’szameg!

A blogger nekiül, lepötyögi azt, amit közölni akar a neten szörfözőkkel, már azokkal, akik jobb dolguk nem lévén, erre tévednek. Mert a blogger exhibicionista, no meg arra is kíváncsi, milyen reakciókat vált ki az olvasóból. Hátha hozzászólásra is sarkallja. Tehát noszogatva megpaskolja írása fenekét, eredj, keringjél a virtuális világban, hadd lám, mit szólnak hozzád. Aztán ül hosszú, méla lesben, vagyis ráfigyel, érkezett-e hozzászólás szösszenetéhez. Némelyikhez, ha nem is csőstül, de érkezik. És a blogger válaszol, így aztán kellemes csevely is kialakulhat, már kedves ismerősként üdvözölhet hozzászólókat. Persze érkezhetnek ledorongoló, akár személyeskedő vélemények is. Fel kell vállalni ezt is, hiszen benne van a pakliban.

No meg az is, hogy spamek furakodnak a hozzászólások közé. Irtani kéne ezeket, a mafla blogger próbálkozik is vele, néha sikerül, de mivel nem feltétlenül zseni ebben a témában, hát rácseszik. Mert vannak makacs spamek, amelyek rondítják az összképet, és úgy tűnik, kiirthatatlanok. Helyettük a mafla blogger a hozzászólásokat törli ki véletlenül, és míg dühében a klavit csapkodja őrült zongoristaként, a spam pimaszul körberöhögi. Nosza, telefon a szóljonosoknak, nem lehetne-e valamiképp visszavarázsolni a hozzászólásokat, nehogy azt higgyék már, hogy a Nagy Radír, azaz a cenzúra törölte ki az észrevételeket. Nem! Mert ilyen a szoftver. Aha! Hát ’szameg! Ekkor a mafla blogger csüggedten elnéz a semmibe. Aztán erőt gyűjt, és bocsánatot kér. Azoktól, akiknek a hozzászólásait véletlenül kitörölte…

Vanek urat túlszárnyalva

Arról locsogtam én nem is olyan régen, miképp is jártam a zuhanyrózsával. A történetnek folytatása is volt, ámbár inkább nevezzük laza füzérnek. Mert a zuhanyrózsa vásárlása közben összetalálkoztam egy rég nem látott, kedves ismerőssel. Gimnáziumbéli osztálytársam, Jucus édesapja volt. Örömmel üdvözöltük egymást, hiszen náluk is gyakran megfordultunk akkoriban, virgonc osztálytársak. El is töprengtem, tán jól is jártam, hogy elhasaltattak másodikban, mivel matekból korántsem voltam zseni. Más, meghittebb közegbe kerültem, tán az volt ennek az oka, hogy az osztályba mindösszesen hét fiú járt, és a lányok csivitelése elringatott minket.
Én jó ideig Jucussal ültem egy padban. Sziporkázó elme volt (az alma nem gurult messze a fájától), no meg anyáskodott is fölöttem, zokszó nélkül tolta elém a matekfüzetet, hadd másoljam le hevenyészve az aznapi leckét. Aztán unalmas órákon testvéri egyetértéssel olvasgattuk a regényeket a pad alatt, vagy amőbáztunk, netán röhögtettük egymást, persze liluló orcával tartottuk vissza a kiböffenni akaró jókedvet. Haverságunk egészen az érettségiig kitartott, mi több, tovább is, és még azon sem sértődtem meg mikor vadonatúj érettségi öltönyömet vizsgálva, Jucus megtapogatta a válltömésemet.
— Mi van? — kérdeztem, bár sejtettem, itt valami szurka-piszka következik.
— Semmi, csak azt hittem, hogy a vállfát bennfelejtetted…
Édesapja katonatiszt volt (persze ma már nyugdíjas), no nem az a gyorstalpalós fajta, hanem művelt, széles látókörű. Sokszor beszélgettünk. Aztán szétszórt minket az élet, Jucus tovább tanult, én pedig a nyomdában kötöttem ki, végül is elmondhatom, már akkor is az irodalommal foglalkoztam.
Ámde jött a rettegett katonai behívó, nem volt mese, mennem kellett, hiába lángoltak fel hirtelen pacifista hajlamaim. Mit mondjak? Nem voltam mintakatona. Bár trehányságomból sokat lefaragtak, valahogy éreztem, kilógok a sorból, de tudj’ isten miért, elnézték nekem. Vagy javíthatatlannak tartottak, vagy tudták, jó lokátoros vagyok, valamiért pontosan, hibátlanul követtem az indikátoron a kifli alakú kis célpontokat.
Így aztán már Szentkirályszabadján a századparancsnok is kedélyesen szólt utánam a rigófüttyös telephelyen, ha meglátott lobogó hajjal, őrült fizikusként, hónom alatt újsággal a budira rohanni: — Mi van, tizikém?
Ez a tizikém tizedeskémet jelentett, de kicsire nem adtam, pusztán boldog voltam, hogy krumplivirágos vagyok, hiszen így erősen leszűkült az engem cseszegetők köre. Ámde egyszer mégis elszakadt a cérna. Alegység-ügyeletes voltam, és természetesen a legrettegettebb tiszt az ügyeletes. Igazán mindent elkövettem: a ruhakefe már elektrosztatikusan feltöltődött, annyit sikáltam vele a mundért, tükörfényes surranómon a légy seggre csúszott, zsebeket mindenütt begomboltam. Kivéve a sliccemet. Így pedig hiába tűntem nyalka vitéznek. Két hét laktanyafogság…
No de mindez eltörpült katonai tévelygéseim elejéhez képest, midőn még Szolnokon, a laktanyaudvaron csoszogva megláttam Jucus édesapját, és a Rejtő Jenő által megénekelt, antikatona Vanek urat túlszárnyalva, örömömben így köszöntem: — Csókolom, alezredes elvtárs!

