Gombóc Artúr tévelygése

Pelczné Gáll Ildikó fideszes honanya csokit osztogatott a Parlament előtt a képviselőknek. Épp hogy a buksijukat nem simogatta meg. Igaz, messze még a Mikulás rénszarvasos, hópihés eljövetele, felmerül a kérdés, miért is ment át Télanyóba Pelczné? Mert úgy véli, a magyar csoki nem pompázhat a hipermarketek polcain, és azért nem, mert inkább olyan marhaságok kapnak támogatást, mint teszem azt, a bodrogkeresztúri kilátó, illetve a drégelypalánki kutyafitnesz.

És akkor itt le is horgonyozhatunk kicsit. A kilátó negyvenmilliót kapott, centinként egymilliót, így tornyosulhat tehát (ezt még én is ki tudom számítani verejtékesen), negyven centi magasan a nagy büdös magyar légtérben. Miután könnyesre röhögte magát ezen az ország, Bodrogkesztúr polgármestere összevissza sértődve megmagyarázta, miért is lett ennyi az annyi, ami végső soron vetekedhet egy elefánt seggén lévő diszkrét pattanás magasságával. Mert ennyit akartak. Mert hülye turisták összemászkálták a szomszédos vízmű dombját. De most aztán itt a kilátó, igaz, tökéig nem ér a vízműdombnak, de lehet padokon pihizni, netán szalonnát sütni a magaslaton.

Ez az a pont ahol magamba szállok, és eszembe jut (már megint), Moldova egyik szatírája, amelyben egy poros kisváros korifeusai töprengenek, miképp tudnának kitörési pontot találni a vidéki turizmus felé. Aztán jön a nagy ötlet: vegyenek két lestrapált villamost — akkor még híre-hamva nem volt a gyakran lerohadó Combinóknak — szállítsák le a településre, és a főutcán eresszék össze a két járművet. A sajtó pedig lehozza, hogy ott összeütközött két villamos, így elhíresülnek, dőlnek majd a katasztrófaturisták, egyáltalán: a kíváncsiskodók.

Elismerően hümmöghetek hát, hiszen lehet, ez a gondolat vezérelte a derék bodrogkeresztúri polgármestert: elhíresültek. Még tán a Guinness-rekordok könyvébe is bekerülnek, mint a legtörpébb kilátó boldog tulajdonosai.

A kutyafitnesz pedig? Ugatom a témát, lehet, marha nagy szükség van rá, hogy elhízott, terebélyes ebekről lehántsák a fölösleges kilókat, de tudja fene, kevésbé szánom őket, mint a kutyamenhelyen tengődő blökiket. És az emberekről még nem is beszéltünk… De ha ez is meglesz, összecsaphatjuk a tenyerünket: ezt is megoldottuk, jöhet már a Kánaán.

De kissé elkanyarodtam a szerencsi csokitól, hiszen arról van szó. Ami világéletében finom nyalánkság volt. És magyar. Ami Magyarországon, mint mondám, valahogy nem fér el a hipermarketek polcain. Hogy a képviselők közül hányan majszolták el a szétosztogatott finom falatotokat, nem tudom, de felhorgadtak a szabad demokraták: Mi ez itt? Reklám? Piacolás? Lehet, hogy az. De itt tartunk…

Amúgy szegény Gombóc Artúrt sajnálom, mit össze nem kóvályoghat az üzletek gondolái közt egy kis szerencsi csoki után kutakodva, ahelyett, hogy a Parlamentbe ment volna…

Csipkebokor

Történt pedig, hogy Inndianapolisban a huszonhárom éves Gregory Smith robogott be egy csekkváltó bankba, ahogy illik: kapucnisan, pisztollyal és kellő elszántsággal. Ám elérzékenyült az ijedten hüppögő tisztviselőnőn, szeretetteljesen átölelte a vállát, és megvallotta neki az édes titkot: voltaképpen utálja a bűnözést, de nem tehet mást. Szó szót követett, Istenre terelődött a meghitt csevely, és a rabló sírva térdre rogyott, majd imádkozni kezdett. Ekkor már a tisztviselőnő lapogatta a hátát, miközben pufók angyalkák rezegtették szárnyukat a bankban. Végül a rabló üdvözülten távozott, pusztán húsz dollárt vitt magával, no meg a hölgy mobilját. Ki tudja, miért? Tán forró dróton akart beszélni Istennel… Meglehet, beszélt is, mert végül feladta magát a rendőrségen, ahol kissé hülyének nézték.

