Meakulpa

Lamperth Mónika nagy levegőt vett, aztán halált megvető bátorsággal jól belerúgott Gyurcsányba. Hogy csak úgy döngött. Amúgy az őszödi beszédről mélázott el egy interjúban, a felelősségről, hogy egyáltalán nem állt fel senki, nem szólt Gyurcsánynak, értékelve a népies kiszólásokkal megtűzdelt szpícset, hogy te Feri, ezt tán mégse… Hanem tikkadt csendben, behúzott nyakkal hallgatták a dörgedelmeket, mit kúrtak el, és hogy Feri mit szar le éppen, no és milyen részegítő egy országot kormányozni. Szóval ültek illedelmesen, és nem csináltak semmit. Köztük Mónika sem. Még egy cipőtalp sem surrant türelmetlenül.
Aztán, mikor napvilágra került a jeles beszéd, és csasztuskává nemesült (elkúrtuk, elkúrtuk, skandálta a dühödt tömeg), szorosra zárt az MSZP, és megmagyarázták: ez a beszéd igaz, hiszen a hazugságról szól, jobbító szándékkal született, de nem egészen azt mondta, és amúgy kell érteni… Szóval foggal-körömmel védték annak minden veretes mondatát.
Meakulpa, mondta most Mónika, amitől nekem nem szökik megbocsájtó könny a szemembe. Mert valljuk be: nem nagy dicsőség most bírálni Gyurcsányt, aki éppen a sarokban picsog valahol, eltűnődve a sors forgandóságán: miként lesz egy ünnepelt, puccsista, lángoló szövétnekből mostanra pofozógép. Mert a napnál világosabb: az MSZP most próbál leválni a gyurcsányi örökségről, mert így kereshet még valamit a politikai palettán, igaz, egyre eltörpülve, mintha csak Aprajafalváról delegálnának EP-képviselőt. Meg aztán ismerős a koreográfia (no jó, kicsit laza a párhuzam, de párhuzam): valaha élt egy személyi kultuszáról elhíresült fazon, Rákosinak hívták. Eleinte pirosra tapsolták tenyerüket a rajongók (néha azt hiszem, a feldübörgő, szűnni nem akaró vastapsoktól lettünk a vas és acél országa), aztán hogy mentsék a hatalmat, ők is szorgosan rugdosni kezdték a tar fejű, sörénymentes oroszlánt. De mint tudjuk, akkor már késő volt…

Parázna törpök

Monoton csilingelt az áruházlánc pénztárgépe (ez nem aludt, mint a villamos), mi pedig szorgosan pakoltunk az egyre dudorodó szatyorba, miközben vigyázó szemünket az árkijelzőre vetettük. Szépen hízott az is.
— Kérnek törpöket? A gyerekek is örülnek neki! — unszolt minket a pénztáros hölgy, miközben azt taglalta, milyen akcióhoz kellenek Aprajafalva lakói. Elengedtük a fülünk mellett, de a zacskónyi törpöt eltettük, hiszen nem kértek enni. Otthon aztán kihámoztuk őket a tasakból, hiszen végtére is mindketten gyermeteg lelkűek vagyunk. Kipakoltuk őket az asztalra, rendezgettük őket, akár egy pásztorjáték kellékeit, kimagaslott közülük a luciferi tekintetű Hókuszpók. Hézagos tudásunk ennyi volt az aprajafalvi szappanoperáról.
— Nézd már, ember, ez a törp mit csinál itt!? — kérdezte az asszony, kezében némi borzadállyal forgatva az egyik miniatűr figurát.
— Hm! Szerintem dugja a kispárnát! — motyogtam hökkenten szemügyre véve a törpöt. Még a szemüvegemet is megleheltem, törölgettem, hogy jobban lássak. De akárhogy is szemléltük, arra jutottunk, hogy a kistermetű jószág lógó nyelvvel, kigúvadt szemekkel, pucsító popóval egy vánkossal paráználkodik, de úgy, hogy szinte a sipkája is rezeg belé, és még a négy csücsök is nyolcfelé áll. Mármint a kispárnáé.
— És ezt osztogatják kisgyerekeknek!? — kérdezte az asszony döbbenten, pedig amúgy liberális lélek. De nem hagyta annyiban. Ugyanezt a kérdést másnap is feltette, miközben a pénztáros elé zöttyentette a dugványozó törpét. A feltartott sor békésen ácsorgott, némi érdeklődéssel szemlélve a kibontakozó eseményt.
— Miért? Mi van vele? — kérdezte a hölgy elhűlten.
— Nézze már meg mit csinál ez a törp! Szerintünk magáévá teszi a kispárnát! Így van a mesében is?!
A kunkori sorból többen előrehajoltak, hogy a vélt szextettet tüzetesen szemügyre vegyék, már azon gondolkodtam, hogy mint valami peepshow-tulajdonos, belépti díjat szedek.
— De hiszen ez Törppicur, a legkisebb törp… — magyarázta a pénztáros.
— No és miért lóg a nyelve?
— Az nem a nyelve, hanem a cumi!
— Ez?! — vizslattuk a friss információk birtokában a zsenge korú törpöt, bár nekünk a cumi továbbra is lila dalra fakadó nyelvre hajazott. Különben is: a kistörp semmivel nem volt apróbb termetű, mint felcseperedett társai. Vagy a csecsemő törpök mindjárt óriásnak születnek? Mindenesetre pirosló fülekkel osontunk tova, némelyek a sorból gurultak a nevetéstől, bár úgy tűnt ők is másképp néznek ezentúl a rakoncátlan kistörpre…
— Hát ez égő volt! — summáztam a történteket, és eszembe jutott a viccbéli esperes, aki beírt a szerkesztőségbe, miszerint nem bírja megfejteni a keresztrejtvényt, különben is, hogy lehet olyan erkölcstelenségben feredőző meghatározás, hogyaszongya, függőleges, négy betű és a szerelem nyílása? (Akinek esetleg nem világos P betűvel kezdődik és inára végződik). Visszaírtak neki, hogy nem a szerelem nyílása a definíció, hanem a szerelem nyilasa, vagyis Ámor, ezzel próbálkozzék az esperes úr, úgy bizton kijön a megfejtés…
— Szerintem kölcsönözzük ki DVD-n a törpöket, hátha okosabbak leszünk tőle!

