Menni kéne

Tán jópofiznom kéne az év utolsó napján, kirázni, mint Holle anyó a vánkosából, hó helyett a humormorzsákat, de nem megy. Helyette Presserről írnék. Mert az ATV-n láttam vele egy beszélgetést, most, ahogy a műsorok közt mazsoláztam.

Volt ott szó sok mindenről. A Képzelt riportról, amikor már „Brezsnyev pangott” miképp keresték meg Pressert, hogy írja meg a zenét (mert a fáma szerint Szörényiék nem álltak kötélnek, és ez így volt jó), a slágerbizottságról, amiben korántsem esztétikai érzékkel megáldott emberek tanyáztak, hanem akik árgus szemekkel kurkászták a sorokat, amúgy politikailag. És az ebből felsejlő papírkosárról. És kompromisszumokról. És a csömörről, hogy miért nem politizál… (Éssel nem kezdünk mondatot, dunnyogják sokan, én pedig juszt is.) Hopsza! Tényleg nem látni, hogy Pressert bármely politikai vonulat kihasználná. Mert nem tudják. Mert ő nem akarja. Aminthogy a bulvársajtó sem tud fogást lelni rajta. Miért? — kérdi tőle Bánó. Mert nem tudok nekik érdekeset produkálni! — hangzik a válasz, én pedig örvendek is ennek. Mert ugye, ahol celebek viselt dolgaiból, viharos életéből csemegéznek, netán Fekete Pákó ánuszában gyönyörködhetünk élő egyenesben, mit is keresne ott Presser? Aminthogy Szörényiék, Koncz Zsuzsa sincs címlapon.

Emlékszem, gimnazista koromban az osztály két pártra szakadt. Voltunk omegások, a másik párt Illésék mellett tört dobverőt, és már ismertük a léggitározás fogalmát. (Beugrik még: már nyomdásztanuló voltam, késő este ballagtam haza a Vosztokra, mikor a szovjet laktanya kerítése mögül rám pisszegett egy orosz kiskatona. Törtük a nyelvet mindketten, mint a száraz rőzsét, apróra. Ő a magyart, én az oroszt, valahogy nem domborodott ki a nyolc évig belém sulykolt orosztudásom. Voltaképpen piát szeretett volna (másnap vittem is neki, ott álltam hülyén egy flaskával, de nem jött, hát én hasznosítottam), ám percekkel később már vadul léggitároztuk a Deep Purple-től a Smokie on the Watert. (Pam-pam-pam, pam-pa-pa-pam…) Csak az orosznál gitár is volt. Igaz, davajgitár.

Aztán az első LGT-koncert Szolnokon, a Ságváriban. Ülnünk kellett volna illedelmesen a széksorokban, de ahogy nyitányként, a kulisszák mögül felénk dübörgött a lokomotív, már állva csápoltunk.

És a Bumm-lemez áhítatos kicsomagolása, a Kék asszony, amely lélekrezegtető volt, hiszen szerelmes voltam…

Hogy Presser zenéjén hány nemzedék cseperedett (és cseperedik) fel, nem tudom, de voltam még Szolnokon Presser-koncerten esztendőkkel később, ahol egy fiúcska botorkált egy szál rózsával Picihez, hogy átadja neki… Gondolom, apuka vagy anyuka polcairól sem hiányoztak az LGT-bakelitek. Ahogy az enyémről sem. No meg CD-k, DVD-k…

És szó volt még többek között Zoránról, Katona Kláriról, akiknek testre szabott zenét komponált Presser, a tökéletes szimbiózisról, amelynek része Dusán is, a klasszikussá nemesedett dalszövegek írója.

Tán rossz helyre született Presser, hiszen már sokat loptak tőle, külföldön is. Nagy ívű pályát futhatott volna be ott is. De hogy ide született, az a mi nagy szerencsénk…

Ha már szimbiózis, és hogy milyen kicsi a világ: hallga csak!! Hiszen Szakácsi Szolnokon József volt a Popfesztiválban, tán 1974-ben, Bubik neve is ismerős…

Aztán menni kéne! 2010-be!

Boldog új évet!

