Helikoffer

Szélhámosok használták ki idős emberek jó szándékát. Tettük azért is undorító, mert nem nyerészkedési célból nyílt meg az idősek pénztárcája, nem annak reményében, hogy több csorog vissza nekik a bukszába, nem csodatévő bigyót sóztak rájuk, hanem mert úgy hitték, szorult embertársukon segítenek önzetlenül, tán élet-halál kérdés, hogy a nem létező betegszállító helikopter rotorjai forogni kezdjenek. Mert ezt mesélték be nekik a csalók, hogy arra kell a pénz. Tudták, kiket kell megkörnyékezniük. A naivakat, akik idősebb koruk miatt még könnyebben átverhetőek, és akik úgy látszik, fogékonyabbak, együttérzőbbek, ha valaki mást ér baj.
Ám ezeknek a szélhámosságoknak van más hordaléka is. Mert az az eleddig jóhiszemű ember, akit átvernek, aligha fog már segíteni akkor, ha tényleg szükség lenne rá. Sértett lesz. Gyanakodni fog. De nemcsak ő, hanem azok is, akik az esetről olvastak-hallottak. Ami nem is csoda. Hiszen amúgy is tamáskodva állunk meg az utcán, ha kérő tenyeret látunk, sírós hangot hallunk. Vagy adunk vagy nem. És az érzelmek vegyesek: megkönnyebbülünk, no nemcsak a kézbe csorgatott forintoktól, hanem úgy vélhetjük, talán segítettünk egy picit. Netán baleknak érezzük magunkat, hiszen mintha ezt a könyörgő arcot tegnap a kocsmából láttuk volna kitántorogni. És nem a kenyérboltból. De aprópénzes esetek ezek.
Viszont a helikofferes történés (mert ha úgy tetszik, koffernyi pénzt csaltak ki jóhiszemű emberektől), tovább növeli rideg gyanakvásunkat. És azoktól is elfordulunk, akik tényleg rászorulnának segítségünkre, még ha nem is pénzről, főleg nem félmillióról van szó…

Ötvöscsöpizés helyett

Most pedig Bujtor István ment el. Mintha túl sűrű rendet vágna manapság a Nagy Kaszás. Nem akartam írni róla, hiszen sokan megemlékeztek Bujtorról az utóbbi napokban. Hivatalos nekrológok, pályatársak, barátok. Ám tegnap benyomtam a DVD-lejátszóba A kőszívű ember fiait. Mert szeretem a Várkonyi Zoltán rendezte filmeket. Úgy tűnik, Jókai és ő tökéletes párost alkottak az időbeni csúszás ellenére is. Bár a fáma szerint Jókai nem sok jövőt jósolt az akkoriban csecsemőkorban gőgicsélő filmművészetnek, ami nem is csoda, hiszen a Lumiere testvérek mozdonya még elég szögletesen pöfögte a gőzt, miközben befutott az állomásra.
De Várkonyi megcáfolta a nagy mesemondót, egész ciklust alkotva Jókai Mór regényeiből. És milyen remekeket! Nézem hát A kőszívű ember fiait, és a szentpétervári jelenetben két barátot látok. Fiatalok. Snájdigok. Egyikük, Baradlay Ödön a diplomaták díszes ruhájában: Bitskey Tibor. Másikuk nem kevésbé díszes orosz mundérban, Leonyid: Bujtor István. Aztán az a bizonyos farkasfalkás, üldözős jelenet. Bujtornak itt még csak epizódszerepe volt, de ez volt az első nagy játékfilmje a fáma szerint. Megmutatta oroszlánkörmeit. Van ebben tán valami sorsszerű, tudatalatti, hogy ezt a mozit választottam.
Aztán jött a Fiúk a térről. Tudom, szocreál film, de mégis szerettem. Bujtor miatt, aki nem is Bujtor volt, hanem a pesti vagány. És aztán pörgött a többi film.
Érdekes, amúgy mindenki Ötvös Csöpiként emlegeti. Nem tagadom, sikeres szériát csinált az öntörvényű nyomozóról, a mellette csetlő-botló Kern Andrással, habkönnyű, szórakoztató marhaságok ezek. Tán épp ezért skatulyázták be (vagy önmagát skatulyázta be), no meg Bud Spencer miatt. Pedig remek színész volt, színházi alakításai bizonyítják. Szívesen láttam volna Sertepertét, azaz Bromdent, a nagy melák indiánt a Száll a kakukk fészkére című darabban. Vagyis Bujtort. Nem először játszotta volna…
Poén most nincs.
Még annyit, hogy Bitskey Tibort 80. születésnapján Balázs Péter, a Szigligeti Színház igazgatója köszöntötte. Leonyid is ezt tette volna…