Háztűznéző

Újabb panelháztűz borzolta idegeinket, most Szolnokon, a Széchenyi-lakótelepen. Tegyük hozzá, szerencsére áldozatot nem követelt, csupán füstmérgezéssel szállították kórházba a tűz okozóját. A lakók is pánik nélkül kezelték a történteket, a tűzoltók is időben érkeztek, miközben a tízemeletes épület előtt kisebbfajta háztűznéző tömeg szurkolt a lánglovagoknak. Jöttem én is, de nem nézelődni, hanem mert megtudtam, pont a mi emeletünk fölött történt az eset. Kollégám vitt a helyszínre, látva aggodalmamat. Előttünk fordult a létrás kocsi, miközben a hetedik emelet ablakából még komótosan gomolygott a füst. Hevenyészett leltár, kő leesve: gyerek, család rendben, immár a lépcsőház beugrójában várakoznak ők is, egyre csihadó feszültséggel.
Fent a hatodikon már én nyitottam ajtót a vizsgálódó tűzoltóknak. Káreset nálunk nem volt, csak enyhe füstszag érződött. Késő este már csak két megégett, a fűre vetett matrac volt a mementó a ház előtt. Ennyi a történet, amit én érzékeltem belőle. De némely dolgon eltöprengtem. Tudjuk-e, mi lakók, mi a teendőnk tűz esetén? Mert rémlik, a liftre várva mintha látnék valami tűzvédelmi utasítást a falon, de eleddig nem olvastam el. Feltételezem, nem vagyok egyedül. Meg aztán mi történik, ha tűz esetén az áram huss, eltűnik, és vele együtt a világítás? Mert a lépcsőház olyan szerencsétlen építésű, hogy áramszünet idején a tömör sötétség fogad. Nemegyszer előfordult már, hogy csak öngyújtóm kajla, lidérces fényénél tudtam felaraszolni a lakásig. Mondják, ki van dolgozva menekülési útvonal. De moccan bennem a félsz: biztos, hogy működni fog a vészvilágítás, hogy lássuk azt az egérutat?
Azért azt a fránya tűzvédelmi utasítást el fogom olvasni…

