55

Elsunnyogtam én is szülinapomat. Nem robbantak petárdák, fanfárok sem szóltak, csak bosszúsan morrantam, ha valaki megemlékezett róla. Fél évszázadon és öt éven túl ugyanis az ember már nem viháncol. Tán bölcsebb lesz, mert rakódnak rá az évek, mint a guanó, hogy megest József Attilához forduljak. Bár az életkor nem feltétlenül jár kézen fogva a bölcsességgel.

Tükör előtt sem forgolódom már behúzott hassal, súlyzóim közt pókok szőnek hálót, csak néhanapján iszkolnak rémülten, ha valamiért mégis nekibuzdulok.

Legutóbb hunyorogva nyugtáztam, mikor érettségi találkozónkon, mint optikus pultján, úgy halmozódtak cinikusan villanva a szemüvegek az asztalon, midőn előkerültek a családi fotók. Hiszen elő kellett venni az olvasót is, hadd, lám, miképp mosolyognak az unokák. Mert már azok is voltak. Aztán mi, meglett férfiak egymás közt, félrehúzódva egy szegleten, kicsit lomhábban lapogattuk egymás hátát. Elmerengtünk pohár sör vagy bor mellett kvaterkázva. Már ennyi is elég. Megittuk italunk javát. Hja, mondja egyikünk, régen négy tagom volt laza és egy tagom merev, most egy tagom laza és négy tagom merev… Heherészünk, van benne valami, de azért az önkritikát túlzónak tartjuk. Mert még én is forgatom a nyakam, különösen így nyáron, ha egy üde leányzó kicsomagolt, hamvas barackként, sudáran ellépdel mellettem. Legföljebb úgy marad. A nyakam.

De mégis, valami jó csak van ebben az ötvenötödik évben. Múltkor Pestre utaztamban jegyet váltottam a vonatra. A szemrevaló pénztáros hölgy érdeklődve végigmért. Nocsak, gondoltam, csak jelent még valamit az érett férfiszépség…

— Ne haragudjon, uram, de hány éves ön?

Mondom neki, hogy ötvenöt leszek, bár kicsit belepirultam.

— Mert 55 év után kedvezmény jár, csak azért kérdem…

Egy világ omlott össze bennem, töpörödtem is valamicskét: többnek néztek…

De aztán alig vártam, hogy megüssem ezt a kort, szinte büszke daccal kérem azóta a kedvezményt. Mondjuk kicsit sértő, hogy ők viszont nem kérnek igazolványt. De így lazábban szállok vonatra. Míg a kedvezményt vissza nem vonják. Marad akkor a múlandó lazaság…

Az erőszak gyakorlóterepe

Úgy vagyok, hogy lassan már fásult borzadállyal nézem az iskolai erőszakot. Ami szégyen, de ha naponta ezt tálalják a tejeskávém mellé, tán érthető. Most a kerepesi iskola vált hírhedté, illetve annak néhány nyolcadikos, immár végzett tanulója, akik a kezdődő vakáció mámorában véresre pofozták-rúgták egyik társukat. Egy lányt, aki jámboran tűrte, hogy bántalmazza őt megannyi eljövendő, cizellált lelkű nő, netán anya. Falkában. Orrvérzésig. Mindezt mobiltelefonnal felvéve. Mert ez most a trendi.
Ne keressük most az etnikai indítékot! Hiszen Franka Tibor kerepesi polgármester is, nagy önmérsékletről tett tanúbizonyságot a Mokkában leszögezve, nem elsősorban az volt. A sors fintora, hogy etnikai problémává a betelefonáló roma önkormányzati képviselő dagasztotta. Pedig az izmosodó iskolai erőszakról szóló híradások cselekvő részeseinek köre (legyenek azok gyerekek, vagy csemetéjük védelmében felhorgadó szülők), többé-kevésbé pontosan behatárolható. De térjünk vissza a kerepesi polgármesterhez, akit már nemegyszer támadtak ilyen-olyan jogvédők, csellengtek volna körötte különböző pártok, egyesületek mindkét oldalról, ő viszont állja a sarat, elhessegeti őket, de példás büntetést kér. Akár gyorsított eljárásban, ami pedig úgy látszik, lassúdad lesz. Pedig tán a gyors, példás büntetés visszatartó erő lenne, a közvélemény is elégtételt kapna, mint a jászapáti tanárverő szülő esetében is.
Franka azt mondta: „Az iskola a demokrácia gyakorlóterepe”. Nekem viszont úgy tűnik, némelyik iskola egyre inkább az erőszak gyakorlóterepévé válik…