Ennyi a történet, ami akár nálunk is előfordulhatott volna, hiszen láthattunk már a honi tévékben személyesen bocsánatot kérő bolti rablót, aki végső szorultságában vetemedett tettére. Még virágot is vitt a megtámadott eladónak, aki szintén megbocsátott. Hüppöghetnék a történteken én is, csak hát mielőtt előrántanám a papírzsepit, eltöprengek: miért csak a piti bűnözők bánják meg tettüket?

Mert tudnék sorolni számos fehérgallérost, akik előtt soha nem jelenik meg az égő csipkebokor…

Mintamókus

Mintamókus

Mi van??? Hallom, már meg Ajka polgármesterén akadtak ki szorgos újságírók, aki a Mint a mókus fenn a fán című opuszt énekeltetné a városi nebulókkal. Pfúj! Aki nem tudná: a Kádár-korszakbéli úttörőmozgalom egyik Top 10-es nótájáról van szó, amit, mi tagadás, valaha még én is sugárzó, pufók arccal fújtam, bár kicsit félreértettem már az első sorát. Mert én mindig mintamókust énekeltem… Hogy milyenre gondoltam? Tán olyanra, aki nem csámcsogva zabálja a mogyorót, átkíséri az öreg mókus nénit egyik faágról a másikra, a megfáradt harkály helyett kis csákánnyal kopácsolja a fát, és aki illedelmesen csóválja lompos farkát.

Aztán kiderült a reggeli Mokkában, kicsit másról van szó. Ajka jubilál, ennek alkalmából egy ünnepi műsort ütöttek össze, végigzongorázva a várossá válás ötven évét, amibe óhatatlanul belecsöppen egy kis retrófíling (hogy jó kimagyar-fejezéssel éljek), azaz a Kádár-korszak pirospozsgás és nyakkandős ifjúsága, akik, ha a nótafa beintett (jé, lehet, hogy a nótafán ugrabugráltak a mintamókusok?), rázendítettek. …tünk. Én nem látok kivetnivalót ebben, hiszen ezzel az erővel betilthatnánk egy csomó filmet, amelyeknek zenei, hangulati aláfestéséül mozgalmi dalok csendültek fel, éppen azért, hogy még jobban megmosolyogjuk azt a kort. Vagy borzongva elkomorodjunk. Tán dobozoljuk be újra a Tanút. Vagy az Angi Verát. Netán Koltai Róbert ilyen tárgyú filmjeit.

Azért élvezem én ezeket a médiabéli csörtéket. Hiszen lám, Szalay Ferenc, Szolnok polgármestere is kapott a batyuból. Vitriolba mártott tollal estek neki baloldali újságírók midőn azt merészelte javasolni, hogy az iskolások kezdjék a hetet a Himnusszal. Ami, remélem, nem leszek szentségtörő, de szintén „retrófíling”, csak épp veretesebb, lélekemelőbb. És időt állóbb.

De ez van. Mindkét oldalról vannak asztmás tollnokok, akik mindent túllihegnek…

Általában

Azért néha eldobom az agyvelőmet! Elült a nagy roma menet pora, amelyen tömeges megjelenés nem volt tapasztalható. Az útfélen is csak páran poroszkáltak gyalogosan Jászladánytól Pestig, élükön Kállai Lászlóval, a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet elnökével. Nézetem szerint a menet végső soron blama volt, hiszen Kállai jóval nagyobb részvételre számított. Esküszöm: én is. De a nagy vehemenciával meghirdetett akció lassan sorvadozott, ahogy kiderült, ezért a kisebbségi önkormányzatok nem kapnak pénzt.