Talpnyaló

Érdekes, régvolt csikókoromban azért jobban megvoltunk szappanoperák, sorozatok nélkül, igaz nem is kényeztettek el vele, így ha már az ember fia megkergült az unalomtól, mégis ráfanyalodott arra, hogy a könyvespolcról leemeljen egy kötetet. Persze a Tenkes kapitánya már ereje teljében csépelte karikásával a jámbor labancokat, ráadásul részletekben, tehát ha úgy vesszük, szappanopera már akkor is volt (és magyar!), igaz, nem olyan terjedelmes, nyugdíjig kitartó. Aztán később begyűrűzött a kapitalista filmipar is, hetente csodálhattuk, amint az Orion űrhajó lebegő búgócsigaként felveszi a harcot a varangyok fényesre szidolozott, galaktikus bumerángokra hajazó ármádiájával. A köztes időben pedig alkalmi gyermekdalárdába tömörülve, a boldogságtól ragyogva üvöltöttük:

Meklén, lovagol a kecskén,
Hasszó, nyakadon a lasszó,
Tamara, az Orion szamara!

Aztán később, csak úgy mellékesen, közadakozásból felszabadítottuk Isaurát is sanyarú rabszolgaságából.
Aztán ott volt még a Kunta Kinte kente vajas kenyér is, ezen is elrágódtunk sokáig. De ma már nem vagyunk arra kényszerülve, hogy a könyvespolcok környékén bóklásszunk, hiszen ha leülünk a tévé elé, máris belegabalyodhatunk, akár valami megfáradt Laokoón-szoborcsoport, a sorozatok végtelenbe kunkorodó tengeri kígyóiba. No és hogy valamiképp össze ne sodorintsuk a fonalakat, a műsorfüzetek napra készen követik a különböző történéseket, bár én még a mai napig nem értem, miért nem veszi már el a Vészhelyzet Green dokija Bettyt, a csúnya lányt. Pedig a rút kiskacsából csudaszép hattyú lesz. Persze lehet, a mindig rosszban sántikáló House doki tesz keresztbe nekik. A lényeg: a televízió átalakult valamiféle sorozatlövő fegyverré.

Ám ha a szappanoperáktól még nem csömörlöttünk volna meg, rebesgetik, van valami egzotikus, eszkimó szappanopera, amelyben kétszáz részen át, több évadon keresztül követhetjük hideglelős izgalommal, hogy a hosszú téli estéken miképpen nyalogatja a jegesmedve reszelős nyelvével a gazdasszony talpát…

Halálkeringő

Újabb beteg halt meg az ide-oda vándoroltatásban, ezúttal egy gyomorvérzéses férfi. Persze az esetet már vizsgálják. Ahelyett hogy a beteggel tették volna lelkiismeretesen. Hogy lesz-e felelős, nem tudom, mert ilyenkor nagyon firtatják látszólag, aztán — jön majd egy másik beteg, akit szintén tovább lehet küldeni.

Az köztudott, hogy a magyar egészségügy eléggé rozoga állapotban leledzik, hiszen nincs olyan nap jószerével, hogy erről ne élne híradással a média. Vagyis most mintha leginkább önmagával foglalkozna, és nem a beteggel.

Mondhatnánk, hogy ez a halálkeringő nem általános, de mintha egyre többször tennének fölös kilométereket a mentősök, akik hiába kopogtatnak némely kórház ajtaján valamiféle házalóként, csak rideg elutasítást kapnak, mert a szabál az szabál. És közben meghal a beteg a bürokrácia útvesztőiben, akivel a mentősök tévelyegnek.

Innentől kezdve bárkit elönthet a páni félelem, akit baleset ér, aki hirtelen rosszul lesz, no nemcsak a saját fizikai állapota miatt, hanem azért is, milyen kálváriára kell felkészülnie? Mert ugye, itt volt a rugóra járó agyú Felipe Massa esete. Példás gyorsasággal szállították kórházba, példás ápolásban részesült, mindenki, rokonok, ismerősök, az istállótulajdonos arról hozsannázott, hogyan klappolt minden.