Bejglivég

Esztendők óta tartó tudományos megfigyelésem, hogy karácsony után, már bent a szerkesztőségben, jóformán mindenki bejglit csomagol elő virágmintás szalvétákból ozsonna utáni desszert gyanánt. El is kell azt pusztítani, bár idővel egyre kopogósabb, titokban tán pajkos gyerekek fénykardoznak bejglirudakkal otthon, hogy az Erő legyen velük. Dart Wader is azért szuszog olyan asztmásan agonizálva, mert a mellyén lévő, parányi lélegeztetőgép félrenyelte a mákot. Vagy a diót… No de én még a friss, illatos bejglikről, a nagyik receptje által hajtogatottakról regélnék most. Long, long time ago… Imhol:

Már a negyedik mákos-diós bejglit habzsoltam vendégségben, bár ahogy elnehezülten szuszogtam, éreztem, ebből még baj lesz. De ki tud ellenállni a tekercsből csábosan előkandikáló mák- és diórétegnek, no meg ízlelőbimbóim is kéjesen érezték magukat. Persze illendően megkérdeztem, miközben bajszomon billegett a mazsola, hogyan is készül ez a mennyei eledel. A cserfes kis unoka, Ági válaszolt dicsekedve:

— Én is segítettem ám anyunak, kevertem a tölteléket, dagasztottam a tésztát, hajtogattam, aztán mielőtt tepsibe tettük, levágtam a két végét…

— Levágtad a két végét? Minek?!

— Mert így láttam anyukámtól!

Sosem voltam a konyhaművészet zsenije, engem csak a mosatlanul billegő tányérpiramisokhoz engedtek, de csapongó képzeletem mindig megmentett a monotóniától: számtalanszor süllyesztettem így el a habokban a Bismarck csatahajót vagy még annak előtte a Hoodot. A cukrászathoz is annyit értek, hány kocka is kell reggelente a kávéba, de azért rémlett, a bejglit sütés előtt nem teszik ki ilyen fájdalmas amputációnak. De ki tudja? — tépelődtem —, tán ettől lett ilyen ízletes! Tovább firtattam hát a dolgot, Ági anyukáját vallatva, miért is kell lenyisszantani a bejgli két végét.

— Nem tudom! — révedt el ő is. — Talán mert így láttam a mamától…

Így aztán már ketten fordultunk a mamához, tovább feszegetve a bejglivégek titkát.

— Hogy miért? — mosolyodott el a nagyi, miközben tikkadt tudásszomjjal azt vártam, egészen messzi ősökig göngyölődik a megcsonkított bejglik homályba vesző családi receptje. — Mert kicsi volt a tepsi, a bejgli meg nem fért bele….

Zeneterápia

Azt mondja egy bochumi főorvos, nevezetesen Hans-Joachim Trappe hogy a klasszikus zene kagylózása növeli a koncentrációt, a kreativitást, a tetterőt, és még az immunrendszerre is jótékony hatással van. Tehát gyógyító. Hiszek neki, főleg azért, mert végre nem brit tudósok szajkózzák ezt, mint annyi mindent. Mert általában rájuk hivatkoznak, név nélkül, ha valami oltári baromságot akarnak velünk megetetni.

Ám a zene gyógyító, stimuláló hatásáról nem először hallok. Már jó pár évtizede arról szólt a fáma (tán az is brit volt), hogy a tehenek is jobban tejelnek a klasszikus zene hatására. Nem tudom hogy is zajlott ez: tán fejőnők alakítottak kamarazenekart és nyűtték a vonót a jászol mellett, hiszen más dolguk nem lévén, átképezték őket, és míg Mozart-dallamokat csiholtak ki a nyirettyűkből, a fejőgép monoton tette a dolgát. Ritmusra. A jámbor marhák pedig andalodva kérődztek. Persze ez siket és botfülű teheneknél nem jött be, tehát egy óvatlan pillanatban akár a sajtárt is felrúghatták…

Amúgy pár éve azt is hírelték, hogy a londoni metróban lágy, klasszikus zenét sugároztak, ilyeténképpen lefegyverezve a vandálokat. Hogy a vandálok tejeltek-e közben, nem tudom. Egy biztos: olyanról még nem hallottam, hogy egy Bach-szeánsz után az úri közönség összeverekedett volna. Nem úgy, mint egy metál- vagy egy kemény rockkoncert alatt. Mert az viszont idegesítő, mondta a német doki, de még hozzá csapta a technozenét is. (Megjegyzem, nem esett szó az ilyenkor lavinaként ránk zúduló karácsonyi zenékről, pedig ha már a századikat hallgatom kötelező jelleggel, én is felrúgom kínomban a sajtárt.)