Úgy is tettünk. Pedig nem volt sivár a gyermekkorunk, de a gőgicsélő Törppicur valahogy kimaradt belőle…

Tangóharmonika

…Már megint mellényomtak. Ibolyka és Viktor is. Nem valami fülledt erotikáról akarok én itt locsogni. Hanem a T. Házban minden képviselő előtt ott dudorodik három gombocska: egy igent, egy nemet, és egy tartózkodást jelző, ezek közül kell valamelyikre ujjbeggyel rátehénkedni, hogy voksolhassanak jeles képviselőink. De valamiért bonyolult ez, pedig ezt az akadályt értelmesebb kísérleti egerek is leküzdik, hogy vigyek ezért virágot Algernonnak.
Értem én, hogy most zűrös a helyzet, kormányváltás szele fújdogál, és tán a süvítő szélben nem hallik kristályosan csengő tisztán a házelnök hangja, mire is kell mostan szavazni, vagy Szili Katalin álnok módon nyakatekerten fogalmaz, ha már Pécsett hiába húzták ki a szocik a csodakalapból. Pedig tanulhattak volna annó akár a szolnoki esetből is, ahol Vass Lajos esett áldozatul a stratégiának. Meg aztán a fáma szerint annyi a szavaznivaló, hogy sillabuszon követik a képviselők, mire is kell szavazni éppen, soronként rántják le a vonalzót a papíron, aztán ha elméláznak vagy véletlenül két sort ugranak, már megdőlt a rendszer. Mármint a szavazási.
No de bíbelődjünk még egy kicsit a gombokkal. Lehet, én minden képviselőt elküldenék tangóharmonika-tanfolyamra, azon a hangszeren van aztán gomb dögivel. És ha már azt a hangszert kellő virtuozitással nyitják-csukják mint a legyezőt, miközben ujjacskáik káprázatos gyorsasággal cikáznak a gombokon és billentyűkön, már érzek rá némi garanciát, hogy Tisztelt Házban is eltalálják a megfelelő gombot…

