A kaktusz virága

Tetszik nekem, ahogy a szocik most éppen azt kurkásszák, miből is nyaral a mi Vitykánk Mexikóban? Ráfoghatnánk éppen az uborkaszezonra, de hát nem egészen erről van szó. Mert valljuk be, a másik oldalon is kotorásztak így nyaranta a szocik pénztárcájában, elmélázva azon is, hogy mi a frászt keresnek a komenyista diktatúra alatt nyögő Kubában a szoci potentátok, nem is került túl nagy fáradtságba a képlet levezetése, a laza párhuzam víziója a kommunista rezsim és a szocialisták között.
Aztán emlékezzünk, Medgyessy a Riviérán áztatta bütykeit és a családját, miközben itthon árvíz nyaldosta muskátlis kis hazánkat. Még a szociktól is kapott ejnye-bejnyét, de Megyó nem moccant. Úgy volt vele: ez is víz, az is víz. Ha már fizetett, marad.
Amúgy is jó magyar szokás más fazekában lesni a gőzt. Emlékszem, még egy nagyon régi reklámra, mikor az autóba behajol a szomszéd, és megkérdi, miből tellett erre a verdára, és a tulaj a volánba kapaszkodva büszkén jelenti: takarékoskodtam! Erre a szomszéd szája elkerekül: Óóóóóóó-Tééééééé-Péééé! Vagy valami ilyesmi.
Na szóval, Orbán Viktor nyaral mostan a kaktuszok hazájában, egy amigónál, egészségére, hidegen hagy. Bár engem basztatnának, miből telik erre! De mindez most arra jó, hogy felgerjesszék a plebejus dühöt, aztán a méltatlankodó hangorkán elnyomja kissé a bonyhádi robbantás moraját, illetve azt a robajt, ahogy Drazsé szépen felépített terrorizmuselmélete omlott össze. Mert ez a fránya média már megint résen volt, mint a cserkészmozgalom: nini, ez a kazettát mintha már láttuk volna valahol. Volt aztán makogás, hogy ez nem bizonyíték, csak illusztráció. De hát Draskovics, aki amúgy polihisztor, hiszen mindenhez ért (ezért oly nélkülözhetetlen a kormányban), akár annak idején Leonardo da Vinci, miért pont az illusztrátori képességeknek lenne híján? Jót röhögtünk hát, bár én azon eltöprengek, hogy innentől kezdve mi a frász lesz a hiteles akár a Magyarok Nyulai, akár a politikai terrorizmus kapcsán, ha eleve hazugsággal támogatunk egy elméletet, ami akár igaz is lehet?
A lényeg: Viktor egyszer csak hazajön, és a szoci divatszakértők már azt firtathatják, hogy a szuvenírként hozott sombrero mennyire passzol a dakota lóhoz…

Disznóvágás nuku?

Már meg azzal riogatták a népet, hogy megtiltják a házi disznóvágást. De még mielőtt a fellázadt böllérek és sertéstartó gazdák kunkori farkú kondákat terelgetve elindultak volna tiltakozni a Parlament elé, elfoglalva a nem is oly rég ott totyogó libák helyét, már cáfolták a hírt. Lehet továbbra is házilag mészárolni a röfiket, csak valami higiéniai ajánlás készül a szabályozásra, merthogy ebbe is beletenyerelt az Európai Unió.
Sajnálnám én is, ha a házi disznóvágás megszűnne, hiszen ez valódi, meghitt-horrorisztikus szertartássá nőtte ki magát. Emlékszem, még osztálytársunk, Ács Józsi szülei hívtak meg hármunkat, Gál Bélát, Tari Zolit és engem Abonyba egy ilyen szeánszra. Régen volt, de még mindig bevillanak az alkoholgőztől átitatott képek. Vágás előtt ugyanis, pitymallatkor kupica pálinkával kezdtünk (majd kéretlenül folytattuk), hogy aztán ipponnal földre vigyük a fül- és szívfacsaróan visító áldozatot. Halálhörgés, fröccsent a vér a tálba, amit később hagymásan megsütve kóstolhattunk. Lenyűgözött az a precizitás, hogyan lett egy disznóból két fél a perzselés után. És a darabolás. Féltő gonddal cipeltük vájlingokban a konyhába a sódarnak valót, dagadót és egyéb alkatrészeket. Orromban mórikál még az abálólé illata is, bár aztán ezt kenterben verte a sülő húsé, miközben a kolbásztöltő gépet tekertük nagy buzgalommal. De belőlünk nem lett miniszterelnök.
Aztán maga a disznótor, ahogy a tálon utolsó búcsút véve, szerelmesen ölelkeztek a kolbászok a ducibb hurkákkal, adomák fűszerezték elismerő morrantásunkat, miközben foszló kenyérrel töröltük szánkról a zsírt. Szusszanni nem bírtunk, csak tunyán szemléltük, ahogy Józsi édesanyja serénykedik még egy kis kóstolót csomagolva nekünk.
Ennyi volt, szép emlék, bár néha lelkiismeret-furdalásom támad, ha a konnektorra nézve kísért a legyilkolt röfi orra…