Másfelől máig motoszkál bennem a kisördög. Merthogy a menet és az azt követő demonstráció a romák elleni diszkrimináció megszüntetésért kerekedett fel, illetve zajlott. „Gyermekeink jövője a tét” — fogalmazott Kállai. A dolog pikantériája, hogy a menet abból a Jászladányból indult, ahol jó néhány éve egy alapítványi iskola verte ki a biztosítékot, harcos jogvédők által előléptetve a szegregáció zászlóshajójává. Az alapítványi iskola történetének, hányattatásának kazalnyi irodalma van immár. De kiderült, hogy nincs ott semmiféle romák elleni megkülönböztetés, hiszen cigánygyerekek is tanulhatnak ott, köztük Kállai egyik rokona is. Ugyanis a szülők meg tudták fizetni a tandíjat. Erre persze rákérdeztek szemfüles újságírók is (valószínű, rasszisták), amire Kállai annyit felelt, hogy ÁLTALÁBAN tüntetnek a szegregáció ellen.

De azért máig az alapítványi iskolát rántják elő fórumokon, és sütik el a szegregáció petárdájaként egyesek, ezért ragadtam én klavit mostan.

Általában. Jó kis szó ez, hiszen bele lehet ebbe göngyölni mindent. Mert ÁLTALÁBAN én is beszélhetnék a megyénkben pedagógusokat ért inzultusokról, amit ÁLTALÁBAN roma szülők követnek rakoncátlan csemetéjük védelmében. Csak hát akár konkrétumokat is tudnék sorolni, persze ennek ellenére ÁLTALÁBAN már én is rasszista lennék.

De hagyjuk! Mert mondandómat végső soron nem erre akarom kihegyezni. Hanem két dologra:

  1. A jászladányi alapítványi iskola nem szegregálja a roma gyerekeket, hiszen ők is koptathatják a padokat ott. Már ha meg tudják a szülők fizetni a tandíjat. Hozzátenném: vannak nem roma szülők is számosan, akik nem tudnak erre kicsengetni jó magyar forintokat.
  2. Ami viszont biztató, ezek a roma szülők valóban úgy érzik: gyermekeik jövője a tét. Remélem, egyre többen lesznek. Nem csak Jászladányban és nem csak alapítványi iskolák bűvkörében. Hanem úgy ÁLTALÁBAN…

…és hamarosan a sötétség…

Emlékszem, régvolt könynapokon elmeregve írtam jó pár éve arról, hogy a hármas T (tiltás, tűrés, tagadás) korszakában, bár voltak jeles, veretes könyvek, de hiányzott a pultokról jó néhány magyar író, költő műve, többek között Faludy György kötetei is. Hiába, egy diktatúra, még ha puhuló is, nem felejti, ha megráncigálják a bajuszát. Aztán a rendszerváltás után végre itthon lelhettük a költőóriást, személyesen. És műveit is. A pultokon. És egyre többet az otthoni könyvespolcokon. Csemegézhetünk munkásságából, ízlelgethetjük sorait, akár a vereteseket, akár a pajkosakat.
Kérdés, meddig tehetjük még ezt? Mert Békéscsabán egy agyonművelt jobbikos tündérke felháborodott egy közmeghallgatáson: miképp lehetséges, hogy elhangozhatott az október hatodikai városi ünnepségen a „cionista és magyarellenes” Faludy György verse? Kérdésével önnön tahóságáról tett tanúbizonyságot, hiszen mikor firtatták, egyáltalán tudja-e, milyen verssel emlékeztek az aradi vértanúkra, nem tudta a választ. Magyarán: fingja nem volt, már elnézést a vulgáris megállapításért. De azért cenzúrázni akart. Álljon most itt a vers tanulságul, s talán nem túlzok, ha azt állítom, a mélymagyarkodó hölgy a három éve elhunyt költőzseni meztelen lábát nem csókolhatta volna meg, ha levette volna a cipőjét…

Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hus lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta! s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