De ehhez, úgy látszik Forma—1-es versenyzőnek kell lenni…

Moldova, a „rasszista”

Úgy tűnik, nyakig ül az edelényi polgármester a trutyiban. Már széltében-hosszában feljelentették gumikalapácsos, gyógyszeres kijelentései miatt, rágalmazásért. Azt is gyanítom, nehéz lesz bizonyítania bármit is, akár azért, mert nem történtek meg az esetek, akár azért, mert ha történt is, hiteles tanúkat, azaz háziorvosokat, védőnőket találni, már akik kiállnak a nyilvánosság elé, lámpással sem fog. Mert szerinte az illetők egyrészt félnek, hogy kipenderítik őket az állásukból, másrészt pusztán kerülni akarják a konfliktust a romákkal, akikről köztudott, főleg manapság, hogy elég hamar rugóra jár a lábuk. Ami pedig szintén köztudott, káros az egészségre. Marad hát a suttogó propaganda.
No de most már Moldova Györgyre is fenekednek, azaz őt is feljelentenék (vagy már fel is jelentették), aki úgymond notórius rasszista, ráadásul kádárista is. Erről zsolozsmázott egy publicisztikájában a kezdő rúgást megadva Labinano Raffael politológus. Nem tudom, melyik nagyobb bűn.
Ahhoz kétség nem fér, hogy Moldova kádárista, hiszen ez vastagon kiderült a nemzetközi sakknagymesterről (Hofi titulálta így Kádárt), írt könyvéből. Azonban egy dolog vitathatatlan: Moldova sosem tartotta ruhásszekrényben a gerincét, ellentétben másokkal. Bele is betegedett szegény.
No de miért is ugrottak rá most a roma vezetők? Mert legutóbbi, Miskolcról írt riportkötetében Moldova is megpendíti a témát, mondván, hallott ilyen esetről, sőt még előbb, mint az edelényi polgármester. Amúgy pedig: van olyan roma vezető is, aki szerint ez előfordulhatott…
Emlékszem Moldova egyik könyvére, amelybe az úgynevezett reszliket gyűjtötte egy csokorba, illetve utánajárt, miképp alakult egy-két hősének élete. Egyikőjük egy volt növényvédő repülős, egy település tanácselnöke lett (tehát még az átkosban), aki töretlen hittel próbált segíteni a cigányságon. Takaros kis házakat húzatott fel nekik, hogy kikerülhessenek a putrisorból. Be is költöztek, de aztán siralmasan alakult a helyzet: a zömük simán lelakta a hajlékokat. Higgyük el Moldovának, hogy így történt, hiszen a tanácselnökkel együtt járta be a környéket, betérve azon kevés kivételek házaiba is, akik viszont gondozták szerény lakukat, ne adj’ isten, még veteményes is volt. Mármint a sajátjuk. És Moldova ezt is, azaz a jó példát is megírta, a jobbító szándéktól vezérelve.
Tömény rasszizmus, mi? És ez megjelent kötve-fűzve. Nem vágta ki sehol a biztosítékot.
Mert akkor még nem rezdült minden bokor felkent ombudsmanóktól…

A nagy találkozás

Rágták a szart hűvös halomba. Mármint Bajnai és Fico a nagy szécsényi találkozáson. Aztán pedig a média, no meg a különböző pártok. Én meg ülök itt és olvasgatom a 11 pontot, és csettintek, no ezért érdemes volt összedugni a két buksit. Mert erről már megest Isac Asimov Alapítvány című regénye jut eszembe, ahol kirostálják a birodalmi nagykövet mondandójából a pelyvát, aztán kiderül: nem marad semmi. De még egy kötőszócska sem. Itt azért fennakad a rostán egy betűszócska: az EBESZ. Járatlanabbak azt hinnék, ez valami ebtenyésztők által alapított szervezet, de nem. Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet. Nos, ő fogja pásztorolni a szlovák nyelvtörvényt, betartják-e a szervezet ajánlásait. És itt van még Fico személyes garanciája. Mint tudjuk, ez utóbbi igen sokat nyom a latban…

Úgy tűnik hát, pofára estünk, vagy legalábbis többet vártunk az EBESZ-től, amely, ha már annyira unszoltuk, bottal lomhán beleturkált a szlovák nyelvtörvénybe, de különösebben nem akadt ki rajta. Kényelmetlen volt neki, na, hogy ossza az észt a szerinte két rakoncátlan ország között.

De legalább a két kormányfő nem bontott asztalt, beburkolták a krémest is. Azt a krémest, amit az egyik város szállított azok közül, akik nemkívánatosnak nyilvánították Ficót. Bájos kis riposzt volt: a csehszlovák megszállásra hivatkoztak, csak ők épp az 1919-esre… Ebben, Balassagyarmat, a legbátrabb város járt az élen.