A mosoly

A tüdőmet köptem ki, hogy elérjem a vonatot. No jó, ez drámaian költői kép, hiszen taxival mentem ki a szolnoki állomásra, tíz perccel a vonatindulás előtt értem oda. Illetve mégsem költői a kép. Lássuk csak, miért nem! Nyomultam volna az egyetlen nyitva tartó pénztárablak elé. A szolnoki állomás avíttas, szocreál megalomániájára jellemző, hogy minimum hat jegyváltásra alkalmas kutricája van (legközelebb pontosan megszámlálom, alighanem, lesz rá időm), de zömének ablakába pirosló muskátlikat is tehetnének ki, búgó-burukkoló galambokkal, mert általában csak kettő üzemel. De most csak egy. Szemem, mint a sublótfiók jár az óra és pénztárablak között. Mert előttem három utazni vágyó utas téblábol már megszeppenve. Az ablak párkányára könyökölve pedig éppen négy kalauz számol le, komótosan, senkitől sem zavartatva. Utasok leszarva. Egyikünk bizonytalanul a nemzetközi jegypénztár felé lépne, de az ott trónoló pénztáros hölgy, a ZÁRVA táblára mutatva, energikusan elhúzza a firhangot.

Most már kissé nyugtalanok vagyunk, birkatürelem elillan a parlamenti magasságú pályaudvar légterében. Tik-tak! Nem bírom tovább cérnával, ki kell nyitni a pofámat, hiszen én vagyok a sorban az utolsó, kinek van kedve egy állomásról kigördülő vonatnak integetni? Főleg ha azzal akartam menni…

— Csókolom, egészen biztos, jó ötlet most feltartani a sort? Legalább másik pénztár lenne nyitva…

Valami választ vet nekem az egyik kalauznő, de bárhogy kagylózom, nem hallom, mert papírjai fölé görnyed.

— Nézze, ha maguk miatt lekésem a vonatot, panaszt fogok tenni!

— Tegyen csak nyugodtan! — von vállat flegmán, miközben tovább firkál. Van abban valami, miszerint az uniformis plasztikusabbá teszi azt, aki nem éppen cizellált lélekkel nyílik meg mások problémája iránt. (No, ezt jól körülírtam, pedig eleinte bunkóságot akartam pötyögni, de hát hölgyről van szó.)

De már ekkor a többi utas is zúgolódni kezd, tán ennek hatásra kinyit a szomszédos pénztár, átcsoportosulunk. Jegy megváltva, soványmalac-vágtában rohanunk a maratoni távú alagsorban, közben gondolatban seggbe rúgom az összes mézes-mázos reklámot, miszerint a MÁV az utasokért van. Mert úgy tűnik, nem. A marha utas csak láb alatt tébláboló járulék, csak zavarja a gépezetet.