Székfoglaló

Eleddig nem igazán volt szerencsém csúcsidőben buszra pattanni, tehát nem is értettem, miért is zúgolódnak némelyek a túlzsúfoltság miatt, hiszen jószerével mindig le tudtam huppanni valamelyik ülésre. De a minap, úgy kora délután vastagon elkaptam azt a bizonyos csúcsidőt. Jámboran ácsorogtam az utazni vágyók nyájában, és még csak bágyadt kísérletet sem tettem, hogy felpréseljem magam az első buszra, mely leginkább egy túlméretezett, kereken guruló, dagadt kofferhez volt hasonlatos. No de már a következőre csak feldúródtam, és miközben a jármű csengetett egy picit, szememmel végigpásztáztam a szerencsés helyfoglalókat, hadd lám, mi is a világ rendje? Nem csalódtam. Zömében jövőnk záloga, az iskolából hazatartó ifjúság csicsergett az üléseken, csak elvétve láttam időseket, akik le tudtak ülni. De meglehet, ők otthon szorgosan edzenek, hogy majdan lesprintelhessék a gazellalábú fiatalt az ülőhelyért dúló ordas harcban. Lám, így lesz a nagyimosolyú nénikéből harcos hárpia, botjával elgáncsolva, félresodorva az ülés felé tartó megfáradt ifjút, aki aztán másnap elpanaszolja, milyen rohadtul rámenősek az öregek.
Persze, megértem én őket, mármint az ifjúságot, hiszen törékeny termetüket a tanulás aznapra már megtörte, meg egyébként is, a Himaláján bóklászó serpák nem cipelnek akkora terhet a hátukon, mint ami manapság egy diák vállain tornyosul.
Mindazonáltal motoszkált bennem egy nemrég hallott vicc, melyben az idős hölgy odaszól az ülésen terpeszkedőhöz:
— Fiatalember, nem állna fel?
Erre az ifjú titán:
— Ezt már ismerem! Én felállok, maga meg gyorsan leül…

Volt egy álmunk…

Berlusconi elszundított. Van ez így, csak azért kínos az egész, mert ez akkor történt, midőn épp a szicíliai sárlavina okozta károkról tájékoztatták a derék, ámde a fáma szerint kanos olasz miniszterelnököt. Valószínű, ledér, ifjú tündérkékről álmodott. Igaz, előtte megtette már a dolgát, hiszen hetet-havat ígért a sárban dagonyázóknak, akik ettől akár szintén rózsaszín fölyhős álmokba ringathatták magukat.
No de nem ő az első elnök, aki nyilvánosan pihentette szemeit. Tavaly (mint erről írtam is), már Bill Clinton volt amerikai elnök is elszunyókált egy baptista templomban, a híres fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King emlékére rendezett szertartáson. Egy fránya kamera pedig ezt is megörökítette. Hiába, fárad már ő is, mármint Clinton, pedig régebben azzal büszkélkedett, hogy ő keveset alszik, ennek ellenére bírja a strapát. Nem tudni, hogy a Martin Luther Kinget méltató szavak duruzsoló hatására milyen álomképekben gyönyörködhetett, tán az Orális Teremben vett újból közös szaxofonleckét Monicával. Azóta sem volt ilyen tökös elnöke Amerikának, bár úgy tűnik, kicsit leszivattyúzták az erejét.
De amatőrök ők, mert mi a seregben megtanultunk nyitott szemmel aludni, midőn a légyzümmögéstől terhes tanteremben órákon át taglalták a lokátorok műszaki adatait, alkatrészeit egy tikkasztó menetgyakorlat után. No jó, volt amikor a fejünk az asztalon koppant.
Örökké álomkórosak voltunk, pedig minket nem várt a körletben estelente Monica Lewinsky…

Aukció

Nem tudom, miféle aukciók zajlanak, de a frász tör ki manapság. Valamelyik reggel törlöm ki a csipát a szememből, és mit látok a tévében? Egy festményt, amelyen Gyurcsány és Orbán együtt mered a semmibe, előttük pedig húszcentis vigyorral, szintén a képen, a mű jeles piktora, G. Horváth Boglárka. Nem azért írom le a nevét mert érdemes megjegyezni, csak fitogtatom a tudásomat. Amúgy erősen fel kell turbózni képzeletünket, hogy ráismerjünk akár Viktorra, mert az arca kissé elnagyolt. Ráadásul a két emblematikus figura egyforma magas, mintha a kajla Feri töpörödött volna össze, netán Viktor állt volna sámlira. Diplomamunka ez a festmény, állítólag a zsűri hajba kapott miatta, midőn értékelte. Az értékelhetetlent, mert a föstmény úgy szar, ahogy van. Persze, lehet én nem tudok felnőni a művészet magasabb szféráiba. De legalább nem megrendelésre készült.

Mert Róth István, aki az Orbán-kormányt álmodta méretes vászonra még 2000-ben, azóta is perel. Állítólag Nemeskürty István, akkori kormánybiztos bízta meg a magyarok bejövetelét kenterben verő munkával. Nekem a címer körül pajkoskodó kis puttók tetszettek legjobban….