— Irgum-burgum! Ezt nem kellett volna! — csóválta bájos fejecskéjét Budai Bernadett kormányszóvivő, hogy majd beleszédült, pedig Feri, a lovag most nem állt mögötte, hogy elkapja. Talán tényleg nem kellett volna. De gyanítható volt az is, hogy nem ezen múlt a találkozó sikere. Pedig közös ima is volt érette, kár, hogy azt nem közvetítették, lehet, jobban jártunk volna, hiszen láttunk volna néhány embert, akik őszintén hittek a párbeszédben. Mindkét oldalról.

Mert én szkeptikus vagyok. Persze nem a mi jó szándékunkat illetően. S ha már Slota szlovák tankok által felszántott Magyarországról álmodott, nem kellene megszállnunk a III. Magyar Hintalovas Hadosztállyal a magyar—szlovák határt?

Szivárványos lufi

Gyanítom, a melegek felvonulásáról több írás, cikk jelent meg pró és kontra, mint ahány meleg egyáltalán részt vett a felvonuláson. Híradások szerint mintegy ezer fő, szimpatizánsokkal egyetemben. Kíváncsi ember lévén, térdig gázoltam a már jó előtte felturbózott írásokban, utólag hadd csapjam hozzájuk az enyémet is.

Először is mire is büszkék a homoszexuálisok, transzvesztiták? Röviden: 1969-ben a New York-i Stonewall Inn homoszexuális bár vendégeit látogatták meg a rendőrök, némi vegzatúra céljából. Egyesek szerint azért, mert nem kaptak elég kenőpénzt. A razziák addig nem voltak szokatlanok, de ki tudja miért, tán mert migrénjük volt a vendégeknek, elunták a csesztetést, azt, hogy jó néhányukat rabomobilba tuszkolják — fellázadtak. Mondhatnánk úgy is, hogy tökösen viselkedtek, oly annyira, hogy a vietnami tüntetések ellen már jól begyakorolt rohamrendőrséget kellett kivezényelni.

Tehát innen datálódik a nevezetes nap, amit évente illik megünnepelni. Hogy más országokban ezt milyen toleranciával kezelik, nem utolsósorban attól is függ, mennyire böfögnek a jóléttől. Esetleg lomhán elnézik, másutt hovatovább tényleg parádévá növi ki magát, de van, ahol nem tolerálják. Ilyen utóbbi időben Magyarország is. Regélhetnék én itt az elmúlt évi atrocitásokról, no és az atrocitásokat kiváltó provokatív viselkedéséről, egyáltalán arról, mitől lenne ma minálunk kardinális kérdés eme nevezetes nap. Mert legyünk őszinték: mai rozoga gazdasági helyzetünkben nem az. Ennek ellenére jól felpumpáljuk minden évben ezt a szivárványos lufit.

Mondtam: provokatív. De ezt nemcsak én mondtam, pár éve erről még Lévai Katalin is így beszélt, vagyis a pávatollas, rózsaszín bibliás, vonagló felvonulással csak ártanak maguknak a melegek. Azt tudnunk kell, hogy emellett különböző kulturális rendezvények zajlanak, teszem azt, művészi filmekkel, előadásokkal, hüppögő Szeteykkel. Vagyis megnézem én szívesen a Philadelphiát, a Síró játékot, ami némi megértéssel, akár katarzissal is felvértezhet, de ahogy kiszédelgek a moziból, beleütközve ama bizonyos szivárványos, pávatollas kamionba, csörömpölve lehull rólam a vért, és azt mondom: ezt talán mégse…

Természetesen ezért nem keverek Molotov-koktélt, nem zápítok tikmonyt, nem rázom a kordonketrecet, nem verek véresre senkit.

Amúgy pedig, az idei menet szerintem tolerálható volt (persze voltak most is olyanok, akik szerint ez sem), de ki tudja miért, oda tülekedett Gyurcsány Ferenc is, pedig a kutya nem hívta. Ezt még az egyik rendező is nehezményezte, ami nem csoda, hiszen évek óta valahogy minden demonstráció devalválódik, ahol ő vagy a szocik valamely pártkorifeusa megjelenik. Persze volt annyira óvatos, hogy idejében lefalcoljon. Olyas valami ez, hogy nagy elánnal fürödni megyek, de csak a lábujjamat dugom be a vízbe, a többi marha meg hadd tempózza végig a távot, megannyi úszómester, azaz rendőr asszisztálásával. Amúgy nekem úgy tűnt, több volt az úszómester, mint a távon indulók. Igaz, szükség volt rájuk…

Rózsaszín agymenés

Valami össznépi banzájt vizionálok. Olyan bugyirózsaszíneset. Felépült már a Bajnai által ígért új nemzeti sportcsarnok. Fedett. Oszlopain turulmadarak pislognak harciasan, az oszlopok tövében pedig pelyhes turulcsibék kapirgálnak. Morvai Krisztina hinti eléjük a kukoricát árpádsávos szakajtóból. A szakajtóval az izraeli nagykövet lépdel utána.