Szusszanva omlok a helyemre, még mindig nem látok a pipától, bár az intercity légkondija próbálna hűteni. Aztán Abony után megkopogtatják a vállamat. Felnézek, egy férfi sárga kártyát mutat ilyesféle szöveggel: siketnéma vagyok, ilyen és ilyen alapítvány javára vásároljon játékot! Mutatja is a választékot, táskányi bohókás kis plüssfigura, négyszáz forint darabja. Vennék én, de most én is meg vagyok szorulva, ingatom a fejem, köszönöm, nem kérek! A férfi mosolyog (nem műmosoly, valami békés derű bujkál a szemében is), még egy kísérletet tesz, nem tolakodón, aztán tovább lép. Egy hölgy is meggusztálja az árut, vesz is egy kis elefántfigurát. Röstelkedem, titokban a zsebemet kurkászom, hátha lapul ott mégis annyi apró (hja, mennyit változott azóta a filléres apró fogalma), de nincs. Majd máskor, gondolom megbékélve. Mert a mosoly valamiért megnyugtatott…

Vihar a krigliben

Véget ért a világ ifjú szocialistáinak fesztiválja Zánkán. Záróakkordként elénekelték az Internacionálét. Karmester: Havas Szófia. Tán ott nem hangzott olyan falsul, mint szokott, ha a mi szocialistáink éneklik kihízott zakóban. Amúgy háromezren lehettek a fiatalok, bóbiskolhattak különböző szemináriumokon, ahol a világot kellett volna megváltani, mert szó esett a globális felmelegedésről, a gazdasági válságról, a szegénységről. Mondom, bóbiskolhattak nap közben, mert esténként bulik voltak, sörrel, borral, pálinkával. Tequila nem volt, szegény mexikóiakat már nyitáskor nem engedték be, ott a kapuban kellett gallér mögé önteniük az egzotikus nedűt, citromba harapva, besózva.
A fáma szerint éjjelente munkásmozgalmi nótákat is felidézve vigadt a társaság. De ki volt a lemezlovas? Tán az is Havas Szófia. Meglehet, még rokiztak is a Bunkócskára, bár ezt kétlem. Hogy baloldaliak voltak ott, az még a pólókon is látszott: a három híres szakállmatyi, Marx, Engels és Lenin portréja terpeszkedett rajtuk, a mentőcsapat, ahogy hirdették. De Maradona is előfordult (ugatom a focit, tán balösszekötő lehetett), no és Che Guevara. Ha kicsit is üzleti szellem lennék, és trikotázsom lenne, bedobtam volna a legújabb fazont: elöl, a mellyerészen Che, hátul pedig Rózsa Flores nézelődött volna. Made in Bolívia.
De Zushclag-póló nem volt. Az elvtársi szemérem tiltotta…
Azért nem volt teljes a békesség: bedurrantak a magyar ifjú szocialisták, nem voltak hajlandók a szlovákokkal sörözni, mert nem határolódtak el a szlovák nyelvtörvénytől. Álltak hát lógó orral és fékezett habzású söröskriglikkel a szlovákok, elmerengve a magyarok karakánságán. Aztán szégyenükben tovább ittak…

