A bika órája
…felriadtam. Nem tudok visszaaludni. Forgolódom a tepsiszerűen forró ágyban. Nézem az órámat. (Mit nagyképűsködöm? Karórám évek óta nincs, a mobilomon szoktam nézni a pulzáló időt. Pedig emlékszem, érettségire kaptam egy orosz karórát, tán Pobeda volt, büszke voltam rá, feltűrt ingujjban jártam, hogy mindenki lássa, no meg feszt nézegettem, mint egy idegbeteg hadvezér, nehogy lekéssem a támadást. Egyeztessük óráinkat, mondta a tábornok minden háborús filmben.) Hajnali három múlt. Kinézek, minden ablak vaksin gunnyaszt, békésen szuszog a lakótelep. Óvatosan, hogy oldalbordám fel ne ébredjen, kisompolygok a vécére. Könyv a mosógépen, olvasgatok picit. De egy idő után kényelmetlen. Beténfergek a másik szobába, öngyújtót sercintek.
Valahol olvastam, ez az idő a bika órája. Tán ilyenkor halnak meg legtöbben. Álmukban. Novella volt, nem jut eszembe, ki írta. Bosszant. Nosza, nézzük meg a neten, hátha ezzel is csökken hideglelős magányérzetem. De a gugli csak a scifi-írót, Jefremovot dobja ki. Anyád! Persze, sejtem, miért nem tudok aludni. Barátom, Plesznik Feri ugrott fel a szerkesztőségbe a minap. Erdélyben voltak családostul, hozott nékem egy kis folyékony szuvenírt, kétliteres Harghita sört. Itatta magát tegnap este. Korán elpilledtem tőle.
És most itt matatok a neten. Elmés hozzászólásokat, blogokat olvasgatok. Tirádákat, teszem azt, Morvai Krisztina elmebéli állapotát firtatókat. Hogy hülye. Lám, már kapával-kaszával példálódzik. Hogy arra kap a magyar. Miért lenne hülye? Pontosan tudja, mit kell meglovagolni. Észre kéne venni, hogy felsőbbrendű legyintéssel nem lehet túllépni rajta. No meg már nincs is kapa és kasza — mondják. Csak rotációs kapa és kombájn. A városi emberek megest kiszóltak az elefántcsont-toronyból. És jót heherésznek. Meglehet, ők már csak skanzenekben láttak kapát-kaszát. Eh! Én is városi vagyok, de azért szólok, máig fellehető vidéki portákon a kapa és a kasza. Elkél még a ház körül. Arról nem beszélve, nem is olyan régen még arról tudósítottak, hogy a kombájn beleragadt a vizes talajba, ott kézzel, azaz kaszával arattak. Előkerültek a kaszával még pertuban lévő bácsikák, a marokszedő, kévekötő nénikék, esetleg azok lányai, fiai. Aztán meg: ha jól tudom, egy törökszentmiklósi idős ember nyert legutóbb a nemes hagyományként dívó kézi aratóversenyen, valahol a Dunántúlon. Messze maga mögött hagyva mindenkit, vágta a rendet.
És felsejlik egy sokkal régebbi emlék: gyermekként ócsai nagyanyám mellett rúgom a port, aki talicskán tolja ki az illatozó, nagy fazék bablevest a cséplőgéphez. És már felajzva hallom a dohogó Hoffher traktort, látom a széles szíjat, ami a cséplőgépet hajtja. Délidőben…
Most már viszont itt pirkad. Álmosodom… Remélem, máshoz sem jött a Nagy Kaszás…