Nejlon

Azt mondja Viktor, hogy összementek a szocik, mint nejloning a mosógépben. Hogy a szocik összementek, semmi kétség, hogy a Nagy Dakota néprajzos másik kedvenc szavát idézzem, összetöpörödtek, mint az aszalni való szilva a stelázsin. (Utóbbi hasonlat tőlem, mert hasonlataim nekem is vannak, bár lehet, ez is rossz, hiszen közel sem biztos, hogy a szilvát stelázsin aszalják, de ez is jól hangzik).
Csak hát van egy kis bibi: a nejloning a büdös életben nem megy össze. Ezt még daliás vitézkoromból tudom, mivel a kimenő egyenruha egyik tartozéka volt ez a zöldes-barnás szörnyszülött. A hozzá tartozó teleszkópos, vagyis gumis nyakkendővel, amivel akár verebet is lehetett volna lőni. Világ életemben utáltam az öltönyt, mintha kalodában feszengtem volna, ha felvettem, de a katonai kimenő még ezt is túlszárnyalta, a megfelelő hosszúságú nadrág ülepe például a földet verte. A zakó pedig? Hagyjuk! Mintha a vállfa is benne maradt volna. A lényeg, annyi zseb volt rajta, hogy óhatatlanul gombolatlan maradt az egyik, ami persze azt jelentette a zordon-bordon őrmester szerint, hogy beleugrik az álnok ellenség.
No de maradjunk az ingnél! Mert akármilyen frissen mosva, illatosítva felöltöttem, tíz perc múlva már büdös voltam, mint tíz deka liptói, úgy beledunsztolódtam, miközben a nyakkendő is szorongatta a gigámat. Nem csoda hát, ha ilyen nyalkán nem jártam állófogadásra. Persze amúgy sem. Hanem ha eljött a kimenő, eltáv, vagy szabadság ideje, alig vártam, hogy hazaérjek, már hánytam le magamról a göncöt, belebújva farmeromba, pólomba, úgy barangoltam aztán a városban, megkockáztatva kétheti laktanyafogságot, hogy katona létemre civilben grasszálok.
Tehát szögezzük le: a Fidesz elnöke téved! A nejloning nem megy össze! Ellenben bűzlik. Nem akarok tippeket adni, de lehet, inkább utóbbira kellett volna kihegyeznie Viktorunknak a hasonlatot…

Kontraszt

Tisztességgel lezavarták tegnap Nagy Imre és társai temetésének huszadik évfordulóját. Protokolláris koszorúzás, csinos-formás beszédek, sírdomb, Maléter-mellszobor avatása, Kozma utca 13., tépett szalmazsákos cellák, iszonytató bitófa, miniszterelnöki főhajtás, 301-es parcella. Megemlékezések külön-külön, jó magyar szokás szerint. És megint kordonok. Amire tán most nem lett volna szükség, hiszen nem voltak kereplők, füttykoncert sem sértette a füleket. Mondhatjuk hát: kis híján méla közönybe fulladt a megemlékezés. Mélységes kontraszt a húsz évvel ezelőtti eseményekhez képest, amikor kétszázötvenezres tömeg lélegzett együtt a ravatal előtt Budapesten, a Hősök terén. Mondom: együtt. Hiszen akkor még nem volt zsidózás, nem volt nácizás, nem volt buzi libsi, szélsőséges. Lélekelemelő, megrendítő volt, amint az 56-os mártírok nevei sorjáztak koppanva. És nini, a húszéves felvételen, ott mintha Deutsch Tamás és Fodor Gábor együtt tartanák a koszorút…
Tehát a királyi televízió kitett magáért: egész nap, jobbára folyamatosan elevenítette fel a húszesztendős felvételeket, történéseket. Így emlékezett, illetve esti koncertközvetítéssel. Szívet melengető volt látni-hallani ott a szolnoki Kodály kórus női karát is. Majd Ember Judit és a Fekete Doboz dokumentumfilmje pörgött Nagy Imréék exhumálásáról. Méltó, megrendítő emlékezés, aki akart, tanulhatott belőle.
De mondom, pontosan a tévé jóvoltából végig éreztem azt a bizonyos csüggesztő kontrasztot a húsz évvel ezelőtti és mai történések között…