Nyomdászhatalom

Nyomdásztalálkozó lesz, mondták régvolt kollégáim, akikkel mostanában néha összefutottam az utcán. Kapacitáltak, ugyan, mennék már el én is. Mennék én farokfelvágva, de hát egyéb bokros teendőim elszólítanak. Egyébként is: a 24-es buszon múltkor hevenyészett találkozót tarthattunk, hamarjában vagy hét kolléga, kolléganő csüngött a fogantyún. Mert bár a hajdan Közép-Európa legmodernebb nyomdájának kikiáltott cég már rég nincs meg, szerteszóródtunk hát másutt munkát, megélhetést keresve, de úgy látszik, a Széchenyi-lakótelep valami gyűjtőpont lehet, sokan kaptunk-vettünk lakást, akár szülői segédlettel, ebben a szocreál kaptárban. Amúgy nem finnyázom én, hiszen azokban a daliás időkben repeső szívvel vettük át a kulcsokat.
No de míg a busz araszolt, mi, a Gutenberg-galaxis kései asztronautái számba vettük, hányan lehetünk még. Sorjáztak az elhunytak nevei, lehervadt rólunk a mosoly: hát ő is… Épp ezért nem merültünk el akkor a vidám emlékek tengerébe, különben is, már közeledtünk a piac felé, de azért álljon itt egy történet, ami elég régen esett meg, de ha ott lennék a találkozón, mindenképp elmesélném. Lássuk hát:
Hogy múlik az idő, azt nemcsak egyre őszülő és ritkuló, rakoncátlan fürtjein tudja lemérni az ember fia, hanem azon is, hogy mennyi történetet, anekdotát tudott elraktározni élete során, akár vele történteket, akár idősebb kollégáival megesett dolgokat. Szívesen hallgatom például Miklós bá’ meséit, különösen egyet, ami már nyomdabéli legendának számít, merthogy valaha én is ott ismerkedtem az ólombetűk varázsával. Ez persze a még pirospozsgásnak tűnő szocializmus alatt történt, midőn pártunk egy-egy mérföldkövet jelentő ülése után többoldalas közleményekkel töltötte ki a megyei lap hasábjait, irányt mutatva nekünk, merre is van az üdvözítő horizont. A telexgép pedig ilyenkor lázasan kattogva ontotta kunkori papírján a hosszú, tömött sorokban menetelő betűtengert, amit aztán gépszedők öntöttek ólomba fásultan, üveges szemekkel. Nem mérték fel annak előnyét, hogy az egyszerű olvasónál legalább egy nappal előbb látják meg az alagút végét.
No de ugyanekkor, mint zsizsik a babot, árgus szemű zsurnaliszták lepték el a nyomdát, többször egyeztetve a levonatokat az eredeti szöveggel, nehogy már valami elírás folytán az ördög ellenséges keze betegye a lábát. Ismerősként üdvözöltük őket, hiszen két párthatározat között az ő írásaikat pátyolgattuk, s ha némi pauza adódott, elbeszélgettünk. Ekkor merült fel a kérdés, hogy ki a legnagyobb úr újságírói berkekben. Miklós bá’ a főszerkesztőre esküdött, volt aki a kézi vezérlést emlegette (persze előtte óvatosan körbekémlelt), de Molnár Laci, egyik jeles gépszedőnk, csak somolygott ezen:
— Szerintem meg mi, nyomdászok…
— Nem úgy van az! — mondta Miklós bá’.
— No, csak figyelj!
Ebben maradtak.
Miklós bá’ pedig járta a vidéket, szállította a ízes-formás kis zsánerképeket, riportokat, melyeknek egyik alanya (hogy kicsoda, burkolja jótékony homály), ahogy Miklós bá’ írta, válaszadás előtt megvakarta az üstökét. Ez állt feketén-fehéren a kéziraton, amit Molnár Laci kaparintott meg, ám az ólomsorokba öntve a szöveg már kissé más értelmet nyert. Hogy a korrektor is eldévánkozott, no meg hogy valóban a nyomdász a legnagyobb úr, az másnap derült ki fényesen, mikor Miklós bá’ elhűlve olvasta az újságban: „…válaszadás előtt megvakarta a tökét.”