Oscar-díjas gyilkosság

„Légy
Ne üsd agyon a kis legyet,
Nézd, tördeli kezét.
Úgy kér kegyet.”
Ezt a haikut, azaz japán verset még gimnazista koromban hallottam, osztálytársunknál, Anikónál voltunk fenn éppen. Édesanyja idézte nekünk. Mi tagadás, akkoriban elengedtem a fülem mellett, úgy is mondhatnám elhessegettem, mert épp egy Janis Joplin-lemezt hámoztam ki a borítójából áhítattól remegő kézzel. Merthogy sztereó lemezjátszójuk, erősítőjük volt, akkoriban ritkaságszámba ment, mi sem természetesebb hogy ott gyűltünk össze egy kis szeánszra. Mert amúgy, hogy muzikálisan idézzem a múltat, és ahogy Koncz Zsuzsa énekelte: a magnó mellett letérdepeltünk, a lelkünk összeért.
Térdepeltünk hát a Tesla B—5-ös magnó mellett, ami komótosan orsózta az innen-onnan levadászott számokat, csak hát kicsiny hangszórója nem nyújtotta a kristálytiszta élvezetet. És nem sztereóban. Ezért kötöttünk hát ki Anikóéknál. Igaz, előtte Bachot kellett hallgatnunk. A Mester tán haló porában nem sértődik meg, ha akkoriban kissé türelmetlenül hallgattuk az orgona fenséges szárnycsapásait, mert hát mi Janis Joplin karcos hangjára áhítoztunk.
No de ez mellékvágány, mert én most legyezni akarok. Tehát emlékeimben, ha nem is pontosan, ott mórikált ez a Kosztolányi fordította haiku, mit ne mondjak, beletelt egy óra, mire az internetről előbogarásztam, illetve rovarásztam, merthogy a légy az. Tehát azt sem tudtam, hogy haikuról van szó, csak derengett valami, aztán kincsesbányára bukkantam: ott sorjáztak láncra fűzve a Kosztolányi által magyarított japán versikék, akár a gyöngyszemek, köztük a kis légyről szóló. Kellően kiszipogtam magam rajta, mert míg az emberen nem uralkodik el a vérszomj, hajlamos ilyesmire, meg aztán volt alkalmam közelről szemügyre venni ezt a pimasz jószágot, ahogy kezemen landolva szárnyait rendezgette ízelt lábaival, és saját fejét mintha hatszor körbetekerné, miközben úgy tűnt, mosakszik. Bágyadtan elhessegettem, eriggy, baszki, ne zavarj, motyogtam álomittasan. De mondom, a légy alapvetően pimasz (népi bölcsesség: szemtelen, mint a piaci légy), és a tizedik hessentés után már stresszben voltam, mint az orosz katona, ha Stukák ismétlődő támadását várja. Tehát az álom hopp, kiszökkent a szememből, valami ütleg után néztem, összecsavartam egy újságot. Rófuszi jelenetek következtek (Oscar-díjas rajzfilm!), csak éppen az én szemszögemből. Dőltek a feltornyozott CD-k, amint csapást mértem volna rá, pohár vetette magát le az asztalról életuntan, miközben a légy tébolyult műrepülőként próbált kicselezni. De aztán elérte a végzete: puff, freskó lett az egészből… Undorodva dobtam ki az újságot, és csihadó dühömben már lelkiismeret-furdalásom támadt: lehet, hogy agyonütöttem egy leendő Oscar-díjast?

Elrévedő UV-B-jelentés

Hja, megint azzal a fránya tévével nyitok… Mert immár naponta hallgatom-látom ott az UV-B-jelentést, ami lassan olyan megszokottá válik, mint annó a vízállás jelzése. (Hajóvonták találkozása tilos.) És egyre ingerültebb leszek. Tíz perc a napon, és úgy leégsz, hogy az eget is nagybőgőnek nézed, bőrrákot kapsz. De a gyerek is kornyadozzon az árnyékban!
Hol csesztük el? Mert mi csesztük el… Hiszen az ózonréteget, akár mint valami lebegő rakott palacsintát, jó étvággyal, komótosan felzabálja a túl sok szén-dioxid, amit a marha emberiség bocsátott ki. Üvegházhatásról beszélünk, amiről korántsem a primőr paradicsom jut eszünkbe. Kiotói egyezményt írtak alá, hosszas vacillálás után. Emlékszem, még a kínaiakat is nyaggatták, ne gyártsanak annyi hűtőszekrényt, mert az is árt. Erről jut eszembe, daliás ifjúságom idején oskolatársunkat, aki nem barnult le eléggé a nyáron, azzal ugrattuk: tán frizsiderben napoztál?
Mert ha tehettük, mi künn döglöttünk a Damin, szinte sercegett a bőrünk, úgy habzsoltuk a D-vitamint, hogy aztán felhőfejessel csobbanjunk a medencébe (Nem látod a táblát? Oda van a tök fejed mellett kiírva, hogy oldalról a medencébe ugrani tilos! — harsogta Hasznos Pista bácsi), vagy csak nézegessük a pólósokat, akikről Hofi mondta, hogy mindőjüknek nyakig ér a víz. Pedig nem. A kapura lóbáló játékos mintha sámlin állt volna… És a tengózók akrobatikája, a szurkoló lányok. Szóval, ha úgy vesszük a Dami is élmény- és látványfürdő volt, már akkoriban. Kakaóvajat, meg valami bronzolajat kentünk egymásra (akármilyen meleg volt, ragaszkodtunk a másik nem gusztusos egyedéhez, műértő gonddal megemelve a bikini pántját, már ha fenn volt, és nem a gyepen terült el a két kis madzag, kéjsóvár képzeteket keltve, faktorszámok ismerete nélkül. Aztán pedig a lemenő nap nyári sugarában egymáshoz pászítottuk a karunkat (no jó, volt, mikor mást is), hadd lám, ki barnult többet aznap? No de hol van már a Dami? Hol az a jótékonyan perzselő nap? Mert perzselni most is perzsel, csak immár nem jótékonyan. Ahogy öregszik az ember, egyre inkább veszti el kapaszkodóit. Mert lebontják vagy bomlik magától is. Hogy mikor jártam utoljára strandon? Franc tudja! Pedig fel kéne megint kapaszkodni a startkőre, hogy egy szép bicskát ugorjak, behúzott hassal, gerincbántalmak nélkül. Hogy elkápráztassam… kit is? No jó, a brűgölő is megtenné, néhány hossz után. Ámbár félő, még pár év, és mindezt már csak szkafanderben tehetjük….

