti majd a cechet…

Mert ott van

A fáma szerint megkérdezték Sir Edmund Hillaryt, miért kell megmászni a hegyet? Ő pedig, nemes egyszerűséggel, annyit mondott: mert ott van. Tán nem kell leírnom: 1953. május 29-én az új-zélandi Edmund Hillary és nepáli Tenzing Norgay serpa elérte a Mount Everest csúcsát. Tenzing sportszerű volt: elismerte, hogy Hillary tette először lábát a csúcsra. Hozzátette: „Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everest tetején, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel.”

Hogy Erőss Zsolt milyen szégyennel él együtt, nem tudom, de mi mindenképp büszkék vagyunk rá: ő volt az első magyar állampolgár, aki 2002-ben feljutott az Everestre.

Nézem most a híradóban, mosolygós, rendkívül szimpatikus, optimista arc. A kamera végigpásztáz rajta, majd a kórházi ágyon. Aztán a térd alatt amputált lábon. S közben hallom: a műtétre épp azért szánta rá magát, mert továbbra is hegyet akar mászni. (Gondolom, mert ez az élete.) Amit egy rozoga, toldozott-foldozott lábbal már nem tudna megtenni. Hiába a sajátja. Ezért döntött az amputáció mellett, orvosaival közösen. De Erőss Zsolt Szendrő Szabolcsra, a szintén kiváló sportemberre hivatkozik, akinek szintén amputálták a lábát, és aki így is számtalanszor bizonyított. Ám most elsírja magát a képernyőn.

Döbbent vagyok, reszel a torkom. És tisztelem Erőss Zsoltot. A fanatizmusát. Mert hegyet akar mászni. Mert ott van. És ahogy nézem az arcát, bizton tudom, megteszi…

Az ír fiú

Mindig is izgatott, hogy Rory Gallagher, a brit blues egyik csillaga (aki a legendás Taste együttesben tette le a névjegyét), miképpen is fest a színpadon, hiszen csak hallottam muzsikálni, de látni, akár csak filmen is, legföljebb csak tűnő másodpercekig. Ezért vásároltam meg jó pár éve a méltán híres, 1974-es ír koncertről (Irish Tour 1974) készült film DVD-változatát, melyet Tony Palmer rendezett. A dátum azért sejtetni engedi, hogy a hangminőség nem döntöget csúcsokat, meg kell jegyeznem, hogy az ugyanezen címen futó CD hangzása jobb. (Azóta persze már több koncertfilmet beszereztem, de tán mindig az első a legkedvesebb.) De ez a film varázslatos, elmélyült nosztalgiára késztet, főleg azokat, akik ekkor élték zsenge ifjúságukat, és a világ bármely szegletén ott gyűrődtek akár egy füstös pinceklubban, hogy hallhassák kedvencüket. Mert a rideg koncertterem rögvest felforrósodik, ahogy Rory játszani kezd, van dolguk a szekrénytermetű rendezőknek, hogy az extázisban leledző fiatalokat helyükre tereljék, miközben egy mikrofont tartó kéz imbolyog: valamelyik rajongó próbálja rögzíteni magnóján a gitárfenomén játékát.

Az ír fiú pedig ott áll a színpadon: gyöngyöző homlokkal, boldog transzban, jellegzetes szerelésében, kockás ingben és farmerban bűvöli hangszerét és a közönséget, a zenekar többi tagja pedig lohol utána, de szerencsére bírják az iramot. Mert sorjáznak a jobbnál jobb nóták, köztük a szívemnek kedves Tatoo’d Lady, a lírai A Million Miles Away, no és a jóval keményebb Cradle Rock, Bullfrog Blues… Tán egy számot hiányoltam nagyon, a már említett CD-n varázsosan szóló Too Much Alcoholt, de bőven kárpótolt némelyik szerzemény, ami viszont a koncertalbumon nem lelhető.

Erénye még a filmnek, hogy hol lírai, hol komor képeket mutat többek között Dublinról, az utcákon járőröző katonákról, festői épületekről, lepusztult negyedekről, egy ír város mindennapjairól, a zenésztársakról, például egyikükről, miképp púderozza lábát a koncert előtt… No és Rory Gallagherről, aki azt is megmutatja, egy üvegfiolával hogyan csal ki gitárjából varázsos hangokat.

Kár, hogy már nincs közöttünk…

Hallga csak!