Baki

Bár írhatnék én most arról is, hogy úgy tűnik, elfogták végre a cigánygyilkosságok elkövetőit, azért is pennát (illetve klaviatúrát) ragadhatnék, hogy miképp szívatták, illetve akarták szívatni Sólyom László köztársasági elnököt a szlovákok, de végül is az egész ügyből Sólyom jött ki elegánsan (gyanítom, népszerűségi indexe ugrásszerűen megnőtt most), az ő szavai szerint jogkövetően. No meg arról is pötyöghetnék, hogy végre itthon ellenzék és kormány ez ügyben egyetért, Bajnai is karakán volt. De e történések csócsálását most másokra hagyom. Inkább, rosszmájú lévén, a ma reggeli, Napkelte-béli bakiról ejtenék szót.

Történt pedig, hogy Verebeshez rossz kuncsaftot, illetve riportalanyt tessékeltek be, ő belgyógyászt várt, aki a magas vérnyomásról, a néma gyilkosról beszélt volna, de jött helyette egy nemzetközi jogász, akinek lövése nem volt a témához, illetve Verebesnek lövése nem volt, kivel ül szemben. Baki volt a javából, bár ez nem Verebes „érdeme”. Némi kínos heherészés után tisztázódott a helyzet. Bár én kedvelem Verebes Istvánt, már régóta tipródom azon, mi a frászt keres a Napkeltében? No jó: pénzt. De azon kívül? Mert kínszenvedés kivárni, míg szuszogva (egy ismerősöm találóan lélegzőművésznek titulálta), többszöri nekifutással, modorossággal palástolva megfogalmazza a kérdéseit. Az is dühítő, ahogy alanyai szavába vág. Egyszóval nem oda való. A baki miatti lezsibbadása is ezt bizonyítja.

De erről jut eszembe, szerintem a legzseniálisabb bakikezelést egy műsorvezető páros követte el, sajnos már nem tudom kik voltak név szerint (jó pár éve történt). Klasszikus felállás, férfi és nő, legyen ezért a férfi neve Pityi Palkó. Tehát a műsorvezető nő nagy lelkesen: Jó estét kívánok, Pityi Palkó vagyok!
Erre a férfi azonnal riposztozott: Jó estét kívánok! Én is Pityi Palkó vagyok…

A bika órája

…felriadtam. Nem tudok visszaaludni. Forgolódom a tepsiszerűen forró ágyban. Nézem az órámat. (Mit nagyképűsködöm? Karórám évek óta nincs, a mobilomon szoktam nézni a pulzáló időt. Pedig emlékszem, érettségire kaptam egy orosz karórát, tán Pobeda volt, büszke voltam rá, feltűrt ingujjban jártam, hogy mindenki lássa, no meg feszt nézegettem, mint egy idegbeteg hadvezér, nehogy lekéssem a támadást. Egyeztessük óráinkat, mondta a tábornok minden háborús filmben.) Hajnali három múlt. Kinézek, minden ablak vaksin gunnyaszt, békésen szuszog a lakótelep. Óvatosan, hogy oldalbordám fel ne ébredjen, kisompolygok a vécére. Könyv a mosógépen, olvasgatok picit. De egy idő után kényelmetlen. Beténfergek a másik szobába, öngyújtót sercintek.

Valahol olvastam, ez az idő a bika órája. Tán ilyenkor halnak meg legtöbben. Álmukban. Novella volt, nem jut eszembe, ki írta. Bosszant. Nosza, nézzük meg a neten, hátha ezzel is csökken hideglelős magányérzetem. De a gugli csak a scifi-írót, Jefremovot dobja ki. Anyád! Persze, sejtem, miért nem tudok aludni. Barátom, Plesznik Feri ugrott fel a szerkesztőségbe a minap. Erdélyben voltak családostul, hozott nékem egy kis folyékony szuvenírt, kétliteres Harghita sört. Itatta magát tegnap este. Korán elpilledtem tőle.