No de ma reggel a nevezetes Gyurcsány-portré szaratott be (mint mikor a kisgyerek kinyitja a szelencét, és egy rugós krampusz ugrik elő belőle vérfagyasztó tekintettel), ami nagy port kavart akkoriban, a választások idején: egy toronyház oldalára húzták fel (mármint a hatalmas méretű képmást), bár homlokráncolva tapasztaltam, hogy a toronyház kétcentis csücske kilóg belőle. Mondják, Gyurcsánynak csak a füle volt három emelet magas. De aztán leszerelték, mert túl nagy volt az arca.

Tudjuk, Gyurcsány most nem kurrens cikk a képpiacon. Nem is értem, miért rángatták elő ma a TV2-ben, hiszen portréját manapság legföljebb medalionnyi méretben tudnám elképzelni.

Az öregecskedő feleség nyakában…

Bidé

Akkoriban az a szokás dívott, hogy nyaranta középiskolások rajzottak a KISZ égisze alatt különböző építőtáborokba, természetesen szigorúan önkéntes alapon. Ki idealista lélekként, ki pedig azért, mert jól mutatott a továbbtanulási lapokon, hogy a felvételiző társadalmi munkában építette a szocializmust. Jellemző volt az én élhetetlenségemre és barátaiméra is, hogy mi az első kategóriába tartoztunk, egyszerűen jó bulinak tartottuk, hogy két hétig együtt áshattunk csatornát Egerfarmos környékén, alapozhattunk Zánkán vagy csákányozhattunk Csillebércen. Hovatovább összeszokott brigádot alkottunk, unalmas estéken is együtt tévedtünk görbe utakra, melyek általában különböző vendéglátóipari egységek felé kunkorodtak.
De igazán mély nyomot a csillebérci kaland hagyott bennünk sajátos varázsával, hiszen kisebb fajta bábeli hangzavarral francia, angol, német gyerekek is rajcsúroztak a táborban, s ha már ott voltunk, fájront után a nagyobbacska leánykákkal szóba is elegyedtünk, természetesen hiányos nyelvtudásukat csiszolandó.
De igazán két szót jegyeztünk meg, az egyik a japáner, a másik a bidé. Már az első reggel, midőn elosztották, ki merre fog ténykedni, a művezető így szólott:
— Na srácok, fogjátok a japánert, és hordjátok el a törmeléket!
Brigádunk pedig elrévedt a messzeségbe, valami ferde szemű emberke után kutakodva, de csak egy hatalmas, kétkerekű vasmonstrumot láttunk terpeszkedni a fal tövében. Na, az volt a japáner, melyet úgy kellett tologatni, mint valami babakocsit, bár kormányzása kissé nehézkes volt, különösen villanyoszlopokkal terhelten. Így eshetett, hogy egy elvétett kanyar után becsörömpöltünk az éppen aktuális Internacionálé kellős közepébe. Rémülten bámultuk egymást: a brigád cejgnadrágban, az ünnepi aktus glédában álló résztvevői pedig piros nyakkendősen.
A másik talány a bidé volt. Elsők lettünk a brigádversenyben, ezért jutalom gyanánt még maradhattunk egy hétig, amolyan szezon végi nagytakarításra. Így szabadultunk be a női mosdóba is, ahol egy szerfelett érdekes tüneményt láttunk.
— Te, milyen vécé ez?
Egyik brigádtagunk, Kobak, akiben mindig is fennen lobogott a tudásvágy, egészen közel hajolt hozzá, megnyomta a csapot, s mint a szökőkútnál, felszökkent a vízsugár. A társaság felnyerített, Kobak pedig törülközött.
Aztán eljött a leszerelés időszaka, leadtuk a pár bakancsot, a cejgnadrágot, de a katonai derékszíjat, mely farmerhoz igazán férfias viselet, a srácok zöme elegánsan fogalmazva, privatizálta. S midőn a raktáros a derékszíj hollétét firtatta tőlem is, piruló fülekkel valami olyasmit motyogtam, hogy tán párzási időszak van, s a szíj egy vízisikló után vetette magát.
De ma már nem vöröslenek a füleim, ha a nadrágomba fűzöm a kincstári holmit, hisz azóta már egy egész tábort privatizáltak. Japánerrel és bidével együtt…