Vízkereszt után

Én most csak tolmács vagyok, egy normand fenyő sirámait fordítom…

Emlékszem még, ott terpeszkedtem tűlevelű sorstársaimmal a piacon. Turkáltak köztünk, majd kiemeltek, gusztálgattak, megborzolták zöld tüskéimet. Majd gúzsba kötve hazavittek. Aztán a tortúra folytatódott, késsel farigcsálták a lábamat, hogy beletuszkolják a tartóba. Sejtem, mit érezhettek Hamupipőke mostohatestvérei, midőn lábukat erőltették a topánba. Közben szentségelt a gazda, mert belevágott a saját kezébe is. A rebbenő szárnyú, fehér pendelyű angyalkák pedig rémülten verték fejüket az ablakba, miközben a csemete (nem fa!) égő tudásvággyal hallgatta az apa nehézlovassági fohászait. Aztán felcicomáztak. Megdicsőültem. Hunyorogtak rajtam az égők (miattuk motoszkált bennem kicsit a félsz, mert égő lett volna, ha miattuk leégek), habcsókok zaklattak szexuálisan. Zselétől szuszogó szaloncukrok fityegtek ágaimon, mint rojtos fülű denevérek, nem is sejtve, hamarosan kihámozzák őket titkon a sztaniolból. Áhítattal merengett rajtam a család. Aztán én figyeltem őket, amint izgatottan esnek túl a masnibontás örömén. Csak az apa bénázott befáslizott kezével. Mosolyok: boldogok és kényszeredettek.

Telt az idő. Bár kéjesen nyújtózkodtam, ha rám néztek, pár nap múlva ráncolódtak a homlokok. Hiszen alattam már szaporodtak a hulló tűlevelek, hiába harapdálta gyakrabban a porszívó a szőnyeget. A gyantaillat is szertefoszlott.

Aztán levetkőztettek. Álltam pőrén, megszégyenülten. Kilöktek az ablakon. És míg a bűzlő kuka mellett hevertem üres lélekkel (a kukában egy húsvét után száműzött nyuszi mósztatott fázósan), irigyeltem az ország karácsonyfáját. Ő legalább, ha szeletelve is, még meleget ad egy szegény családnak…

Rekorddöntögetők

(Szigorúan titkos! Csak férfiaknak! Ha hölgyek vetődnek erre, gyorsan válts honlapot!)

Ezek a marha angolok, jobb dolguk nem lévén, megdöntötték a víz alatti vasalás világrekordját. Ezt még az óesztendő utolsó napjaiban láttam a tévében, amikor már a híradók kínjukban nem tudtak mit előrángatni, csak a vasalatlan ruhát. Első reakcióm: szélsebesen letettem a mogyorós zacsit, amiből éppen nassoltam, hogy időben eltakarhassam oldalbordám szemét. Nehogy túlburjánzó, forró képzetével engem is a vasalóra uszítson, igaz, nem kellett volna víz alá szállnom búvárharangban. Csak úgy félszárazon simítgatva a pólók gyűrődéseit, miközben a vasalóból meghitten pöfög a gőz. Uncsi lett volna.

Persze vasalhattam volna éppen sziklafalon, vízesés alatt, sárkányrepülőn, taxi sárhányóján, ángyom kínján. Mert az extrém vasalásnak számtalan verziója van, és általában férfiak űzik. Valószínű, papucsférjek lehetnek a szerencsétlenek, akik a monotóniát kerülendő, ilyesmire vetemednek. Távol az asszonytól, aki amúgy ráncolódó homlokkal vizslatná a még fellelhető ráncokat, amin botoxkezelés aligha segítene. Mármint a ruhák ráncain.

Ennyit kajszult hát a világ a nagyik, de már inkább a dédik szenes vasalójától, amit még bőszen lengetni kellett, hogy jobban izzon benne a parázs, a mai elektronyos, állítható fokozatú csodákig. Nem tudom, akkoriban döntögettek-e rekordot, hiszen a parázsló szerszámot kellő lendület után messze lehetett volna górálni. Bár ha jól emlékszem, Babette anyó, akit Rejtő Jenő örökített meg Az ellopott futárban, igencsak hozzáértőn kezelte, igaz, nemcsak a vasalót, hanem a redőnyhúzót és a lavórt is.

De azért gyanakszom, hogy a kalapácsvetés titulus csak álszent, hamis elnevezés: kalapács helyett a szenes vasalót hajította el néhány szédítő piruett után egy akkoriban lázadó férj, imitálva, hogy megégette a kezét…

No de hogy a marhaság akár egekbe is szökkenhet, imhol az elrettentő példa!