Bent őrjöng-gyűrődik a közönség a lelátón, Bajnai Gordon éppen tizenegyest véd Armani-öltönyében vetődve. Orbán Viktor rúgta. Kötényt kapott előtte. Aztán ruganyos léptekkel kifut a pálya szélén lévő lacikonyhájába (névadó: Kövér Laci), és tovább sütögeti pecsenyéjét. Kedvezményes áron. Áldozott rá négy évet az életéből. Most páros napokon ő a miniszterelnök. Páratlanokon meg Bajnai. A konyha előtt hosszú sor kunkorodik, a szoláriumból frissen szabadult Lendvai Ildikót gálánsan előre engedi Szijjártó Péter. Lendvai lassan megköszöni. Hogy mindenki értse. Arcán friss varrottas. Fenn a tribünön feltűnik Dávid Ibolya pörge kalapjában, ő a vezérszurkoló. Mellette Bokros árul bajuszpödrőt, csomagból.

A jobbszélen most felfut Vona Gábor, kicselezi Herényit, aki a szuszpenzorját igazgatja. Vonát Kovács Pistike próbálja térden rúgni, nem sikerül neki, őt rúgják fel, szabadon szárnyal mint a madár. Aztán felszántja a gyepet. Kolompár Orbán fut fel frissen balszélen. Könnyű neki, az elébb pattant ki egy medencéből. Játékát Kanadából érkezett edzők sasolják. A pálya szélén csendőrök gyakorolják a csendőrpertut a B-középpel. Kakastollas papírcsákókat osztogatnak, benne cigánymeggyel. Közöttük Havas Szófia bóklászik, Székely Himnusz-lemezeket árulva.

Sólyom László lefújja az első félidőt, majd ujjlenyomatot ad az USA nagykövetének. A nagykövet hüppögve megköszöni, és ígéri, méltó helye lesz Hollywoodban, a Hírességek Sétányán. A szünet első perceiben Jan Slota megkoszorúzza a felezővonalon felállított Szent István-szobrot. Aztán befordul a stadionba a Méltóság és Büszkeség Menete, kis kitérőt tettek pompon-lánynak öltözve. Ragyogó időzítés! A Magyar Gárda szivárványos lobogókkal fogadja őket.

És még csak ezután jő a második félidő…

Félálomban

Félálomban nyomorgatom késő este a tévé távkapcsoló gombját, hatvanhárom csatorna van állítólag, sosem ellenőriztem le. Itt doktor House vizionál szederjesre dagadt nyelvről, kiugró szemekről, leszakadt herékről, aztán gyógyult lábával elszökdécsel a balettintézetbe. Amott Bruce Willis adja drágán negyedik életét, még tovább lépve vonyító vérfarkasok marcangolják áldozatukat, majd jóllakottan megvakarják ezüstgolyóikat. Emitt pedig Duracell-farkú díszbikák dugnak már orrba-szájba, meg ahová még lehet, a ritmust egy repedt sarkú nyuszi veri tangában a dobján. Lankadatlanul. A Mezzón szimfonikus zenekar játszik dagadó orcával, előttük rakoncátlan hajfürtű emberke hadonászik pálcájával. Nem szeretem, ha fenyegetnek, billentek hát a kapcsolón: a helyszínelők a csavaros DNS-molekulát gombolyítják spirálisan. Hogy aztán a tettes nyaka köré fonják. Mert a marha nem tudta, hogy a padlóra köpni tilos.

Nini, ez meg a Budapest Tévé, a huszadrangú gagyik kincsestára. Volt. Mert köddé vált. Helyette kis felirat szerénykedik, amely tudatja, hogy váratlanul megszűnt a csatorna. Nem lesz nagy űr utána, bár volt ott egy terebélyes szakállú fazon, aki valami elvetélt raszputyini tekintettel meredt rám, energiát küldött éppen. Farkasszemet néztem vele hosszan, nem bírta tovább, lesütötte bozontos szemöldökét. Nemrégiben köszönő levelet kaptam tőle. Hálálkodott nekem, hogy kigyógyítottam farkasvakságából…

Álmodtam még egyéb marhaságokat is.