Bizalmi index

Dicsérni jöttem a Volánt, nem temetni. Nem is rugdosni, mint néhanapján szoktam, ha a pofámra csukják az ajtót. Mert életem egyik nagy rejtélye még mindig, hogy mikor lehet csak az első ajtón felszállni, és mikor a többin is, hiszen úgy tűnik, ez hangulatfüggő, vagy netán az is befolyásoló tényező, mely buszpilóta van megáldva diktátori hajlamokkal, vagy melyik túlságosan vajszívű. Agyturkásznak kéne ehhez lenni, no de hagyjuk! Úgy van ez, hogy általában az ember indulatait, érzéseit a legutóbb tapasztalt benyomások vezérlik, s a legutóbbi, bizony kellemes volt. No nem váltottunk cvikipuszit a sofőrrel, vezetni sem engedett, pedig gyermekkori vágyam, hogy egyszer egy ilyen böhöm nagy buszt kormányát tekergessem. Akár még berregnék is hozzá.
No de lássuk, miért is égnek most lelkemben kis rőzsedalok! Tegnap, mint tudjuk, zegernyés, kopogósan jeges, zivataros nap volt, néhol tán kötésig ért a víz, amit többek között a kivonuló tűzoltóautók fröccsentettek szét szirénázva, nem hiába irántuk, mármint a lánglovagok iránt a legnagyobb a nép bizalma egy felmérés szerint. (Hogy a politikusok, újságírók mely grádicson állnak, inkább ne feszegessük.) De este kilenc óra felé már valamelyest konszolidálódott a helyzet, ekkor pattantam én fel a 24-es buszra, hogy hazajussak valamiképp. Ám a Széchenyi-lakótelepi aluljárónál birizgáló balsejtelmem valóra vált: sárgán villogó kocsi állt keresztben, tudatván, innentől csak vízibusszal lehetne folytatni az utat. Egyébként ez az aluljáró már régóta neuralgikus pont, már a rohamosan épülő, aztán leépülő szocializmusban is megtelt vízzel a zivataros időkben, akár feredőzni is lehetett benne, amit meg is tett akkoriban a vihar utáni szivárványos napsütésnél a kisebbség nehány merészebb tagja.
Tehát megtelt most is a fránya aluljáró. Már lemondóan cihelődni kezdtem, hogy leszálljak, s gyalog botorkáljak haza, mert már erre is volt példa, de ekkor a buszsofőr a Két Kakas előtt elegánsan balra fordult, majd a vihartól megtépázott fákkal szegélyezett utcák zegzugain át a Thököly úti felüljáró felé került, így támadva hátba a lakótelepet. Takaros hadművelet volt, akár a West Point-i katonai akadémián taníthatnák, s ennek a hazajutott utasok, mint fáradt deszantosok voltak a nyertesei.
Így hát a dolgok pillanatnyi állása szerint nálam a tűzoltók után a második helyre a buszsofőrök zárkóztak fel, egészen addig, míg újfent rám nem csukják az ajtót…