Képernyőtlenül

Emlékszem, még a televíziózás hőskorában, amikor még hétfőnként vaksin pislogott a tévé képernyője, magyarán nem volt tévéadás, megkérdezték a Ludas Matyi karikaturistáit, ugyan mivel ütik agyon a hét első estéjét. Sajdik Ferenc, aki szerintem eleddig a világ legbájosabb figuráit vetette papírra, válaszolt a legzseniálisabban: ismerkedem a családommal.

Aztán ezek az ismerkedési estek végképp megszűntek, ráadásul manapság már annyi csatorna közt turkálhatunk (néhányukat akár kloákának is titulálhatnánk), hogy netán már csak a reklámszünetekben simítjuk meg a gyerek buksiját, már ha van idő arra, miközben összeütjük a vacsorát, esetleg egymás kezéből tépjük ki a vécéajtó kilincsét, nehogy lemaradjunk a vetésforgóról. Mert jobbára az, főképp, ha az unásig ismételt filmekről, vagy akár a különböző tévék saját képére fazonírozott vetélkedőiről beszélünk, netán a fogatlanok pankrációs show-járól. És közben finnyázzuk.

Ám van, amikor beüt a ménkű, mondjuk, egy álmos szombat délután. Megszakad az adás, csak hangyák nyüzsögnek a képernyőn. Döbbenten nyomorgatom az egyetlen biztosnak vélt kapaszkodót, a távirányítót. Mint akinek elfútta a szél a vattacukrát. Pedig tényleg baromságot néztem, valami kanfasztikus filmet, Csodálatos négyes, vagy mi a frász volt a címe, de mondom, nem vonósnégyesről szólt. Ám most, hogy elvették tőlem, az eddig mélán bámult mozit, kunkorodik bennem a düh. Fülemhez emelem a telefonkagylót, tök süket. Nézem az internetet, az adott portál nem található. Egyszeriben nem találom a helyem. Kiténfergek a konyhába, mondom a feleségemnek, nincs adás. Ő pedig harcra készen letörli kezéről a mosogatólé habját, szinte elsodor, úgy rohan a szobába, végigzongorázza ő is a távirányítót, telefonkagylót emel, internetet ellenőriz. Aztán nagyot szusszanva nyúl a mobilért, hívja a szolgáltatót, miközben bátortalanul mondom neki: lehet, a Jobbik már hatalomra jutott, s túlbuzgalomból már betiltotta az összes csatornát.

— Ne marháskodj! — morogja bosszúsan, miközben arra vár, hogy valami álmatag ügyintéző felvegye a kagylót. Felveszi. Innentől kezdve kaján vigyorral fülelem az eseményeket, ahogy a feleségem ügyintéz. Ért hozzá, én a fasorban sem vagyok ilyenkor, ráadásul már ő is kellőképpen felpumpálta magát, mert már máskor is volt panasz a szolgáltatóra. Alt hangon sistereg a kagylóba, ami akár az Operát is betöltené: Mi az, hogy felveszi a munkalapot? Azzal én egy méterrel sem vagyok előrébb! (Szünet.) Hogyhogy hétfőn jönnek ki? Hiszen ma még csak szombat van! (Szünet.) Nekünk munkaeszköz az internet! (A hantagolyó gurításához is ért, bár néha tényleg az.) Ki a felettes szervük? Aha! Bepanaszolom magukat! (Szünet, bár mintha valami halovány cincogást hallanék kiszűrődni a mobilból.) Mi? Hogy estére mégis kijönnek? Miért nem előbb? No jó! Várjuk!