Aztán áradozott még a szárnyaló ritmusú latin-amerikai zenéről is, illetve annak jótékony hatásáról. Gyanítom, egyezik zenei ízlésem a német főorvoséval. Hiszen nekem is felpezsdül amúgy lustuló vérem, ha Santanát hallgatok. Főleg ebben a morc időben.

Hallga csak!

Aztán a többit is…

Luca

Azt hiszem, az újszülött kislány belopta magát az ország szívébe. Történt pedig, hogy egy kismama taxiba szállt, mert úgy érezte, megérkeztek az első fájások, de még vígan beér a kórházba, hiszen első gyermekével tizenkét óráig vajúdott. De a kis Luca úgy döntött előbb tülekszik a világra, oly annyira, hogy az édesanya a taxiból kiszállva szülte meg, egy leállósáv mellett, az ideges, de mégis észen lévő sofőr segedelmével. És a diszpécserközpont szurkolói tanácsadásával. Megható felvételt, párbeszédeket hallhattunk, hiszen új élet született, a történet szerencsés véget ért. A mentők is kiértek. A lényeg: ha a kis Luca etetőszéke is ilyen szélsebesen készül el, megdől egy mondás…

Tudom, az anyuka nem bánta volna, ha kórházban szüli meg gyermekét. A taxisofőr sem, bár legközelebb már aligha jön zavarba, hiszen ha úgy vesszük, részt vett egy intenzív, gyorstalpaló bábaképző tanfolyamon. Legföljebb a meghatottságtól újból elsírja magát. Mint ahogy, gondolom, aki hallotta a felvételt, igencsak gyűrögette a gombócot a torkában.

De kellett már nekünk ebben az ordas világban ez a szívet melengető történet…

Mókuskerék

Araszolok a pénztárhoz jámboran kunkorodó sorban, majd lezöttyentem a kosaramat a pultra. Pityeg is a kassza, ám a pénztáros hölgy dunnyogva arra kér, hogy a zacskóból kibucskázó zsemlét szuszakoljam vissza, mert ő nem akarja összefogdosni. Részvéttel nézek rá, hiszen látszik rajta: vagy megfázott, vagy az influenza kezdeti stádiuma gyürkőzött neki, hogy leverje a lábáról. De túl az együttérzésen úgy gondolom, jobb lenne, ha orvoshoz fordulna, aztán otthon lábadozna. Az ő érdekében. No meg a vásárlók érdekében is. Bármilyen figyelmes…

Nos, eddig tartott pici glosszám, kéjesen dőltem hátra a széken, jól belerúgtam az influenzás vagy megfázott pénztárosba, megérdemli, minek hinti szerteszét a bacikat vagy vírusokat! Csak hát nincs ő egyedül! Hiszen láttam én már parizert mérni (lehet két dekával és millió bacival több?) szipogó eladót a húsospult mögött is, de ha kikanyarodunk a boltból, buszra szállunk, köhögünk-tüsszögünk a másik nyakába, a miniatűr cseppecskék pedig fátyoltáncot járnak. Netán a sofőr is fátyolos tekintettel mered a ködös útra. Aztán meg a munkahelyen csaholunk egymás képébe. Csak elvétve hord valaki is gézmaszkot, azt is hülyének nézik, tán odaszólnak neki, ki ne vedd már a vakbelem! A japánok bezzeg, ez a nett kis sárga népség már régen gézmaszk mögül szuszog, megannyi öltönyös nindzsaként, ha járvány üt be a szigetországban. Igaz, mostanában mintha némely helyen tanultak volna tőlük.

Így állunk. Míg ki nem dőlünk. Mert legyünk őszinték: nem mindenki engedheti meg magának, hogy ágyban henyéljen lázmérőt és pirulákat szopogatva, hársfateát hörbölgetve. Nem. Mi kivárunk. Mert sokunkban dolgozik a makogó félelem: ne lássák, hogy kriplik vagyunk, hiszen az ordas törvények szerint minket tesznek legelébb lapátra. Aztán jön a mentő, s ha szerencsénk van, nem tesz ráérős körutat kórháztól kórházig. Esetleg súlyosabb esetben belegabalyodunk az infúziós csövekbe az intenzív osztályon. (Valahol a Makrában olvastam: a magyar iparos egyik kezével összefogja kilógó beleit, a másikkal pedig dolgozik. Valami ilyesmit mond Makra apósa. A hatvanas években.)

Felmérés igazolja, hogy csak végső esetben fordulunk orvoshoz. Régi magyar tünet már ez, irgalmatlanabb a fogait csattogtató H1N1-nél. Tapossuk a mókuskereket. Mert kell. Míg ki nem szédülünk belőle….

