Mókuskerék
Araszolok a pénztárhoz jámboran kunkorodó sorban, majd lezöttyentem a kosaramat a pultra. Pityeg is a kassza, ám a pénztáros hölgy dunnyogva arra kér, hogy a zacskóból kibucskázó zsemlét szuszakoljam vissza, mert ő nem akarja összefogdosni. Részvéttel nézek rá, hiszen látszik rajta: vagy megfázott, vagy az influenza kezdeti stádiuma gyürkőzött neki, hogy leverje a lábáról. De túl az együttérzésen úgy gondolom, jobb lenne, ha orvoshoz fordulna, aztán otthon lábadozna. Az ő érdekében. No meg a vásárlók érdekében is. Bármilyen figyelmes…
Nos, eddig tartott pici glosszám, kéjesen dőltem hátra a széken, jól belerúgtam az influenzás vagy megfázott pénztárosba, megérdemli, minek hinti szerteszét a bacikat vagy vírusokat! Csak hát nincs ő egyedül! Hiszen láttam én már parizert mérni (lehet két dekával és millió bacival több?) szipogó eladót a húsospult mögött is, de ha kikanyarodunk a boltból, buszra szállunk, köhögünk-tüsszögünk a másik nyakába, a miniatűr cseppecskék pedig fátyoltáncot járnak. Netán a sofőr is fátyolos tekintettel mered a ködös útra. Aztán meg a munkahelyen csaholunk egymás képébe. Csak elvétve hord valaki is gézmaszkot, azt is hülyének nézik, tán odaszólnak neki, ki ne vedd már a vakbelem! A japánok bezzeg, ez a nett kis sárga népség már régen gézmaszk mögül szuszog, megannyi öltönyös nindzsaként, ha járvány üt be a szigetországban. Igaz, mostanában mintha némely helyen tanultak volna tőlük.
Így állunk. Míg ki nem dőlünk. Mert legyünk őszinték: nem mindenki engedheti meg magának, hogy ágyban henyéljen lázmérőt és pirulákat szopogatva, hársfateát hörbölgetve. Nem. Mi kivárunk. Mert sokunkban dolgozik a makogó félelem: ne lássák, hogy kriplik vagyunk, hiszen az ordas törvények szerint minket tesznek legelébb lapátra. Aztán jön a mentő, s ha szerencsénk van, nem tesz ráérős körutat kórháztól kórházig. Esetleg súlyosabb esetben belegabalyodunk az infúziós csövekbe az intenzív osztályon. (Valahol a Makrában olvastam: a magyar iparos egyik kezével összefogja kilógó beleit, a másikkal pedig dolgozik. Valami ilyesmit mond Makra apósa. A hatvanas években.)
Felmérés igazolja, hogy csak végső esetben fordulunk orvoshoz. Régi magyar tünet már ez, irgalmatlanabb a fogait csattogtató H1N1-nél. Tapossuk a mókuskereket. Mert kell. Míg ki nem szédülünk belőle….
2009. 12. 10., 11:39
Szó, mi szó sok köze nincs az “emberhez” ennek a mai világnak! Addig érsz valamit míg ki tudnak csavarni, kihozni belőled a legnagyobb munkaóra-számot, lehetőleg kevés ráfordítással (fizetéssel)! Ha homok kerül a gépezetbe, ha kidőlsz, vagy bedőlsz: senkit nem érdekel a tested-lelked-szellemed! Tényleg csak a strapabírásunkban, kitartásunkban lehet bízni, és ennek tudatában ettől olyan stresszbe hajszolja magát az ember, hogy nem is igazán vigyáz az egészségére, hajlamos a pillanatnak élni! Tényleg mókuskerék, még lelkileg is! Hol vannak már azok a békeidők mikor egy család melengetően ápolta a beteget, főzte a teát a nagyi óránként, és egész nap a kisunoka betegágya mellett dudorászott? Ma a “nagyi” 64 évesen is húzza a belét a munkahelyén sminkben és pattogva, mert muszáj dolgoznia, ha nem teszik véletlenül parkolópályára, munkanélkülivé! Én magam is jószerivel telefonon “vezényeltem” Édesapámat a halálos ágyán, aki magányosan és tehetetlenül nézte otthon a plafont, mert a munkahelyemen a kutyát nem érdekelte a “magánügyem”! Torokszorító! És nem látok kiutat, a piacgazdaságban egy ember - aki mint tudjuk, sok van mi csodálatos, de nála csodálatosabb nincsen - csak ugyanolyan “árucikk” mint egy villanykörte. Az sem az energiatakarékos fajtából! És ezekben az időkben mi erre a nagy filozófiai válasz? “Szophoklész? Hát az meg nyalja ki a seggem…”
2009. 12. 10., 18:48
Kedves Ofélia!
…mély egyetértéssel megjegyzem, most már tudom, mire utal a “nem vagyok száza” kifejezés… A villanykörtére…