Nyugdíjon innen és túl

A parlament döntése szerint 2012-től évente hat hónappal emelkedik a nyugdíjkorhatár, ami először az 1952-ben születetteket érinti. Megkezdődött hát a lázas számolgatás a nyugdíjhoz közelítő korosztály körében.
Mert a nyugdíjkorhatár emelését mindenki másképp éli meg. Hiszen teszem azt, egy már betegeskedő, vagy csak kiégett dolgozó (hogy fitogtassam a tudásomat: burnout), aki ráadásul nem is szereti azt a munkát, amit végez, nem lejt örömtáncot, már ha tudna egyáltalán, a hír hallatán. Mert ő már inkább békésen, stresszmentesen pergetné otthon a napjait. Más kérdés, hogy következnének a beosztóbb napok, hiszen nem valószínű, hogy a többség valaha is eljut a Bahamákra Margarita-koktélt szopogatni. Viszont az a nyugdíj előtt álló, aki még aktív, tettre kész, többé-kevésbé egészséges, szeret dolgozni, mert élvezi a munkáját, tán még örül is az új törvénynek. Mert meglehet, otthon csak vonítana unalmában: se kiskert amiben elkapirgálhatna, se unoka, akit a térdén lovagoltatna (mert messze laknak), makramé szakkörbe sincs kedve járni, ráadásul fölöslegesnek érezné magát, ami, köztudott, eléggé hangulatromboló tényező, akár az egészségre is hathat.
De innentől kezdve minden nyugdíj előtt álló tovább retteghet: egyáltalán megéri-e nyugdíjazását, hiszen a halálozási statisztikák ismertek. A másik félelemkeltő, hasmenéses igazság: bármikor megszűnhet a cége, netán lapátra tehetik, főleg manapság. Márpedig nekik új munkahelyet találni úgyszólván lehetetlen…

Zsákutca

Hiller István, az MSZP elnökségi tagja országgyűlési képviselőként indítványozta, hozzanak olyan törvényt, amely büntetné a holokauszttagadást. Tette ezt annak apropóján, hogy a budai Várban holokauszttagadók tüntettek. Igaz, elenyésző számban. De tüntethettek. Meglepő módon Hiller javaslata nem aratott osztatlan sikert.

A gond az, hogy a szélsőjobb (finomítva: a szélsőjobb „szakadár csoportja”), már régóta feszegeti a holokausztkérdést. Előbb csak számháború folyt, most pedig már eljutottak a tagadáshoz, a nagy büdös demokratizmusban. A másik gond pedig valóban az, hogy ha törvényt hoznának a holokauszttagadás ellen, egyből felhördülne a szélsőjobb a demokratikus jogok, pontosabban a szólásszabadság védelmében. A tiltott dolog (majdnem gyümölcsöt írtam, de hát az rohadt lenne), amúgy is édesebb, mint az engedett. A harmadik gond, hogy ez a kérdés, mármint a törvény bevezetésének gondolata még a liberálisok és a baloldal képviselőit is megosztja. Ráadásul, néha már úgy tűnik, maga a holokauszttagadás kérdése méltatlan pártcsatározások ürügyévé süllyedt. Mert a baloldal és a liberálisok rögvest szorosra zártak, serényen elítélték a várbeli eseményeket (ami helyes), de ugyanolyan serénységgel ösztökélni kezdték a Fideszt, hogy ő is ítélje el. A Fidesz pedig, úgy tűnt, eleinte megmakacsolta magát (mert miért is táncolna úgy, ahogy az MSZP fütyül?), majdhogynem vállvonogatva kérdezte: miért nem intézkedett a rendőrség, akár régebbi esetben is, mikor háborítatlanul düböröghettek neonáci bakancsok a Kossuth téren. Mindez pedig történt a balodali-liberális kormány alatt. És ez is igaz. Emlékszem, milyen nehezen facsart ki az ATV műsorvezetője, Kálmán Olga egy elítélő mondatocskát Répássy Róbertből, a Fidesz frakcióvezető-helyetteséből ez ügyben. Alaposan beleizzadtak mindketten.
De miért feltételezi bárki is, hogy a Fidesz, vagy egyáltalán a jobboldal nem ítéli el a holokauszttagadást? Mert hiszen ott van a Terror Háza igazgatója, Schmidt Mária, akinek jobboldali kötődése közismert. Korrekt módon, számtalanszor emlékezett meg a holokausztról, akár a múzeumban, akár interjúiban. Vagy ott van Dávid Ibolya, aki nyilvános levelet írt zsidó és nem zsidó barátainak, de már igazságügy-miniszter korában is elítélően beszélt nemegyszer az antiszemitizmusról, csak hát mindig előrángatják elhíresült focis mondatát, ami nem egészen úgy történt, ahogy az akkori ballib sajtó beállította.
De ennek ellentéte a viccelődő Zuschlag, akinek akkor azon nyomban el kellett volna tűnnie a politikából, de mégis engedték visszaszivárogni. Ez pedig aligha a jobb, netán a szélsőjobb bűne…