És most itt matatok a neten. Elmés hozzászólásokat, blogokat olvasgatok. Tirádákat, teszem azt, Morvai Krisztina elmebéli állapotát firtatókat. Hogy hülye. Lám, már kapával-kaszával példálódzik. Hogy arra kap a magyar. Miért lenne hülye? Pontosan tudja, mit kell meglovagolni. Észre kéne venni, hogy felsőbbrendű legyintéssel nem lehet túllépni rajta. No meg már nincs is kapa és kasza — mondják. Csak rotációs kapa és kombájn. A városi emberek megest kiszóltak az elefántcsont-toronyból. És jót heherésznek. Meglehet, ők már csak skanzenekben láttak kapát-kaszát. Eh! Én is városi vagyok, de azért szólok, máig fellehető vidéki portákon a kapa és a kasza. Elkél még a ház körül. Arról nem beszélve, nem is olyan régen még arról tudósítottak, hogy a kombájn beleragadt a vizes talajba, ott kézzel, azaz kaszával arattak. Előkerültek a kaszával még pertuban lévő bácsikák, a marokszedő, kévekötő nénikék, esetleg azok lányai, fiai. Aztán meg: ha jól tudom, egy törökszentmiklósi idős ember nyert legutóbb a nemes hagyományként dívó kézi aratóversenyen, valahol a Dunántúlon. Messze maga mögött hagyva mindenkit, vágta a rendet.

És felsejlik egy sokkal régebbi emlék: gyermekként ócsai nagyanyám mellett rúgom a port, aki talicskán tolja ki az illatozó, nagy fazék bablevest a cséplőgéphez. És már felajzva hallom a dohogó Hoffher traktort, látom a széles szíjat, ami a cséplőgépet hajtja. Délidőben…

Most már viszont itt pirkad. Álmosodom… Remélem, máshoz sem jött a Nagy Kaszás…

Blama

Mi tagadás, fejcsóválva szemléltem-hallgattam a Rudolf Hess-emlékmenet körötti hercehurcát. A téveteg makogást, hogy mi minősül forgalmat akadályozásnak, mi nem. Csavaros érvek hangzottak el eleinte, miért is tiltanák be „a béke követe” melletti demonstrációt. Olyan érzés hatalmasodott el rajtam, mint mikor egy Al Caponéről készült filmben ravaszdi módon adócsalásért varrták be a maffiavezért, holott nem ez volt a legfőbb bűne.
Aztán végre világos, határozott válasz érkezett a kormányfőtől, majd a felháborodott államfőtől is. Dióhéjban: coki, neonácik, ti itt Magyarországon nem csinálhattok többé dzsemborit!
Ám míg úgy nézett ki, hogy megest neonácik bakancsai düböröghetnek a főváros utcáin (akár a Vér és Becsület ifjú titánjainak megmozdulása idején, és amit akkor tunyán szemlélt a szocialista kormány), antifasiszta tüntetést hirdettek különféle szervezetek. Rossz nyelvek szerint, többen voltak, mint maguk a tüntetők. Óvatos kerekítéssel négyszázan-ötszázan lehettek az ellendemonstráción, amit akár meghittnek, családiasnak is lehetne nevezni. Vagy simán blamának. Ráadásul felvillant egy „No pasaran” (Nem törnek át!) feliratú transzparens is. Aki nem tudná: ez a spanyol polgárháború köztársasági erőinek egyik jelmondata volt. De hát áttörtek. Mármint Francóék… Tehát rossz ómen volt ez is.
Innentől kezdve lehet firtatni, hogy miért csak maroknyian jelentek meg a Városháza parkban. Tán mert az ellentüntetés okafogyottá vált. Tán mert a „polgári erők” még ilyen megmozduláson sem közösködnek a ballibekkel. Ám keringett elvétve a neten egy Bächer Ivánnak, a jeles publicistának tulajdonított, végtelenül elkeseredett, torokszorító írás, miért is nem jár ő tüntetni. A végkövetkeztetése is megdöbbentő. De odáig egyetértek vele, én sem exponálnám magam egy ilyen megmozduláson hitelt vesztett, baloldali-liberálisnak titulált politikusokkal együtt menetelve. És gyanítom, ezzel sokan vagyunk így, bár a fasizmus, nácizmus ellen felemeljük szavunkat.
De olvastam egy tudósításban, hogy az ellendemonstráción többek között Kertész Ákos is ott volt. Kedvenc íróim egyike. Hiszen jószerével a Makrán cseperedtem. Nos, vele szívesen összefognék…