És várunk. Unalmamban ormányon ragadom a porszívót. Aztán megfőzöm a negyedik kávénkat, benyomom a Djabe együttes DVD-jét. Állítólag a világzene megnyugtat. De nem most. Ismerkedünk hát közben egymással… A szomszédok is érdeklődnek. Nálunk se? Nálunk se, de már szóltunk. Azért szóljatok ti is! Néha kinézek az ablakon, alant van az akna, ahol a kábel is fut, nem bütyköli senki. Aztán mégis. Szürkület van már, néhány házbéli tüsténkedik a mester mellett zseblámpával.

— Mi van? — ordítok le nekik.

— Kiment az erősítő, hoznak újat! — hangzik a biztató szózat a fénycsóvák közül. És úgy lőn. Eltűnnek a hangyák, szinte szemembe robbannak a színek

— Köszönjük! — csicsergi kedvesen az asszony az ablakból a mesternek (ezzel mindenkit levesz a lábáról), majd a tévé elé huppanunk, és lecsapunk a távirányítóra. Az asszony a gyorsabb. Helyreállt a világ rendje…

Erkélytávlatból

Lógok künn reggelente az erkélyen, a kávémat kortyolgatom, s közben szertenézek a szolnoki Széchenyi-lakótelepen, már ami ezen a fertályon látszik belőle. Most az látszik a Czakón, hogy valami megváltozott. Mert nemrég még egymás fenekét harapdálták estelente a parkoló autók, oly szorosan álltak, fél szélességben az utcát bitorolva. Közöttük már a gyalogos is halált megvető bátorsággal navigált.
Ám új parkoló épült, pár napja adták át úgymond protokollárisan. De már előtte, ahogy elkészült egy-egy rész, sorjáztak is oda a benzinfalók, hogy ott szunnyadjanak reggelig. Innen fentről mutatós az egész, mint megannyi matchbox a terepasztalon, állnak glédában az autók egymás mellett, kedvem lenne lenyúlni így erkélytávlatból, hogy igazgassam néhányukat, amelyek kissé ferdén, makrancosan kilógnak a sorból. A felvonulási területet is rendbe tették, csak néhány blöki csodálkozik elveszetten reggelente, ha a gazdi leviszi kábelfektetés céljából: hová tűnt a naponta trágyázott fű? Csak a meghagyott, cseperedő, bólogató fák nyújtanak nekik támpontot. De gondolom, fű is lesz majd. Mint ahogy a felszedett járólapok helyett is új simul majd a cipőnk alá. Mert a gyalogos is türelmetlen, már tapossuk ki az ösvényt, a leendő átjárók helyét, amúgy toronyiránt, nem lesz gond eldönteni, hová is fektessék a járólapokat.
Úgy tűnik hát, ez a városrésznyi lakótelep nem mostohagyerek, egyre élhetőbb lesz. Azt is hallom, hogy Szalay Ferenc elnyerte az év polgármestere címet. S ha összevetem a látottakat a hallottakkal, nem kártyán és nem érdemtelenül…