Zenélő Mikulás

No de hogy a Mikulások hada se dübörögjön el észrevétlenül, utánalövök a puttonyos, rénszarvasok vontatta konvojnak egy régi kis történetet, még a Pill Elemér-korszakomból. Érdekes, ezek a rénszarvasok nagyon szoba- és utcatiszták! Nyomuk sincs a flaszteron rénszarvascitromoknak! Mert ugye, most jótékony hólepel alatt sem húzodhatnának meg a gombócnyi aknák. Már ha lennének… Vagy pelust hordhatnak. Netán a Télapók külön erre a célra gyártott nejlonzacsikba gyűjtögetnek. Csak össze ne cseréljék a Mikulás-csomaggal… No de ez mellékzönge! Mert szívemnek kedves a sztori, és egyúttal letudom egyszere a két ünnepet: a Mikulást és a karácsonyt is, ennyi előleg (és utólag) elég is lesz a kötelező szeretethömpölyből. Lássuk hát!

Pill Elemérékhez karácsony előestéjén, hófútta utakon megérkeztek a várva várt rokonok. Kedves, fiatal házaspár, két tündéri kislánnyal, hogy az ember rögvest mosolyra derült, elfeledve a vendégváró előkészületek minden fáradalmát. Jöttek hát, hogy lássák Eleméréket, és sziszifuszi munkával besegítsenek az asztalon tornyosuló bejglik és egyéb trakták pusztításába, mely eleve reménytelennek tűnt, hisz Elemér hitvese, Amálka bőszen tüsténkedett a konyhában, hogy a gyomorterhelő utánpótlást biztosítsa.

Családias hangulatban, meghitt kvaterkázással telt a a fenyőillatú este. A két kis kobold közben felfedező útra indult, s birtokába vette a rég elfeledett, szunnyadó legót, betűkirakót. De a kisebbik hamar elunta a legódarabok és a mogyoró széthintését, térült-fordult, és behozta a zenélő Mikulást, ami eleddig csendben lapult a másik szobában, többéves szilenciumra ítélve. A Mikulás jobbára a kerti törpe szobai változatára emlékeztetett, annak is az aprajára, kezében még világító lámpást is tartott, s hogy bizonyítsa Télapó voltát, ha bekapcsolták, jó néhány karácsonyi dallamot végigcsilingelt fáradhatatlanul és kellő hangerővel, elnyomva a szobában ringatózó LGT-zenét.

De Csinszka, merthogy így hívták a kicsit, üdvözülten hurcolta szerzeményét szerte a lakásban, (angyalszárnyak suhogását vélték hallani) és anyatigrisként védelmezte nagyobbik testvérétől. A sírástól riadtan rebbentek tova az angyalok.

Elemér ekkor kajánul magához vonta a két marakodó testvért:

— Nektek adjuk a Télapót, ha megígéritek, hogy reggelente, úgy öt órakor ezzel ébresztitek anyát és apát. Páros napokon te, Csinszka, páratlan napokon pedig te, Csenge.

A két gyermek lelkesen bólogatott, ám a szülők szemében páni rémület villant, sőt Józsi, az ifjú atya beleköhögött a borospohárba.

— No, megállj! — suttogta villámló szemekkel Elemérnek, de hát ezt a csínyt már nem lehetett überelni.

Aztán eljött a búcsúzás ideje, Elemér lekísérte a vendégeket, az autóhoz, persze Csinszka boldogan cipelte magával a karácsonyi dallamok tárházát: a Mikulást. Rokoni puszik csattantak, s már indult volna az autó, mikor Elemér megkocogtatta az ablaküveget.

— Mondjad, Elemér! — sóhajtotta Józsi, mert tudta, megint valami marhaság következik.

— Aztán a Télapóba Duracell elemet vegyetek, az jó tartós!

Stormy Monday Blues

The Complete Reunion Concert Cologne 1994

És most egyik kedvenc DVD-mről, együttesemről írok, a Colosseumról. Lássuk! Igaz, ma nem hétfő, hanem szombat este van, de a hangulat ugyanaz: lankasztó. Hátha van, akit ez a zene rajtam kívül feldob… (Ha a kísérlet sikerül, máskor is elkövetek ilyen fülbevalós merényleteket.)