Zuhanyrózsa

Éppen a golyóimat mostam (szemérmesebbeknek: a szemgolyóimat), mikor kicsúszott a kezemből a zuhanyrózsa, és a földön gravitálva kettétört. A gégecső menete pedig beleragadt. Álltam hát ott talpig szappanhabban, a víz pedig fröccsent szerteszét. Rángattam lefelé a szenteket bokájuknál fogva, míg rendbe tettem magamat és a fürdőszobát.
Erre mondta volna még anno, nyomdabéli művezetőm, Sárik Pista, hogy még a szar is keserű. Mert továbbra sem volt sikerélményem. Vitézül felpattantam a 34-es buszra, holott a 24-esre kellett volna. Elnéztem. Jobban meg kellett volna mosni a szemgolyóimat. Vagy azt a fránya pápaszemet orromra biggyeszteni végre. Gyanús volt nekem, hogy ismeretlen arcok merednek rám, de nem voltam elég éber, szemem előtt már új zuhanyrózsák árcédulái cikáztak. Aztán a busz nem balra, hanem jobbra fordult. Rácsaptam a leszállásjelző gombra, de késő volt már, csak a következő megállónál veckelődhettem le. Az eső pedig gúnyosan vihogva rázendített. Amúgy péntek van, de nem tizenharmadika. Izomlázat kaptam, mire kinyitottam rakoncátlankodó esernyőmet. Mire sikerült, az akció értelmét vesztette: eláztam, mint az örömanya zsebkendője. Megy ez zuhanyrózsa nélkül is!
Hogy a lift nem működött, szóra sem érdemes, gyalog cuppogtam fel a második emeletre.
No, gondoltam, ezért tán érdemes kissé leporolni a blogomat, még ha egyéb bokros teendőim mostanság el is szólítanak. Ha itt pár sorban kipufogom magamat, tán nyugodtabb leszek. És most megyek zuhanyrózsát venni. Tán egy egész csokorral…

Levél Cseh Tamásról

Csak dadogok most. Olvasom, meghalt Cseh Tamás. A magyar dalnok, a garabonciás. Hatvanhét éves volt. Tudtuk, nagybeteg, csatázott a rákkal. Nem akartuk elengedni. Sem mi, sem a bakonybéli indiánok. Szerettük Őt. És a dalait. Hazudnék, ha azt mondanám, mindet ismerem. De őrzöm az elsőt: Levél nővéremnek. Bakelitlemez, karcosra hallgatva. A borítón Ő és Másik János. A borító is ujjlenyomataimmal tele. De szép. Megvettem CD-n is aztán, szépen szól tán az is, fülnek kellemesebb, de a bakelit jobban a szívemhez nőtt, hiszen az volt a Nagy Felfedezés. Aztán az Antoine és Désiré, Levél nővéremnek 2., és sorjáztak a többiek… És a társak: Bereményi, villanásra Csengey Dénes. És akiket megidézett. Nem volt vele a sors mostoha, bár a vég… De sokszor feltűnt a tévében is, dalolt nekünk, riportok, interjúk készültek vele, csüngtem akkor a varázsdobozon.

Élőben sajnos nem láttam, pedig járta az országot. Sajnálom, hogy ez már kimarad az én éltemből. Végérvényesen. Tőle is tudom, hol a helyünk Európában. Tán tőle a legjobban. A dalnoktól. A garabonciástól. Kapaszkodnék a köpenyébe, kapaszkodjunk együtt:

http://www.youtube.com/watch?v=WfNE73vyd-k&feature=related

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!

— Úriember maga? — kérdi tőlem egy cigányasszony, miközben otthonosan matat a kapu előtti csikktartóban.