Eltüsszentett birodalom

Kimondatott hát a jogerős ítélet: feloszlatták a Magyar Gárdát. Megvallom, vegyes érzelmekkel szemléltem kezdettől fogva az eseményeket. A születő gárda körötti bábáskodást, a zászlóbontást, Usztics Mátyás hadvezért, no és a körkörös védelméről elhíresült Für Lajos szózatát is. És igazat kellett adnom az egyik szószólónak: hogy a gárda megalakulhatott, leginkább a regnáló kormány teszetoszaságának köszönhető, már ahogy az egyre burjánzó bűnözési hullámot szemlélte tunyán.
Ugyanakkor akárhogy néztem ezt a masírozó alakulatot, igazat kellet adnom azoknak is, akik úgy vélték, a kellékek leginkább a nyilas korszakra hajaznak. Hezitáltam hát. Mert a Magyar Gárda nem csak a bakancsot koptatta, emlékszem, árvízvédelemben is részt vett, mégpedig romákkal együtt. (Propagandfogásról is írtak akkoriban. Meglehet. Viszont a gát áll.) Ekkor éreztem pisla reményt, tán jófelé sodródnak az események. De nem. Mert az indulatokat brutális bűnesetek gerjesztették, növelve a cigány—magyar ellentétet. A gárda pedig legtöbbször ilyen helyeken demonstrált. És a települések lakói, akiket eleddig elhagyott a biztonságérzetük, megtapsolták őket, mert bennük látták a RENDET.
A jogvédők pedig? Brüsszeltől Amerikáig cikáztak rasszizmust kiáltva, ahol hittek is nekik, hiszen Amerika messze van. Aztán jött az európai parlamenti választás, tarolt a Jobbik, amelynek „harcálláspontját” gárdisták őrizték. Hogy miért tarolt, sejthető. Fölriadt hát langyos álmából a kormány, már próbálja kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából, erélyesebben lépne fel a bűnözés ellen, de alighanem már elkésett. Viszont szépségflastrom ez a mostani gárdaperes ítélet.
Csak azt nem tudom, ki fogja irtani ezek után a parlagfüvet? Mert maradunk így az eltüsszentett birodalom…

Kétszázas

Elém pendítették ma boltban az új kétszáz forintost. Guszta darab, míves munka, ahogy forgatom a kezemben. De különösebben nem örülök neki, hogy felváltja a papírbankót. Mert újabb ballaszt lesz, ami lehúzza a zsebemet, netán lyukat csinál rá, aztán a legváratlanabb pillanatban indulnak neki az aprók, amik már nem is olyan aprók, hogy ott álljak csilingelve, mint egy adakozó pénznyerő automata. Dől majd a lé a nadrágszáramból, mint már előfordult egyszer, virgoncan penderültek le a már induló buszról.
Míg ellenben a papírpénzt simítgathatom, rendezgethetem a bukszámban, mint a bélyeget. Már ha van mit rendezgetni. Elméláztam, hány bankó dicsteljes megjelenésének, aztán pedig foszladozó elmúlásának voltam már tanúja. A zöld hasú papírtízes. Gyermekfővel vittem akkoriban a fűszerillatú vegyesboltba, hogy tíz deka téliszalámit vegyek rajta, amit aztán egy ültő helyemben felfaltam. Persze ebből nem csináltunk rendszert, csak egyszer dorbézoltam el így azt a horribilis összeget, amin a vékonypénzű költő, Petőfi feszített. A kék hasú húszas, rajta a kigyúrt férfialak, hercig, de mégis klasszikus fodrozatú kelme a karján átvetve, egyik kezében kalapács, a másikban búzakalászok. Ha sokáig néztem, elhittem, hogy kalapáccsal aratták akkoriban a kenyérnekvalót. És pucéran. De ne legyek rosszmájú.
Mondják, a pénz olvasva jó. El is hiszem! De nem csak azért, hogy hibádzik-e az összeg. Hanem mert a bankók a történelmet is végigölelték-ölelik. Petőfi, Dózsa, Rákóczi, Kossuth sorjázott a címleteken, kis arcképcsarnok hazánk nagyjairól. Az ötvenesen például megigézve néztem sokáig, hogyan kergetőznek a kurucok a labancokkal. (Várom én a csalfa eurót, hogyne várnám, de itt is szertefoszlik majd a nemzeti karakter.)
Aztán jöttek a nagyobb címletek, tellett még a nagy magyarokból. És eltűntek a fillérek, pedig ötvenért régen, még Bagaméri idejében, vagy tán még jóval előbb, gombóc fagyit nyomtak a tölcsérbe. De már az egy- és kétforintosok sem kuncognak többé a zsebünkben. Ám kuncog még zseblyukasztón a többi. Velük immár a kétszázas is…