Kampánycsendes pihenő

Úgy történt, hogy az ebéd után elnehezülve megpaskoltam a kispárnát, majd a fejem alá gyűrtem, hadd szundikáljak egyet, mielőtt melóba indulok. Ám az az undok telefon megszólalt, pedig félálomban már Sandra Bullock köntösét hámoztam lefele… A francba! Ez az én formám, s ha kissé lomhán is, átzuhantak agyamon eddigi félálomból való ébredéseim, amelyek már hosszú évekre nyúlnak vissza, kezdve a hamvas arcú, papírgyűjtő úttörőktől, a munkát keresgélve csengető reluxásokig, nem beszélve Jehova tanúiról, akik mindig párosan jártak, mint az illatozó gyulai kolbász… A megannyi téves telefonhívásról már nem is beszélve.
Szóval szuggeráltam a csilingelő telefont, hátha mégis elhallgat, de acélos akaratú volt az illető, így hát Sandra Bullock végképp szertefoszlott mandulaszemeivel, én pedig felvettem a kagylót:
— Tessék! — motyogtam álomittasan, és máris acélos hang köszöntött. Aztán sodró lendülettel, ám vészharangot kongatva közölte (próbáltam közbevágni, de aztán rájöttem, automatával van dolgom), hogy az EP-választáson, a szavazás legújabb állása szerint a szélsőjobb vészesen előretörőben van, tehát ezt ne hagyjam semmiképp, hanem pattanjak iziben, rohanjak szavazni, természetesen az MSZP-re.
Megrémültem. Már a nadrágot húztam fél lábon táncolva, mikor megvilágosodtam: de hisz’ én már reggel leadtam a voksomat, tehát kétszer csak nem szavazhatok, amúgy pedig kampánycsend lenne, vagy mi a szösz!
De egy biztos: legközelebb nem piros szegfűt kap tőlem Sandra Bullock…

Fogas kérdés

Jó kis hirig volt tegnap este a Joshi Barátban, hajfürtök röppentek tövestül, tetkók villantak, pofonok csattantak, olyanok, hogy Fülig Jimmy is megnyalta volna tíz ujját utána. Mondhatnám, hogy fogak is törtek, de hazudnék, mert e tekintetben (is) már alapvetően hézagosan érkeztek a pankráció résztvevői. Csak suttogni merem, mindkét sarokból romák fenekedtek egymásra, mint már annyiszor. Nesze, magyar, zabáld a kultúrát, ha már ide tévedtél! Mellesleg a Józsi barát, még nagyon az elején, babazsúrnak tűnt a Mónyika-sóhoz képest, riválisok borultak zokogva és megbékülten egymás kebelére, katarzis volt, miközben Joshi áldóan tárta szét karjait.
De úgy látszik, nem volt eléggé nézett a műsor, fel kellett dobni, mozgalmasabbá tenni, jó előre brutális képekkel beharangozni több ízben, Így most már Joshi barát mellett zord ministránsfiúk gyanánt szekrényhátú biztonsági őrök nyalábolják át a hadakozó feleket, szedik össze a szárnyra kapott székeket. S közben alul, az inzerten dőlnek az SMS-ek, hogy milyen remek a műsor… Aztán csihadnak a kedélyek, már csak nehézlovassági kifejezéseket váltanak, bár egy közepes intellektusú dragonyos is pirulna ilyenkor, hiszen megtudhatjuk továbbá, hogy jószerivel mindenki viharos életű…
— Benne vagyunk a tévében! — virul ki az egyik pankrátor, és felvillantja hétfogú mosolyát.
— Ott vagytok, kedves! — gondolom én —, s ha lenne csöpp eszed, nem lennél itt pereputtyoddal együtt, bár lehet, ezért jól fizetnek neked!
És nem értem! Naponta áldoznak erre órákat, hogy lejárassák a kisebbséget, akik még boldogan gügyögnek is ehhez, mélységes kontrasztjaként a liberálisok EU-hirdetésének, melynek alapján elhiszem, ők csak mások. Kinek jó ez? Bár aki már a TV2 jóvoltából Fekete Pákó ánuszában gyönyörködhetett, nincs különösebben meglepődve.
És csak röpke hírként suhan át másnap reggel a képernyőn a pécsi Gandhi iskola (de az is csak azért, mert tornyosulnak a gondok: ülősztrájkot szerveztek a diákok, akiknek közel 95 százaléka roma, hogy visszakaphassák szeretett, és nem utolsó sorban dolgát értő, nem roma igazgatónőjüket), amely pisla reményt jelenthet a cigányok felzárkózására.
Pedig tán az ilyen típusú iskolákról kéne többet szólni, de hát ez fogas kérdés…