Mindig is dédelgetett kedvenceim közé tartozott a Colosseum együttes 1971-es koncertlemeze, hiszen a dzsessz-rock műfajban etalonnak számít, no meg akkoriban valami olyan elementáris erővel, tudással, szokatlan muzsikával lepett meg a banda, hogy füleim szinte odatapadtak a hangfalakra, nehogy egy taktust is elmulasszak zenéjükből. Persze a tagok sem akármilyen iskolában cseperedtek, hiszen a remek szaxofonos, Dick Heckstall-Smith, no és a dobok guruja, Jon Hiseman is John Mayall zenekarában hintette a bluest, aztán vették zeneszerszámaikat, és megalakították a Colosseumot. Később hozzájuk csatlakozott még az aranytorkú Chris Farlowe, Dave Greenslade orgonista, Clem Clempson gitáros és Mark Clarke bőgős, basszusgitáros, hogy aztán ebben a klasszikus felállásban bűvöljenek el minket. Sajnos, nem sokáig.

Aztán 1994-ben újra egy húron pendült a banda, vagyis újjáalakultak, s hogy nimbuszuk egyáltalán nincs megtépázva, arról újabb frenetikus sikerű koncertalbum, illetve DVD tanúskodik, amely kölni fellépésük anyagát rögzíti. Érdemes volt összevetni a ’71-es illetve ’94-es albumot, végigmazsolázni kedvenc számaimat, hiszen azok mindkettőn megtalálhatók, mint például a Skellington, Tanglewood ’63, a Lost Angeles, no és egy remekbe szabott klasszikus: a Stormy Monday Blues, amelyet sokan játszottak már, de szerintem senki sem olyan hátborzongatóan mély átéléssel, mint a Colosseum.

Nyilvánvaló, az ember kritikusan figyeli-füleli a ma már éltesebb kedvenceket, de az eltelt esztendők csak cizelláltabbá varázsolták a hangot, hiszen ama ’71-es koncertlemez keménységébe belejátszik még a kezdetlegesebb hangrögzítő technika, de a DVD jóvoltából már sokkal önfeledtebben lubickolhatunk a szólók, improvizációk tengerében, és jóval tovább, hiszen ezen a koncerten felölelik jószerével egész munkásságukat, amit érettebben, de ahol kell, ugyanolyan dinamizmussal mutatnak be.

Remek DVD, amit még megfejel az az extra is, ami végigterelget minket a Colosseum együttes zenetörténeti ösvényén, vallomásra bírva a zenekar tagjait, miközben immár veretes archív felvételekbe nézhetünk-hallgathatunk bele…

Hallga csak! Remélem, az oldalbordám nem jár erre, mert utálja a Colosseumot, pedig érdekes, mielőtt összeházasodtunk, nagy odaadással hallgatta velem együtt a kereveten… Hja, ilyenek a nők… :)

Reváns

Alacsonyan szállnak a cipők manapság, a derekam is hasgat egy kicsit. Amúgy az ég egy adta összefüggés sincs a két megállapítás között, de jól hangzik, mintha egy remeteológiai béka kuruttyolna a befőttes üvegben.

No de a lényeg a picinyke lajtorján állva: revánsot vettek a volt amerikai elnököt, Busht cipővel góráló iraki újságírón: őt is megdobálták a minap egy párizsi sajtótájékoztatón. Mert ez egy megalázó szokás az arab világban. Az újabb merénylő száműzetésben élő iraki zsurnalisztának adta ki magát (úgy látszik, arrafelé vitriolba mártott penna helyett lábbelit ragadnak), de lehet, CIA-ügynök volt, és így vett elégtételt a hajdani elnökét ért sérelmen.

Úgy tűnik, a technikán van még mit csiszolni, hiszen a lábbelik senkit nem találtak el. Sem akkoriban Busht, sem most, a divatot csináló újságírót. Vagy mindkettőnek jó volt a reflexe.

De ha így haladnak a dolgok, akár olimpiai szám is lehet ebből a foglalatosságból, külön erre a célra gyártott, áramvonalas lábbelikkel, szagosítva, netán vezérsíkkal, persze dobás előtt nem bokszolni, hanem vakszolni kell. No és persze előtte doppingvizsga, nem nyelt-e a versenyző túl sok cipőfűzőnek álcázott anabolitikus szteroidot vagy mi a frászt… Azt is el kell majd dönteni, hogy jobb- vagy ballábas legyen-e a cipő, de nem akarok én már ebbe is politikát keverni…

Persze miért ne? Mert van nékem a cipősszekrény aljában jó pár kitaposott lábravalóm, ha már úgy is ki kell dobnom őket…