Nyugdíjon innen és túl
A parlament döntése szerint 2012-től évente hat hónappal emelkedik a nyugdíjkorhatár, ami először az 1952-ben születetteket érinti. Megkezdődött hát a lázas számolgatás a nyugdíjhoz közelítő korosztály körében.
Mert a nyugdíjkorhatár emelését mindenki másképp éli meg. Hiszen teszem azt, egy már betegeskedő, vagy csak kiégett dolgozó (hogy fitogtassam a tudásomat: burnout), aki ráadásul nem is szereti azt a munkát, amit végez, nem lejt örömtáncot, már ha tudna egyáltalán, a hír hallatán. Mert ő már inkább békésen, stresszmentesen pergetné otthon a napjait. Más kérdés, hogy következnének a beosztóbb napok, hiszen nem valószínű, hogy a többség valaha is eljut a Bahamákra Margarita-koktélt szopogatni. Viszont az a nyugdíj előtt álló, aki még aktív, tettre kész, többé-kevésbé egészséges, szeret dolgozni, mert élvezi a munkáját, tán még örül is az új törvénynek. Mert meglehet, otthon csak vonítana unalmában: se kiskert amiben elkapirgálhatna, se unoka, akit a térdén lovagoltatna (mert messze laknak), makramé szakkörbe sincs kedve járni, ráadásul fölöslegesnek érezné magát, ami, köztudott, eléggé hangulatromboló tényező, akár az egészségre is hathat.
De innentől kezdve minden nyugdíj előtt álló tovább retteghet: egyáltalán megéri-e nyugdíjazását, hiszen a halálozási statisztikák ismertek. A másik félelemkeltő, hasmenéses igazság: bármikor megszűnhet a cége, netán lapátra tehetik, főleg manapság. Márpedig nekik új munkahelyet találni úgyszólván lehetetlen…