Eltűnődöm: mitől úriember az ember? Hogy nem túrja az orrát nyilvánosan? Nem szellent öblöseket? Nem büfizik, mint egy túlméretezett csecsemő, a sört nyakalva? Nem gázol térdig a szotyolában? Vagy az úriemberség kritériuma a nyalka öltözet? Végignézek magamon: póló, rövidnadrág. Aligha pompázhatnék benne egy kaszinóban. Vagy fogadáson, ahol diszkréten pukkan a pezsgősüveg dugója. A terítéken hatvan evőeszköz csillan a tányér mellett. Síva istennő is zavarba jönne. Az edzőcipőm sarkait sem tudnám főhajtva összekattintani. Már hallucinálok is. Fülembe csusszan a régi dzsentrivilág egy verklis dallama: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország! Hannibál tanár úr… Kaloda lenne nékem a szmoking. Minthogy az öltöny is az, ha néha-néha, beleszuszakolom magam. De azért dacosan válaszolok a talányos kérdésre: — Igen!

— Akkor adjon egy kis aprót! — szinte parancsolja tolakodón.

— Nincs nálam, fenn hagytam a teremben! — ágaskodik tovább bennem a dac.

— Akkor legalább egy cigarettát!

— Azt is!

— Pedig ha úriember, felmegy értük! — erősködik sunyi szemmel. Már-már válaszolnék elmésen, hogy úrilány pedig nem kunyerál fűtől-fától, de kissé röstellem magam, hogy nem adok neki semmit. De az agresszió mindig taszított. Hiszen elég gyakran megállítanak, kéregetnek tőlem, általában kezükbe is csörgetem az aprót, szintén röstelkedve, bár gyanítom, legtöbbje gallér mögé megy, ám nem falat kenyérként. Emlékszem, milyen részvéttel írtam valamikor egy reszketeg kezű, motyogva kolduló asszonyról. Mankója a falhoz támasztva. Megrendültem. Kaptam aztán a kommenteket, hogy ne dőljek be neki, hiszen a vasútállomáson is látták, úgy futott, mint a nyúl. Tanácstalan lettem.

De még előtte többször találkoztam Szolnok egyik nevezetes figurájával, Kukujával. (Vagy Kukulya?) Különös ismertetőjele a mindig magával cipelt seprű. Ő is pumpolgatott szolidan. Egyszer aztán kávéra kért. Adtam neki egy százast, sértődötten visszalökte: ez nem elég egy feketére. Megint csak én pirultam. De mintha mostanában egyre többször látnék kérő tenyereket, és mintha egyre többször kéne pirulnom, akár adok, akár nem.

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…

Lelassulva

Agylágyító ez a meleg, ténfergek be az üzletbe, ott legalább légkondi van, elbóklászom a joghurtok között, nem mintha vennék akármilyet is, amitől zölden fluoreszkáló lesz a gyomrom, legalábbis a reklám szerint. Pusztán azért, mert ott még hűvösebb a klíma. Aztán mikor kellően lejegeltem magam, borzongva továbblépek, megveszem, amit kell. Kevesen vannak még, válogathatok a pénztárak közül, odanavigálom hát a kocsit, ahol mosolygós a hölgy, mit tegyek, őket csípem, kortól függetlenül. Szerencsére többjük még nem fásult bele a monotóniába, a kódleolvasó prüntyögése közben szót válthatunk. Én feldobom őket, ők engem.

De még cigim nincs, nyomás a trafikrészleghez. Két doboz cigit kérnék, mondom a márkát, a hölgy bávatagon néz körül, mutatom melyik. Levesz egyet a polcról, mondom, kettő kell. Bocsánatkérő mosollyal adja a másikat is. Fizetnék. De sosem voltam matematikai zseni, kevesebb pénzt számolok.

— Elnézést – motyogom pironkodva, — de ebben a melegben le vagyok lassulva…

A fiatal lány kedves grimaszt vág:

— Én is, de én rá tudom fogni a szőkeségemre!